The Many Saints of Newark - Kritika

A kritika spoilermentes.

---

Az utóbbi időben több nagy sorozathoz is érkezett, illetve érkezik folytatás, elég csak a Breaking Badhez kapcsolódó El Caminóra vagy a Dextert remélhetőleg tisztességesen lezáró New Bloodra gondolni. Mind a Dexter, mind a Breaking Bad a 2000-es évek elején kibontakozott, a kritikusok által "sorozatreneszánsz"-nak nevezett hullámhoz tartoznak, ami azt jelenti, hogy a korábbi, tényleg szeriális és epizodikus tévés tartalmakhoz képest ezek rendkívül igényesen megírt forgatókönyvvel és nagy presztízsű színészgárdával megtámogatott, több szempontból is mozifilm minőségű, egy nagy sztorit elmesélő alkotások.

Hogy melyikkel kezdődött a sor, azt vitatják: egyesek szerint már az 1990-es évek elején futott Twin Peaks, mások szerint a kegyetlen börtönszéria, az 1997-ben indult Oz az alfa és az origó, de van, aki a Kiefer Sutherland második sztárkorszakát elhozó 24-től datálja a reneszánszt, és persze David Chase gengsztersorozata, a Maffiózók is gyakran szóba kerül mint trendindító mű. Ez utóbbihoz készült egy mozifilm színvonalú előzményfilm, a The Many Saints of Newark nagy sztárparádéval és a néhai James Gandolfini fiával, Michael Gandolfinivel, az eredeti alkotóval és a több epizódot is rendező Alan Taylorral a fedélzeten. Minden együtt állt tehát ahhoz, hogy valami nagy szülessen, amelyet a sikersorozattal együtt nézünk majd újra és újra, ám a The Many Saints of Newark összességében inkább csalódáskeltő.

Az eredeti széria mint visszatekintő cikkünkből is kiderülhetett, maga is mozifilmnek készült, alkotója, David Chase ebben a formátumban gondolkodott, ám szerencsére kapott egy nagyon jó tanácsot a menedzserétől, hogy ebben a sztoriban sokkal több van két órás filmnél. A sorozat első évada 1999-ben debütált, összesen 6 évadot ért meg, és nem kis részben éppen a 2013-ban, 51 éves korában elhunyt James Gandolfini iszonyatosan erős jelenlétének köszönhetően vált örökzöld klasszikussá. Persze ezzel nem azt állítjuk, hogy nem lett volna számos izgalmas, szerethető karaktere Tony Sopronanón, Gandolfini főhősén kívül, a jobbkezét, kuzinját ("unokaöccsét"), Christiopher Moltisantit megformáló Michael Imperioli vagy a "keresztapát", Corrado "Junior" Sopranót alakító Dominic Chianese sem voltak kevésbé emlékezetesek, hogy az unokatestvért, Tony Blundettót játszó Steve Buscemiről ne is beszéljünk.

A The Many Saints of Newark előzetesei azért is voltak biztatóak, mert Gandolfini fia nézett vissza ránk belőlük, aki félelmetesen hasonlít édesapjára, ráadásul olyan jelenetekkel pakolták tele a trailereket, amelyek azt sugallták, hogy ez az ő nagy filmje lesz, ami bemutatja, hogyan és miért lépett Tony a bűn útjára. A helyzet azonban egészen más, mivel ennek a sztorinak tulajdonképpen Chris Moltisanti édesapja, Dickie Moltisanti (Alessandro Nivola) a főhőse, még ha a Sopranók, élen Tony szüleivel, Johnny Boyjal (Jon Bernthal) és Liviával (Vera Farmiga), valamint a fekete gengszterek egyik "katonája", Harold McBrayer (Leslie Odom Jr.) is kitüntetett figyelmet kapnak.

A sztori 1967-ben veszi kezdetét, amikor is Newarkban zavargások törnek ki, amelynek előzménye sajnos ismerős lehet a tavalyi hasonló, Black Lives Matter-tüntetéseket kiváltó eset miatt. Annak idején a rendőrök letartóztattak és megvertek egy fekete taxist, akinek persze volt vaj a füle mögött, mert visszavont jogosítvánnyal, illetve jogosítvány nélkül vezetett. A szemtanúk közül valakik elterjesztették, hogy a sofőrt agyonverték a törvény őrei, így az amúgy is feszült társadalmi helyzetben heves tüntetések robbantak ki, és a tüntetők össze is csaptak a rendőrökkel. Rongálás és fosztogatás kísérte a demonstrációkat és az utcai harcokat, amelyek kapóra jöttek a maffiózóknak.

Dickie Moltisanit a DiMeo-család tagjaként, katonájaként próbál érvényesülni Newarkban, nem mellesleg a tizenéves Tony Sopranót, unokaöccsét, a szintén a famíliához tartozó Johnny Boy fiát is istápolja, sőt apja helyett is apjaként viselkedik. Rögtön a nyitójelenetben megjelenik számára a "végzet asszonya", Giuseppina Bruno (Michela De Rossi), édesapja, Hollywood Dick Moltisanti (Ray Liotta) újdonsült, fiatal és túlságosan is vonzó olasz felesége. Miatta robban ki egy csúnya konfliktus apa és fia között, majd az évek során a feltörekvő, a newarki tüntetésekben is aktív szerepet vállaló Harolddal, (egykori) társával is egyre inkább szembekerül, nem csak üzleti ügyek miatt. Az pedig soha nem jó ómen, ha egy befolyásos gengszternek felszaporodnak a riválisai és a csetepatéi.

Már említettük, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a The Many Saints of Newark sajnos a nem kicsit megtévesztő előzetesek sugallatával ellentétben nem Tony Soprano-film. Jó is lett volna látni, hogyan válik bűnözővé már kamaszkorában mindenki kedvenc Sopranója, de ez elmarad. Michael Gandolfini legjobb jeleneteit mind láthattuk a trailerben, beleértve a fagyis akciót és a kiakadást a telefonfülkénél. A két órás filmben fájdalmasan a háttérbe szorul Tony, inkább mellékkarakter Dickie mellett, sőt szó szerint Dickie árnyékában létezik. Az ő kapcsolatuk persze abból a szempontból szépen rezonál a Maffiózókra, hogy ezúttal fordult a kocka, és nem a Soprano dirigál a Moltisantinak, hanem fordítva. Ám akik a sorozatot James Gandolfini antihőse miatt szerették – és bizonyára a többség így van ezzel –, azoknak ez a felállás kezdettől piszkálni fogja a csőrét.

Tony, illetve szegény Michael Gandolfini pedig egyaránt a cselekmény aránytalanságainak is az áldozataivá váltak. David Chase és Lawrence Konner, a forgatókönyv írói meghozták a kemény döntést, és Gandolfininek tulajdonképpen csak szűk egy órát, abból is pár jelenetet adtak a kibontakozásra, ugyanis a The Many Saints of Newark első felében nem is ő, hanem William Ludwig játssza a kiskamasz Sopranót. De amikor James Gandolfini fia átveszi a stafétát Ludwigtól, akkor sem akar működni az antihős karaktere, amely nem csak abból vezethető le, hogy Dickie-é a főszerep.

Egyrészt maga a karakter nem túl izgalmas, nem túl színes. Az ifjú Tony Soprano sehol sincs a frappáns beszólásokkal és hatalmas karizmájával még ellenfeleit is lenyűgöző idősebb változatához képest. Persze rendben van, egy tizenéves gyereket ismerünk meg, akinek a személyisége még javában fejlődik, úgyhogy nem is vártuk azt, hogy Michael Gandolfini mintegy "életre kelti" édesapját, illetve zseniálisan eljátszott figuráját fiatalabb kiadásban. Nem, ezt nem is szabadott volna meglépni, David Chase-ék nem engedtek a nosztalgia csábításának. Ám ettől még lehetett volna a tini Tony igazán izgalmas karakter, aki már meg-megvillantja veszélyességét és vezetői kvalitásait, amelyek miatt befolyásos maffiózóvá vált.

Michael Gandolfini Tonyja inkább tűnik elkényeztetett "gazdag szülők gyermekének", semmint gengszterpalántának. Azt reméltük, hogy látunk tőle egy-két gazemberséget már most, tinédzserkorában? Nem, ő csak huncutságokat művel, amelyeket bármilyen átlagos kamasz megtesz ma is, ha nagyon elemében van, és felbujtják őt a haverjai. Vajon azt remélték David Chase-ék, hogy egy kisiskolás vesztegetés vagy egy dolgozat feladatainak a kicsempészése már megsejteti, hogy itt kérem egy bűnöző van készülőben? Ezek és hasonlók ugyanis a legnagyobb bűnei Tonynak, amelyek jóindulattal is csak kamaszos csínytevések. Van persze egy igazán komoly utalás arra a zárójelenetben, hogy ő lesz az a Soprano, akit a Maffiózókban is megismertünk, de ez mesterkéltnek hat, nem bír elég nagy motiváló erővel, ráadásul ami megelőzte, annak alapján inkább az ellenkezője lenne a logikusabb, vagyis, hogy Tony nagy ívben elkerülje a gengsztereket.

A The Many Saints of Newarkban tehát csak egy csipetnyi Tony Sopranót kapunk, amelynek következtében Michael Gandolfini sem igazán tudja megmutatni a tehetségét, sőt nem túl jó színész benyomását kelti. Ezt azonban tudjuk be annak, hogy maga a karakter is szürkére sikeredett, Gandolfini ettől még bizonyíthat a jövőben, más filmekben. Egyébként az amúgy mindig remek Jon Bernthal sem igazán találja a helyét ebben a történetben, de magának Johnny Boynak sem szántak nagy szerepet, így esetében is inkább a figura háttérbe szorítása miatt érződik Bernthal alakítása a megszokottnál gyengébbnek.

Ellenben a Tony édesanyját megformáló Vera Farmiga egészen jó, bár tegyük hozzá, hálás volt számára a szerep, hiszen egy harsány matrónát kellett eljátszania, aki küzd azért, hogy megfelelő édesanyja legyen fiának az apa börtönévei alatt és után is. Nem lenne rossz a végzet asszonyként Michela De Rossi, ám ő leginkább testi kvalitásai miatt kiemelkedő és emlékezetes, egyébként tipikus gengszterfilmes nőfigura, azaz javarészt státuszszimbólum, csak néha-néha villantják meg az alkotók a gondolkodó emberi oldalát. Ray Liottát külön ki sem kellene emelni, mert a Nagymenők és a Grand Theft Auto: Vice City színésze ezúttal is remek gengsztert, illetve tanácsadót alakít, ugyanis Hollywood Dick börtönben rostokoló ikertestvérét, a Dickie-t tanácsokkal ellátó Sallyt is ő játssza.

Lehetne még sorolni a többi színész nevét is, de térjünk rá végre Alessandro Nivolára, illetve az ő hősére, Dickie-re! Szögezzük is le mindjárt, hogy nyomában sincs Tony Sopranónak, mármint James Gandolfiniének, tehát nem is szabad elvárni, hogy főhősként ő cipeli majd el a hátán a The Many Saints of Newarkot. Nem, ez nem történik meg, viszont a cselekmény második felére egészen izgalmas, tragikus hőssé kezd válni. Azért érdekes Dickie, mert bár az idős Tonynál higgadtabb karakter, de gyakran elveszíti a fejét, ha felbőszítik, és erre rátesz egy lapáttal frusztráltsága, pozíciója a családban, valamint tanácstalansága. Jellemző, hogy neki is legalább annyira szüksége van egy erős apafigurára, mint a kis Tonynak, aki szintén nem kapja meg Johnny Boytól azt, amit Dickie sem Hollywood Dicktől. Bár jóval idősebb Tonynál, tulajdonképpen Dickie is gyerek, aki tanácsokra szomjazik, ezért is jár be Hollywood Dick ikertestvéréhez a börtönbe beszélgetni. Keserű irónia, hogy az édesszülőjénél jóval bölcsebb férfival is csak így találkozhat, azaz a kvázi apa fizikailag van távol tőle, az igazi atya pedig szellemi-erkölcsi értelemben "nincs ott".

Dickie tragikus léthelyzete tehát ebből a tragikus alapkonfliktusból, már-már egzisztencialista színezetű válságból fakad, hogy nem vagy nehezen talál morális támaszt a világban, így nem várható el, hogy maga is az legyen a kis Tony számára. Persze tragédiáját az is adja, hogy már csak a hatalom és a tekintély végett el kell játszania a magabiztos macsót, a jófej "nagybácsit". Ám amikor valódi konfliktushelyzetekbe kerül, pont úgy kezeli azokat, ahogy egy sarokba szorított, vadóc gyermek: ösztönös, eltúlzott agresszióval reagálja le a dolgokat, amelynek több ízben igen súlyosak a következményei.

Dickie tehát nagyon jó karakter, ha későn is érik be, ha későn is értjük meg igazán. Ehhez pedig nagyban hozzájárul Alessandro Nivola játéka, akit többek között az Ál/arcban láthattunk Nicolas Cage Castor Troyának öccseként, Polluxként. Nivola látszólag csak "van", de ez ne tévesszen meg senkit, mert valójában ez is része a karakter megformálásának. Míg Michael Gandolfini Tony Sopranója valóban szürke figura, akit nem sikerült jól megírni, addig Dickie-nél a szürkeség valójában erőltetett higgadtság, amely mögül csak idő kérdése, mikor tör ki az elfojtott düh és kétségbeesettség. Így bár nincsenek olyan frappáns dialógusai a figurának, mint Tonynak (és ez az egész filmre jellemző), nincs akkora karizmája, de mégis képes arra, hogy meggyőzzön: ha már a The Many Saints of Newark nem Soprano-film, akkor legalább Dickie érdekes karakter. Egyébéként Dickie fia is feltűnik a filmben, nem csak kisbabaként: Michael Imperioli, Christopher eredeti megformálója narrátorként vezeti fel és zárja is le a történetet.

David Chase annál komolyabb alkotó, hogy teletömje fanservice-jelenetekkel a filmjét, nem is tette ezt, Imperioli is mintegy két ízesebb beszólás erejéig tért vissza, azoknak is megvan a maguk funkciója, ha egyébként ezek is tévesen azt sugallják, hogy ez a történet a fiatal Tony Sopranóról szól. Chase a többi, ismerős karakter és a sorozatban csak utalásszinten emlegetett történés felsorakoztatását is ízlésesen tálalta, mindennek és mindenkinek megvan a maga funkciója. Ilyen módon mindegyik ismerős karaktert kicsit más fénytörésben láthatjuk, néhány, a szériában tapasztalt tragikus történés ismeretében össze is szorulhat a szívünk egy-egy figura feltűnésekor.

Kétségtelen, hogy ezek a momentumok és motívumok mosolyt vagy nosztalgikus könnyeket csalnak a rajongók arcára, de Chase és alkotótársa nem ezért vonultatták fel őket, hanem valóban azért, hogy kibővítsék sztorijaikat, drámájukat, beleértve Juniort és Liviát, Tony édesanyját. Ők sem kapták azért meg a kellő figyelmet, de mindketten legalább két-három izgalmasabb jelenetet kiérdemeltek, amelyekben kicsit jobban megérthetjük motivációikat, traumáikat, egyáltalán személyiségüket a múlt történéseinek tükrében.

Apropó, izgalmas jelenetek: nem vitték túlzásba David Chase-ék az akciót, a Maffiózók nem is erről szólt, de éppen ezért az a kevés lövöldözés és véresebb epizód igazán üt. Dickie drámájának a lényege is az, hogy a figura hirtelen kirobban, de akkor kő kövön nem marad, és ez a kevés akciójelenetre is érvényes. Az a bizonyos lövöldözés a cselekmény utolsó harmadában erőteljes, letaglózó, kemény és kegyetlen, még ha a klasszikus gengszterfilmekéihez, A keresztapáéihoz vagy A sebhelyesarcúéihoz nem is ér fel. Az egyik (vagy az egyetlen) kínzástól pedig garantáltan mindenkinek belehasít a fájdalom a fogsorába!

Végül, de nem utolsósorban térjünk ki kicsit a cselekmény arányaira! Ez ugyanis nagyon problémás már csak Michael Gandolfini feltűnésének késleltetése miatt is. Egyrészt igen, ez egyfajta tiszteletlenség is a színészóriás fiával szemben, hogy adnak neki ötven percet a két órás játékidőből, valamint kiszúrás a nézőkkel, akik vágytak rá, hogy James Gandolfinit ilyen módon egy kicsit visszakapják. Másrészt newarki zavargások és társadalmi-politikai utalások ide vagy oda, a feketék cselekményszála valahogy nagyon nem passzol ebbe a történetbe, sőt Harold fájdalmasan kidolgozatlan cselekményszála és karaktere csak feleslegesen térítik el újra és újra Dickie és a Sopranók sztoriját.

Fontos hangsúlyozni, hogy a The Many Saints of Newarkot jóval George Floyd halála és a Black Lives Matter-tüntetések előtt, 2019 első felében kezdték el forgatni, így akár a Spike Lee-film, Az 5 bajtárs, úgy Chase-ék műve is csak véletlenül kapcsolódik szorosan a közelmúlt említett eseményeihez. Mégis nagyon erőltetettnek érződik ez a társadalmi kommentár, amely persze, hogy nem csupán a tavalyi BLM-megmozdulásokkal rezonál, hiszen az amerikai történelem sajnos tele van a feketékkel szembeni rendőri túlkapásokkal, illetve az erre reagáló zavargásokkal, bőven a film és annak cselekménye előtt is voltak már hasonló incidensek például Los Angelesben.

Emellett fontos azt is kiemelni, hogy Dickie-nek az egyik akaratlan gyilkosságát is a tüntetések miatt tudja eltünteti, valamint Harold maga is részt vesz az utcai harcokban. Azaz nem a levegőben lógnak az 1967-es newarki epizódok, nagyon is motivált a zavargások feltűnése, de Harold így sem nagyon illik ebbe a történetbe, valamint karaktere is túl egysíkú, mintha a The Many Saints of Newark készítői nem mertek volna igazán ellentmondásos, immorális színesbőrű bűnözőt ábrázolni, holott amúgy Dickie és a többi olasz-amerikai maffiózó is a morálisan szürke zónában mozognak. Így David Chase-ék hiába szerettek volna egyszerre történelmileg hiteles, társadalmilag fontos és a Maffiózók szellemiségéhez hű filmet alkotni, túl sokat markoltak, és inkább keveset fogtak.

---

A The Many Saints of Newark október 1-jén került fel az HBO Maxre, valamint ugyanezen a napon mutatták be a mozikban az Egyesült Államokban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.