The Shrouds - Kritika
Mit lep el a lepel?
David Cronenberg, a szerzői sci-fi és horror koronázatlan királya filmfesztiválról filmfesztiválra jár a néhány évente elkészült alkotásaival. Karrierjét az Agyfürkészekkel beindító rendező adta a világnak A légy című testhorrort, a Holtsávot, vagy épp a Karambolt, amiért 1996-ban Cannes-ban a zsűri különdíját érdemelte ki (meg rengeteg fújolást a közönség soraiból). A két évvel ezelőtti A jövő bűnei után pedig Cronenberg új filmje, a The Shrouds szintén a fesztivál versenyprogramjában debütál.
Erről van szó
Karsh (Vincent Cassel) tehetős üzletember életét hosszú évek óta felesége elvesztése miatti gyász határozza meg. Hiába a vakrandi a temetőben felépített sznobériát sugárzó saját éttermében, a többszörös csontáttétes emlődaganat miatt kínok között meghalt felesége emléke folyamatosan kísérti. Ezen valószínűleg az sem segít, hogy feltalálta a GraveTech elnevezésű eszközt, egy szuperokos halotti leplet, amivel az eltemetett testet ebbe csavarva a gyászoló élő, nagyfelbontású, 3D-s streamet kaphat a telefonos applikációjára és a sírkő monitorjára is a föld alatt fekvő szerettének elenyészéséről. Karshnek pedig az app, gondolhatjátok, gyorsbillentyűn van...
Ezért jó
Amikor a vásznon Karsh megkérdezi a vakrandis partnerétől és így tulajdonképpen a nézőtől, hogy mennyire akarja, hogy sötéten mesélje a sztorit, akkor valljuk be, Cronenberg valóban szólt előre, hogy mit fogunk látni. Egy sötét, a gyászfeldolgozásban mélyre ásó történetet arról, mennyire képtelenség időnként elengedni szerettünket. Cassel fekete humorral előadott rendhagyó temetkezési vállalkozója önmagában szórakoztató karakter, a több szerepben is feltűnő Diane Krugernek pedig kifejezetten jutalomjáték a film.
Van a történetben néhány jó ötlet arról, hogy a digitalizáció hogyan változtatta meg az életünk minden aspektusát. A gyász mellett felmerülnek a mesterséges intelligencia által hajtott asszisztensek, de az a kérdés is, hogy lehet az internet és a közösségi média 21. századi világában vakrandit szervezni. A film tónusa kifejezetten hívogató módon sötét. A belső terek, főleg Karsh lakása, jól néz ki, a technológia a felszínen igényesen kidolgozott.
Külön kiemelendő, mert tudjuk, hogy sokan erre kifejezetten vadásznak a filmekben, hogy Cronenberg története tele van magyar utalással. Többször említik Budapestet, egy bizonyos Szabó Károlyt és összességében a magyar külpolitika is szerepet kap, bár sajnos számunkra alapvetően nem túl imponáló módon.
Ezért nem jó
De ha már technika. Amikor felhozzuk egy blockbuster film kapcsán, hogy jó-jó, szép, de miért nincsenek tökéletesen kidolgozva a karakterívek, a belső vívódások és küszködések, akkor időnként miért nem tesszük fel azt a kérdés egy szerzői film kapcsán, hogy miért nem jutott egy pici a CGI-ra is? Karsh digitális, egyébként a felesége mintájára készült AI avatarja, a hosszú percekig a telefon kijelzőjén mutatott videó vagy épp a halotti lepel 8K-s streamje annyira rosszul néz ki, hogy nyilvánvalóan felmerült bennünk, hogy szándékos ez a megjelenítés. Cronenberg vajon a technológiát neveti ki ezzel? Tudván hogy a hasonló megoldásokkal élő filmek egy évtizeddel később elavultnak fognak látszani, beintett mindenkinek és azt mondta, engedjük ezt el, váltsa ki most ezt a hatást!
A film pedig egy ponton, azt gondoljuk, sajnálatos módon nem csak a gyászfeldolgozásról kezd szólni. Egy abszurd, legrosszabb konteós magazinokat és közösségi médiás kommentszekciókat idéző összeesküvés-elméletről szóló történet kúszik be a vászonra, ami a sírok megrongálásával kezdődik és valahol a világot lehallgató tech-cégek felé fut ki. A slusszpoént természetesen nem éri meg lelőni, de elég az, hogy az nem aláhúzza és gúnnyal vegyes iróniával tekint majd vissza a történésekre, ahogy azt valószínűleg Cronenberg el akarta érni, hanem csak azt érezzük, ezt a biciklit most kissé túltolta a rendező.
Megéri a pénzét?
A Cronenberg rajongóknak kötelező alkotásról van szó, mi bármit is mondunk, ők úgyis megnézik a mester új moziját – és ez így van jól. Miután teljesen egyértelmű, hogy a rendező a saját stílusának határait feszegeti, egyéni ízlés kérdése, hogy határ a kiforrott mestermű és a paródia között hol helyezkedik el. Mi azt gondoljuk, talán kicsit utóbbihoz közelebb.
A The Shroudsnak egyelőre nincs se besorolása, se bemutatódátuma. Kollégánk a Cannes-i Filmfesztiválon látta a filmet. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.
