A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya - Kritika
Visszatért, pedig el sem tűnt
Nicolas Cage, a színész Nicolas Cage-et, a mémet játssza el A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában, amely a megkopott hírű színész szeretetteljes kiparodizálása és a hollywoodi blockbusterek kliséinek kifigurázása mellett a filmek iránti rajongásról is szól.
Erről van szó
Nicolas Cage, az egykor ünnepelt hollywoodi sztár adósságban úszik és tinédzser lányával is problémás a kapcsolata, miközben megpróbálja fenntartani annak a látszatát, hogy valójában minden rendben van körülötte. Abban reménykedik, hogy egy nagy szereppel visszatérhet (bár el sem tűnt igazából), ez azonban nem akar összejönni, és végül kénytelen-kelletlen elvállalja, hogy 1 millió dollár fejében részt vegyen egy kőgazdag rajongója születésnapi partiján Mallorcán. A rajongó, Javi (Pedro Pascal) áhítattal tekint a színészre, aki minél előbb túl akar lenni a melón, hogy aztán végleg visszavonuljon, de a két férfi szépen lassan összebarátkozik, a német expresszionista filmművészet iránti közös rajongásuknak és a Paddington 2-nek köszönhetően egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Igen ám, de a CIA egy emberrablási ügy miatt le akarja fülelni Javit, akit a térség legnagyobb fegyverneppereként tartanak számon, és kémkedéssel bízzák meg Cage-et, a színész pedig egyre többet rágódik azon, hogy szép dolog-e így elárulni újdonsült barátját.
Ezért jó
A metakomédia alapötletét tekintve kötelező darab minden Cage-rajongónak és moziőrültnek, de A gigantikus tehetség... képes ezt a koncepciót meghaladni, és valódi filmként is működik, és Tom Gormican író-rendező egy olyan darabot hozott össze, amely akár a saját magát játszó főszereplő munkásságának behatóbb ismerete nélkül is élvezhető. Egy bizarr módon szórakoztató mozgóképes mémgyűjteményt vártunk, amit maximálisan meg is kapunk, de a bő 100 perces játékidő során a film sok műfaj felé kikacsintó, azoknak görbe tükröt is mutató, de mégsem széteső kalandon keresztül mesél magáról a film iránti rajongásról, a barátságról és a főhőséről is – olykor már-már karakterközpontú drámának is beillene, de persze a könnyedebb fajtából. Ez a könnyedség áthatja A gigantikus tehetség…-et, melyben a hispán multimilliomost alakító Pascal majdnem ellopja a show-t Cage elől, akivel nagyszerű párost alkot, és néha elhisszük róla, hogy akár egy veszélyes bűnöző is lehet, miközben annyira rajong a hollywoodi színészért, hogy egy egész szentélyt építtet.
A filmben látható Nicolas Cage persze minden egyértelmű hasonlóság ellenére nem a valódi Nicolas Cage, a színész azonos nevű karaktere a kiégett és nevetségessé vált excentrikus hollywoodi figurák kliséit vonultatja fel, de az akcióvígjáték nem működne más, egykor hasonló kultstátuszt elérő filmsztárokkal, Steven Seagallal vagy neadjisten Tommy Wiseau-val. És nem csupán azért, mert ők nem szerepeltek túl sok valóban kiváló és klasszikussá érő alkotásban, amiket lehet idézgetni, hanem mert közel sincsenek olyan jó színészek, mint Cage, aki most bebizonyította, hogy nem felejtette el a mesterségét az elmúlt másfél évtizedben, jó érzéke van a humorhoz, és tud szándékosan is vicces lenni. Önmagát anélkül parodizálja ki, hogy az ripacsokdásba fordulna át – vagyis van ripacskodás is, de azt Nicky Cage szolgáltatja, a fiktív Nicolas Cage alantas énje, aki 1990-ben (egészen pontosan a David Lynch-féle Veszett a világban) ragadt, és rossz lelkiismeretként vagy ártó szellemként egyfolytában blamálja az igényeiből és nagy ambícióiból idős korára alább adó színészt.
Ezért nem jó
A gigantikus tehetség… gerincét adó krimis szál nem túl acélos, tele van klisékkel, néhány vázlatos karakterért nehéz valóban aggódni, és a fordulatok sem túl meglepőek, de ez nem is elvárás egy ilyen alkotás esetében, plusz a meta jellegével a film úgy-ahogy át is hidalja a problémát, és a funkcióját - hogy engedje kibontakozni a két központi karakter kapcsolatát - így is betölti a kémtörténet. Az akciózások mellett egy másik olyan dolog, amivel az előzetesekben eladták a filmet, az a fiatal Nicky Cage felbukkanása volt, akinek ugyan vannak momentumai, de Pascal és Cage egymásra találása mellett elnézegettük volna hosszabban a két Cage jeleneteit is.
Megéri a pénzét?
Aki Nicolas Cage nagy visszatérésére vár, az még egy kicsit várjon, nemcsak azért, mert valójában el sem tűnt, hanem mert A gigantikus tehetség... csak egy egyszer elsüthető poén. Annak viszont kiváló, és Cage munkásságának tisztelői mellett egy önfeledt másfél-két órával ajándékozhat meg bárkit, aki vevő egy könnyed, karakterközpontú akcióvígjátékra. A történet sodrása is magával ragad, az őrült és vicces üldözések, leszámolások között mindig a megfelelő ütemben érkezik egy-egy csendesebb, dumálósabb rész, ami pont addig tart, hogy ne váljon unalmassá. A két főszereplő között nagyon jól működik az összhang, és rajongásról talán a Majdnem híres óta nem készült ilyen jó film.
A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya (The Unbearable Weight of Massive Talent, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2022. május 12-től látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
