Urban Empire - Kritika

Nagy fába vágta a fejszéjét a Reborn csapata, amikor elhatározta, hogy a Sim City és a Cities: Skylines, illetve az egyéb városépítő szimulátorok jól ismert műfaján nagyot csavarva ezúttal nem a várostervező, hanem a polgármester székébe ülteti a játékosokat, ezzel megmutatva a valódi (politikai) döntéshozók mindennapjait, illetve a machiavelliánus politika rút arcát. Az alapkoncepciót nyakon öntötték még egy kis múlt századokon átívelő történelemmel, illetve egy több generációs, személyes politikai családdrámával is, és az Urban Empire máris az elmúlt évek legizgalmasabb, legambiciózusabb stratégiájának tűnt a merész, magukat jó politikusnak és taktikus városalapító atyáknak tartó játékosok szemében.

A Swarelia nevű fiktív országban játszódó történet elején választanunk kell egy családot, amelynek tagjai generációkon át váltják majd egymást az ország kormányzójától a játék legelején megkapott városka polgármesteri székében. Dönthetünk a konzervatív Von Pflizenek, a technológiában hívő Sant'Eliasok, a művészetkedvelő Shuyskyl, vagy a munkásosztályból származó Kilgannonok mellett, hogy a választott családdal a város élén 1820-tól egészen 2020-ig kövessük nyomon az általunk igazgatott település sorsát, miközben a történelem zajlik körülöttünk. Kialakul a gázlámpás közvilágítás, fejlődik a csatornázás, kitör a gazdasági válság, majd az első és második világháború, elindul az űrkutatás, megindul a második nagy ipari forradalom, feltalálják az internetet (amibe Vágási Feri azonnal be is száll), fejlődésnek indul a robotika, drónok lesnek be hálószoba-ablakainkon, és így tovább.

A távoli történelem beszűrődő zaja remek itt-és-most érzetet teremt a poros kisvárosban, amelynek vezetőjéül szegődünk. A világot megrázó fordulatok természetesen a város tanácstermében is éreztetik hatásukat, miközben a helyzetnek, lakosaink vágyainak, és persze a tanácstagok nézeteinek megfelelően, dörzsölt politikusként kell áthajóznunk a történelem zátonyain. Kiállhatunk a nők jogai mellett, konzervatív, vaskalapos polgármesterekké válhatunk, vagy épp a gyerekmunka ellen kampányolhatunk, és így tovább. Minden lépésünkkel egyes tanácstagok ellenszenvét, míg mások támogatását erősítjük, illetve presztízsünket csökkentjük-növeljük a lakosság körében.

Az ott-lét érzetét tovább segíti, hogy nemcsak városvezetői, de családi döntéseink is befolyásolják a jövőnket: dönthetünk úgy, hogy legidősebb fiunkat a városban, aktivistaként tesszük népszerűvé (és készítjük elő helyünk átvételére nyugdíjazásunkkor), vagy egy jól menő egyetemre küldjük, hogy onnan remek eredményekkel hazatérve azonnal kivívja magának az isten háta mögötti város lakosainak elismerését, és így tovább. A játék által megszabott keretek tehát nagyon is rendben vannak. De nézzük a játékmenetet.

Az elején teljhatalmú polgármesterként kezdünk, akit a játék során nem is lehet eltávolítani a város éléről - ha valamit nagyon elbaltáznánk, bármikor a minket támogató uralkodóhoz szaladhatunk, aki egy zsíros köteg zöldhasút nyom a kezünkbe, amivel orvosolhatóvá válik a probléma. Ez persze minden esetben presztízsveszteséggel jár a városban és a tanácsban egyaránt, de oda se neki. Már a játék elején feladatunk lesz új negyedek kialakítása és elrendezése, illetve a szerteágazó technológiai fán az általunk preferált fejlesztések kiválasztása. Minden negyed pénzbe kerül, természetesen az infrastruktúra kialakítása is, és ahogy a különböző szolgáltatásokat beindítjuk, a havi fenntartási díj is növekszik. Ám ami ennél is sokkal fontosabb: természetesen minden döntésünket át kell vinnünk a városi tanácson.

És a játékmenet legnagyobb részét bizony a tanácsteremben, a különböző pártok arctalan politikusai között töltjük majd, akik elé minden döntésünket be kell terjesztenünk, majd meg kell győznünk őket, hogy pártoljanak minket - ha lehet, szép beszéddel, de ha kell, kenőpénzzel, szívességek behajtásával, rosszabb esetben fenyegetéssel vagy politikai kémkedéssel. Ahogy telik az idő, a politikai ideológiák változnak, mígnem felismerhetetlenné válnak (ismerős?), és az adott párt rivális frakciókra szakad. Döntéseink keresztülvitelekor számtalanszor kell egyik pártot a másik ellen kijátszanunk, felelőtlenül ígérgetnünk, támogatást adnunk és kérnünk, illetve jó pár ellentmondásos politikai kampányt lefolytatni pozíciónk stabilizálása (és - szigorúan csak ezután - városkánk sorsa) érdekében.

Amennyiben városunk prosperál, és zsebünk sem üres, nem lesz probléma presztízsünk kivívása sem, így a legfontosabb feladatunk bevételeink és kiadásaink nyomon követése lesz, amikor a tanács két hónapig épp nem ülésezik. És itt kezdődnek a problémák.

Először is a játék rendkívül skizofrén, már ami a játékmenetbe való bevezetést illeti: a legapróbb részletességgel mutatja meg az egyébként teljesen triviális kamerakezelést, ugyanakkor eszébe sem jut elmondani, milyen negyedet hova helyezhetünk (mit jelent a "nem megfelelő formájú negyed" hibaüzenet, amikor bőven van sík terep, és az alaprajz téglalap alakú?), illetve egy-egy történelmi fordulatnál adott döntésünknek milyen gyakorlati következményei lesznek mutatónkra nézve. Ahhoz, hogy átlássuk, honnan mennyi pénz folyik be, illetve mennyi megy el egy-egy projektre, minden egyes negyedet, üzletet, otthont végig kell kattintgatnunk, és még ez sem garantálja, hogy megértjük a játék felszíne alatt működő rendszereket, sőt.

A város negyedekre osztása még átláthatatlanabbá teszi, hogy rendeleteink, infrastruktúránk, gazdasági döntéseink hogyan hatnak a játékmenet egyes elemeire. Honnan tudjuk, gázlámpák mellett döntsünk, vagy petróleum mellett? Hogy angol, párizsi vagy bécsi legyen a közvilágítás, amikor sem a felmerülő kérdés megválaszolásakor, sem utána nem jelzi a játék sehol, hogy döntéseink milyen hatással voltak a lakosság boldogságára, politikai kapcsolatunkra, illetve anyagi helyzetünkre? Talán ez némileg fontosabb lenne, mint a kamera forgatásának mikéntje...

Ám nemsokára kiderül, hogy döntéseink átláthatatlan folyondárja egy végletekig buta téglafalra van felfuttatva. Tulajdonképpen mindegy, mikor hogy döntünk, amíg pénzünk és presztízsünk van, biztosak lehetünk benne, hogy jó úton haladunk a siker felé. És mivel különböző döntéseink nem oltják ki egymást, épp csak az egyik vagy a másik párt, ideológia felé billentik a mérleget, megfelelő kenőpénzekkel, szívességekkel mindig ellavírozhatunk a politikai örvények között, és ahogy a rendszerek átláthatóságát megnehezítő lepel lehull, az ördöginek tűnő hatalmi játszmák helyett végtelenül egyszerű, monotonná váló kattintgatás marad csupán a hatórás kampányból. Legott kiderül, hogy a magát rendkívül körmönfontnak feltüntető játék ravasznak szeretne látszani ugyan, de valójában - nos, hogy is mondjam - rendkívül egyszerű lélek.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy maga a(z egyébként sem túl változatos) játéktér Patyomkin-falu csupán, és minden döntésünket - legyen szó egy riválisunk mocskos titkainak kiderítéséről, politikai kémkedésről vagy tüntetésekről - puszta feliratok tükrözik a különböző almenükben, igen kevéssé látványos módon, továbbá hogy a politikai változások, a tanácstagok pálfordulásai, a családi fordulatok minden egyes végigjátszás során pontosan ugyanúgy alakulnak - nos, akkor nem sok okunk marad az örvendésre.

Amilyen ígéretes az Urban Empire receptje, olyan esetlen a megvalósítása: túlbonyolított rendszerek fedik el a valódi játékmenet bot-egyszerűségét, és egy politikai szimulátor esetében bizony az sem szerencsés, hogy ha a számos felesleges réteget lehántjuk, statikus terepen történő, ritmikus kattintgatássá egyszerűsödik a játék. Már amikor kattintgathatunk egyáltalán, a játékmenet nagy részét ugyanis a tanácsteremben, döntéseinktől függetlenül absztrakt, generikus kollégák között arctalan, szenvtelen politikusként fogjuk eltölteni. És eközben valójában sem az nem érdekel, mit ismételget már megint az ellenzék, sem az, hogy mi milyen hazugságokat választunk mottónkul szajkózásra, csak az, hogy a választók beveszik-e, és hogy az átkamuzott nap végén pénz üti-e a markunkat. És ami a legszomorúbb: még csak lángelmének sem kell lenni ahhoz, hogy sikerrel járjunk - csupán csak gátlástalannak. Ez pedig pont olyan embertelen és unalmas, mint amilyennek hangzik. Csak vastagodik a bukszánk, de már azt sem tudjuk, miért csináljuk, és valahogy mi sem leszünk boldogabbak tőle.