The Last of Us - 1. évad - Kritika

Kritikánk SPOILERMENTES. Hétfőnként spoileres kibeszélőkkel jelentkezünk az adott részek kapcsán.

---

Kevesen vitatják azt, hogy a 2013-ban megjelent The Last of Us minden idők egyik legjobb sztoriközpontú játéka, mint ahogy azt is kevesen firtatnák, hogy rohadt nehéz lenne másik médiumra adaptálni azt. Mint úgy általában a játékokat. És mégis, úgy tűnik, az alkotók megtalálták a legmegfelelőbb formátumot és hozzá a legjobb közreműködőket. A poszt-apokaliptikus Amerikában játszódó utazás "road movie"-jellegét ugyanis a filmvászonra való tömörítés helyett sorozatként közelítették meg, méghozzá az első játékot egymagában író Neil Druckmann szoros együttműködésével, a bevállalós produkcióiról ismert HBO istápolásában és a Csernobillal nagyot szakító Craig Mazin hathatós felügyeletével.

A csillagok tökéletes együttállását csupán a sokat kritizált szereplőválasztás bolygatta meg kissé, de ehhez már igazán hozzászokhattunk: bizonyos rajongók sokkal fontosabbnak tartják azt, hogy egy adott színész hasonlítson az általa eljátszott eredeti karakterre, mint hogy képes legyen mindazt az érzelmet előadni, amit a figurától egy másik médiumon elvárnánk. De ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Nincs ezzel semmi baj. De lássuk, van-e bármi baj az év talán legjobban várt sorozatával?

Ez a gomba is csak élni akar

2003-ban Földünk egyik pillanatról a másikra elesik. Az embereket egy mutáns cordyceps gombafertőzés támadja meg; az élősködő minden fertőzöttből agyatlan gyilkológépet csinál, és pillanatok alatt átveszi az irányítást az emberek többsége felett. Az így kialakuló káoszból próbál elmenekülni Joel (Pedro Pascal) az öccsével, Tommy-val (Gabriel Luna) és a lányával, Sarah-val (Nico Parker), ám a fejetlenség közepette megtörténik a tragédia: Sarah meghal.

20 évvel később Joel egy szigorú katonai rezsim által működtetett karanténzónában tengeti az életét Bostonban. Kisstílű csempészként tartja fenn magát, és próbál távol maradni a nagyobb zűröktől - például a magukat Tűzbogaraknak nevező radikális csoporttól, melynek egyik vezetője viszont egy nap új küldetéssel bízza meg őt: csempéssze ki a városból és kísérje el a 14 éves Ellie-t (Bella Ramsey) egy távoli Tűzbogár-telepre. A férfi vonakodva, de elfogadja a feladatot, és nem is sejti, hogy élete legfontosabb küldetése áll előtte.

Hogy mész neki a legjobbnak?

A már említett kedvező tényezőkön túl a The Last of Us alkotóinak az a legnagyobb szerencséje, hogy minden idők egyik legjobban elmesélt játékos történetét adaptálhatták kisképernyőkre, és az a legnagyobb átkuk, hogy nos... minden idők egyik legjobban elmesélt játékos történetét kellett kisképernyőkre adaptálniuk. Egyrészt az alapanyag rendkívül hálás: piszkosan jól kidolgozott harc- és fejlődésrendszerén túl a Naughty Dog játékának a legnagyobb erőssége a bámulatosan jól kifejtett történet, a pazar részletességgel megalkotott háttér, a félelmetesen jól ívelt jellemfejlődés és hogy a karakterek közül egyik sem fekete-fehér igazából.

Él a világ, élnek a szereplők is, mi sem lenne egyszerűbb őket átültetni egy másik médiumra, nem igaz? Nos, Mazinék megtehették volna azt, hogy egy az egyben lemásolják a 10 évvel ezelőtti játék történéseit, figuráit és párbeszédeit, de abban egyrészt nem lett volna kreatív munka, másrészt a játékosok vonogathatták volna a vállukat, hogy ennek így ugyan mi értelme volt, de a legfontosabb probléma az lett volna, hogy az elmúlt tíz évben már fellángolt és le is vonult a The Walking Dead-láz, amelyben azért vannak akaratlan vagy ki nem mondott áthallások, így ha a The Last of Us sorozat alkotói csak annyit tettek volna, hogy akkurátusan, de szolgai módon ültetik át a játék történéseit, akkor a lalikus nézőkben ez úgy csapódott volna le, hogy mire ez a felhajtás, hisz ezt mi már láttuk korábban.

Ezért döntöttek hát úgy Mazinék és az ezúttal írói partnerrel dolgozó Neil Druckmann is, hogy itt-ott megváltoztatják a történetet - no nem fundamentálisan, az alapokat felkavarva, hanem bizonyos részletekbe belenyúlva. Ez az elhatározás pedig minden bizonnyal fennakad majd egy-két rajongó torkán, és mi sem éljük mindet. Példának okáért nem örülünk annak, hogy a gombafertőzés terjedése módszertanilag és vizuálisan is változott, és inkább a Testrablók növényhorrorját idézte, semmint egy egyedi, félreismerhetetlen spórafertőzést - ez utóbbiak háttérbe szorításával annak nyomasztó klausztrofóbiája is kiveszett a történetből, amit az okozott, amikor hősöddel egy hagymázas biztonságot nyújtó maszk mögé bújva bóklászol az alig átlátható gombafelhőn. Ez pedig baromi jól működhetett volna a kisképernyőkön is.

Szintén komoly változások érték a történet egyik kisebb, de annál emblematikusabb karakterét, akinek ismerős elemekből felépülő, de azért nem kevésbé hatásos háttérsztorija egy egész fejezetet kapott - szinte biztosak vagyunk abban, hogy ez fogja legjobban megosztani a közönséget. Mindezzel együtt mi üdvözöljük azokat az új ecsetvonásokat, amiket az alkotók belevittek a történetbe - példának okáért a sorozat többször is visszanéz a járvány előtti korba, de szerencsére nem azért, hogy kijátssza a Lostos flashback-kártyát, sokkal inkább a világnak teremtenek hátteret ezekkel, semmint a karaktereknek, akik történetét többnyire hagyják, hogy a jelenben bontakozzanak ki. Joelt és Ellie-t kivéve, ami persze érhető, hisz egyrészt a cselekménynek az a kiindulási pontja, amit Joel húsz éve átélt, másrészt Mazinék úgy határoztak, hogy az Ellie életét megváltoztató The Last of Us DLC, a Left Behind történéseit is beledolgozzák a sorozatba, ami szintén egy önálló epizódot kapott.

De a legfontosabb elhatározás, amiben a The Last of Us a legjobban el akart térni a The Walking Deadtől és más hasonlóan hömpölygő sikersorozatoktól, az az, hogy elképesztő tempót diktál. Mazin többször is hangsúlyozta, hogy ő nem hisz a végtelenség nyújtott történetekben és hogy nála nincs olyan, hogy fillerepizód, ennek fényében a The Last of Us 9 epizódja félelmetesen pörög és mind egy-egy nagyobb fejezetet mesél el Joel és Ellie útjából, melyek ugyan szorosan összekapcsolódnak, mégis láthatóan elhatárolódnak egymástól. És ez bizony néha visszaüt: az évadban vannak olyan karakterek, szituációk és helyszínek, melyeknél tovább is elidőztünk volna, hogy jobban megismerjük, jobban átélhessük őket, és a menetelős tempónak sok olyan részlet esik áldozatul, melyeket az alkotók kidolgozhattak volna, ha lett volna rá idejük, ehelyett egyszerűen átrohannak rajtuk a cselekmény előmozdítása érdekében.

Szintén a cselekmény könyörtelen előregörgetésének esik áldozatul a játék néhány igen erős motívuma: az akció és a horror, no meg az erőszak ábrázolása. Azt már az alkotók is hangsúlyozták, hogy a The Last of Us sorozatváltozata nem lesz olyan erőszakos, mint a játék, és ezt talán el tudjuk fogadni, még azzal együtt is, hogy az explicitás ráerősített volna a világ könyörtelenségére és a téteket is megemelte volna, ugyanakkor Druckmann azon döntését, hogy nem akarta, hogy a sorozat hosszú akciójelenetekbe bonyolódjon, mert azt unalmas lenne nézni, már nem tudjuk üdvözölni. No, nem azt várnánk, hogy Joel és Ellie 10-15 perces szekvenciák keretében ütlegelje a Kattogókat vagy az életükre törő rosszfiúkat, de a sorozat már-már látványosan spórol az akciójelenetekkel. Ami van, az ugyan kellően realista, de túlságosan rövid és hát... kisstílű. Helyenként olyan tévéfilmes. És fertőzöttből is elviselt volna többet és többfélét a széria.

Megrémülni nem kell: a gombafertőzöttek realizálása hátborzongató, a világjárvány káoszának bemutatását sem slamposkodja el a sorozat és a későbbiekben is van egy igen impozáns tömegjelenet, amely kiemeli a The Last of Ust az olcsó, poszt-apokaliptikus sorozatok közül, de a kisebb összecsapások is lehettek volna hatásosabbak - akár erőszakosabbak, akár horrorisztikusabbak. Főleg ahhoz mérve, hogy a helyszínek realizálásában abszolúte nem fogták vissza magukat az alkotók, tehát a háttér adott volt.

Kémia és biológia

Amiben viszont nincs hiba, az a szereposztás. Igen, Joel családja mexikói gyökereket kapott, a lánya bőrszínt váltott, Ellie pedig egyáltalán nem hasonlít a játékbéli változatára, de ezek mind-mind olyan felületes dolgok, melyeket a karaktereket életre keltő színészek sikerrel feledtetnek. A Joelt megformáló Pedro Pascalnak van a könnyebb dolga: az ő figurájának tragédiájával már a pilotban szembesülünk, mint ahogy azzal is, hogy ez mennyire megölte őt érzelmileg, ezért vele könnyebb azonosulni, ugyanakkor a nagyobb teher Bella Ramsey Ellie-jére nehezedik, aki a sorozat elején egy igazi kis seggarc, egy engedetlen, felvágott nyelvű kiskamasz, akitől mindenkinek viszketni kezd a tenyere. Az angol színésznőre hárul az a feladat, hogy ezt a keménykedő álcát fenntartva megmutassa, mennyire sebzett és magányos a mögötte rejlő kislány, és ezt Ramsey félelmetes ráérzéssel teszi. Szinte ugyanazt éri el a nézőnél is, mint az eleinte őt csak tárgyként kezelő Joelnél, azaz hogy szép lassan és ellenállhatatlanul beleszeretünk mi is, sajátos vonásai nélkül pedig már el sem tudjuk képzelni a karaktert.

Mellettük a többi figura akár lehetne biodíszlet is, de ritka kivételtől eltekintve mind telitalálatok: Anna Torv Tessje igazi badass, aki tudja, hogy ebben a könyörtelen világban csak finesszel lehet túlélni, Nick Offermann Billje magányos farkas, aki üdvözli a világvégét, de aztán kiderül, hogy neki is van érzékeny oldala, de még Merle Dandridge Marlene-jének, a Tűzbogarak vezetőjének is van egy olyan titka, ami új réteggel ruházza fel karakterét. Ezen kívül Druckmannék írtak egy-két új figurát is, akik közül van jól és kevésbé jobban sikerült is, de igazából jól belesimulnak a sztoriba és a drámába. Abba a drámába, ami a játékból átemelt kulcsmomentumoknak és apróbb részleteknek, a jól előadott párbeszédeknek és a hibátlan színészi játéknak hála idővel ellenállhatatlanul átveszi a főszerepet és úgy hatalmába kerít minket, hogy alaposan kisírt szemmel végül úgy álljunk fel a sorozat elől, hogy ne az maradjon meg bennünk, hogy jó-jó, de lehetett volna benne több akció és horror.

---

A The Last of Us 2023. január 16-án debütál az HBO Maxon, hogy aztán hétfőnként újabb epizóddal jelentkezzen.