A víz érintése - Kritika

A víz érintését tizenhárom(!) Oscar-díjra jelölték, többek között a legjobb film, a legjobb női főszereplő (Sally Hawkins) és a legjobb rendezés (Guillermo del Toro) díjára. Az Oscar-jelöltek teljes lisátáját ide kattintva olvashatjátok, szerkesztőségi tippjeinket a nyertesekről itt találhatjátok, március 5-én, hétfő hajnali kettőtől pedig tartsatok velünk az Oscar liveblogon, melynek keretében filmes nyereményeket sorsolunk ki, sőt az esemény apropóján a Simple by OTP jóvoltából kedvezményhez juthattok!

Guillermo del Toro férfitestbe zárt, szentimentális gyereklélek. Leginkább a rémmesék fantáziadús világában érzi otthon magát, ahol az elemi gonosz riogat, a rút kiskacsából hattyú lesz, és ahol a legkisebb királyfi/királylány indul kalandra a borzalmas lényektől - tőlünk, emberektől - hemzsegő, meseszerű díszletekkel teli, de a miénkre hajazó világban. Ahol a tanulság is hatalmas betűkkel villog a történet végén.

A horrormesék mestere azonban nem akármilyen gyerek: a jótündér zseniális rendezői tehetséggel ajándékozta meg, és játszi könnyedséggel varázsol vászonra mindent, ami végtelen fantáziájában felsejlik. A víz érintése a valaha készült leg-del-Torósabb film, amelynek láttán kijelenthető, hogy jobban jártunk volna egy általa készített Rémuniverzummal, mint azzal, amivel a Universal jelenleg kínlódik.

Háttérül art deco díszletek és korabeli musicaleket, horrorokat és börleszkeket idéző narratíva szolgál, amely csodálatos látványvilággal és felejthetetlen, romantikus filmslágereket előszeretettel idéző zenei körítéssel tálalja a történetet, ami ezúttal sem mentes a del Toro fantáziáját megmozgató, sokszor direkt módon politizáló, fantasztikus, romantikus és horrorisztikus elemektől.

Hősünk Elisa (Sally Hawkins élete nagy, néha kicsit t��ltolt alakításában), aki a beszédes nevű Occham katonai kutatóintézetben éli a láthatatlan takarító lenézett mindennapjait. Egy dél-amerikai őserdő folyójából humanoid hüllőt halásznak ki (a teljes testes protézisekre szakosodott del Toro veterán, Doug Jones megformálásában), amelynek kétéltű légzőrendszere jelentheti az áttörést az űr meghódításáért vívott versenyben.

Elisa más, mint a többiek: egy csecsemőkori baleset miatt megnémult, magányos életében még az önkielégítés is csak a konyhai ébresztő által kiszabott időbe fér bele. Két barátja van, akikkel jelnyelven kommunikál: a homofób propaganda által száműzött festőművész, Giles (Richard Jenkins) aki magányában a rezsimet éltető plakátok festésére kárhoztatott, és Zelda, a be nem álló szájú, afroamerikai takarító kolléga.

A trió tagjai perifériára szorult emberek, akik az elnyomó rezsimben előbb-utóbb forradalmárokká válnak. Elisa esetében ez akkor történik meg, amikor megismeri az ösztönlényként viselkedő, de emberi érzelmekre és fogalomalkotásra képes „Eszközt”. A bázis főtisztje, a törtető és a kétéltű lénynél sokkal szörnyszerűbb Strickland (Michael Shannon) és dr. Hoffstetler (Michael Stuhlbarg), egy orosz kémként beépült, valójában igen empatikus tudós csupán eszközök abban, hogy a szerelem szárba szökkenjen. Eme sok-sok karakter katalizálja az eleinte testhorror-elemekkel, később romantikus szállal, majd az utolsó harmadban a heist mozik eszközeivel operáló, jó ritmusérzékkel adagolt, intelligens humort is felvillantó film fordulatait.

Ez del Toro magnum opusa. Minden védjegye itt kristályosodik ki igazán: ez egy karrierje csúcsán lévő rendező magabiztos kulcsfimje, ami talán túlságosan is magabiztos. Minden rezzenés a rendező mondandójának dolgozik alá. Minden egyes kép, hang és zenei motívum az épp látottakat illusztrálja, a nagyszerűen eljátszott karakterek minden megszólalásukkal és tettükkel önmaguk karikatúrájává válnak a Nagy Cél érdekében. Ahogy a film minden beállítását meghatározza a Tanulság és a Kikacsintás, ahogy képkockáit áthatja előbb a nyirkos félrenézés, majd a múltat elmosó vízözön, azt érezzük, hogy finom a kaja, épp ezért kicsit zavaró, ahogy tölcsérrel nyomják le a torkunkon, még akkor is, ha egy váratlan táncos betét vagy érzékeny rendezői húzás a retinánkba és a szívünkbe ég.

Hiába a másság, az érzékiség, a politikai manipuláció és a szeretet esszenciáját boncolgató kérdésfelvetés, hiába a brutálisan erőszakos jelenetek, ha csak arra szolgálnak, hogy elfedjék a történet nyílegyszerűségét és szentimentalizmusát. Ez nem lenne baj, ha eme történet fókuszát képező szerelem hihető lenne, de megmarad a Szépség és szörnyeteg szintjén: megvalósításában számos felejthetetlen jelenettel szolgál, felépítésében sok szempontból alulmúlja azt.

Elisa világéletében szeretetre és szexusra vágyott, ezt pedig megtalálja a Lényben. Kommunikációjuk azonban a primitív jelnyelv szintjén marad - miben több ez testiségnél és egymásra támaszkodásnál? Mikor alakult ki valódi érzelmi kapocs, és hogyan? Ha mindehhez folyamatosan sulykolt tanulságokat (a szeretet mindennél erősebb, a tolerancia jó, a körénk feszített kerítéseket át kell mászni), nem marad más, mint egy egyszerű fabula, ami szívünkre inkább képeivel és zenéjével hat, mintsem már ezerszer elmesélt meséjével.

A víz érintése február 22-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.