The Evil Within 2 - Kritika

A 2014-ben megjelent The Evil Within Shinjin Mikami visszatérése volt ahhoz a túlélőhorror videojátékos műfajhoz, amelyet ő teremtett, illetve reformált meg több ízben is. A kiforratlansága, az őrült ötletek egymásra halmozása egy olyan elképesztő hangulatú és különleges, kiszámíthatatlan és ösztönszerű végeredményt szült, amely még a Resident Evil-sorozat kitalálójától is frissnek, üdítőnek hatott. És amely éppen amiatt az ad-hoc jellege miatt alaposan megosztotta a játékostársadalmat: sokan voltak, akik imádták (a jelen sorok írója is), míg mások a pokolba kívánták. Amikor kiderült az idei E3-on, hogy a Bethesda megbízta az alkotókat egy folytatás ledirigálásával, rengeteg kérdés merült fel, ezek száma pedig csak hatványozódott, miután kiderült, hogy Mikami ezúttal nem kívánta kezébe venni a gyeplőt, hanem egy tehetséges újoncra, John Johanasra bízta a rendezői feladatokat. Johanas persze jól ismeri a The Evil Within világát, hiszen az első rész DLC-it ő dirigálta, de kétséges volt, hogy sikerül-e megismételni a szinte lehetetlent: méltó folytatást készítenie egy amerikai szakembernek egy minden elemében japán horrorjátékhoz? Lássuk!

Amint hősünk megérkezik a STEM által megalkotott Union virtuális városába az is villámgyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy valami borzalmasan félresikerült ismét. A világ kezd darabjaira hullani, a romokon pedig az egykori lakók szörnyeteggé változva kóborolgatnak – magyarul pont minden annyira, ha nem még veszélyesebb, mint a Beacon-incidensnél történt. Sebastian nekiindul, hogy kiderítse, pontosan mi is történt, no meg természetesen azért, hogy megtalálja Lilyt. Az útja azonban nemcsak rengeteg rusnya rémen, emlékezetes és rafinált főellenségen át vezet, hanem menet közben meg kell békélnie saját magával is – csak így lesz lehetősége túlélnie ezt az új kalandot.

Nincs szükség köntörfalazásra: a The Evil Within 2 története ezúttal egy gyönyörűen megírt, fantasztikus ívet leíró, fordulatokkal is alaposan teletömött filmes sztori. Bár a legtöbb karakter 2D-s és papírmasé, a főhős ezúttal sokkal komolyabb egyéniséget kapott, ráadásul olyan jellemfejlődésen megy keresztül, amely még bizony a komolyabb mozik becsületére válna. Bár eleinte elég nehéz követni, hogy mi és miért történik, a játék vége felé haladva mesésen és tanítani valóan áll össze a sztori, amelyben a hős segítői ugyan klisések, cserébe a fő gonoszok (mert megnyugodhatunk, nem csak egy pszichopata próbálja megkeseríteni az életünket) döbbenetesen erősen ki vannak dolgozva, még a motivációik is értelmet nyernek, ahogyan haladunk minden idők egyik legjobb videojátékos befejezése felé.

Az tehát üdítő tény, hogy az előd szimbólumokban gazdag, gyakran értelmezhetetlen eseményeivel ellentétben egy fantasztikus forgatókönyvet is kaptunk, ez azonban nem lenne elég az üdvösséghez természetesen. Ahhoz, hogy a dolog működjön, szükség van egy játékra is. Egy játékra, amely ugyan alaposan táplálkozik az előd, főképpen Shinjin Mikamitól eredeztethető őrületéből, valójában sokkal letisztultabb, stabilabb koncepcióval rendelkezik, alaposan és precízen megtervezett. John Johanas, az utód a rendezői székben ezúttal nem utat keresett, hanem kiválasztotta az első rész legjobb részeit, lenyeste annak sutaságait és döbbenetes profizmussal építette fel az újrázást.

A program alapvetően két, egymástól alaposan elválasztható koncepció mentén lett felépítve. Az egyikben felfedezhetjük Union városkáját titkok után kutatva, mellékküldetésekkel is megfejelve, és kár lenne tagadni, hogy amit ki lehetett hozni ebből, azt a Tango Gameworks kihozta. A pályákon véletlenszerűen kóricálnak rémek, akiket levadászhatunk vagy éppenséggel kerülgethetünk, a meglehetősen nagy és alaposan kidolgozott terep szinte minden zegzugában találhatunk valami érdekességet, egy kis titkot, vagy hasznos nyersanyagot, lőszert. Ráadásul, miután a STEM-ben járunk, a felfedezgetés közben is bármikor történhet valami váratlan dolog: lehet, hogy belépünk egy épületbe, de ott aztán teljesen mást kapunk, mint amire számítanánk.

A másikban az elődhöz hasonló, lineáris pályáké a főszerep: itt tényleg elszabadul az őrület. Kiszámíthatatlan dolgok követik egymást hirtelen váltásokban és természetesen az ezúttal is igen emlékezetesre sikerült főellenfelek is ilyenkor borulnak a nyakunkba, miközben azért a történet is szépen gördül előre. Ezek a pályák az első rész legjobb pillanatait idézik, de az abból kilógó elemektől, mint például a gépágyúval tömegmészárlás és a mesterlövész puskával NPC-kísérgetés, hála az égnek elbúcsúzhatunk.

A két, egymástól gyökeresen eltérő megközelítés nagyszerűen olvad össze egy organikus egésszé, ez pedig magának a játékrendszernek is köszönhető, amely sokkal letisztultabb, mint az elődben volt. Egyrészt ott vannak az ellenfelek: a szörnyeteggé alakult lakókból rengeteg félével és fajtával találkozhatunk, amelyek mindegyike egyedi megközelítést és taktikát igényel. Másrészt ott van a többféle fejlődési lehetőség: ezúttal is gyűjtögethetjük a zöld szmötyit, amelyet a biztonságos otthonunknak számító és egy elképesztően cuki macskával is rendelkező szobánkban használhatunk fel Sebastian fejlesztésére, illetve fegyver alkatrészekre is szert tehetünk, amelyekkel az arzenálunkat erősíthetjük.

A karakterfejlesztés fantasztikus lett. A különböző alapképességek mindegyike saját fejlődési fával rendelkezik, amelyeken előrehaladva újabb és újabb lehetőségeket kapunk. Egy ideig segít az elintézett ellenfelekből felszedhető zöld zselé, viszont bizonyos erősebb képességekért már alaposan eldugott és igen szűken mért pirosra lesz szükségünk. Ahhoz, hogy igazán ütőképesek legyünk, nem elég átrohannunk a pályákon, minden zegzugot fel kell fedeznünk. Ráadásul a betanulható skillek mindegyike hasznos: a lopakodás részlegnél egyre ügyesebben tudunk rejtekből ölni, ami kulcsfontosságú lesz a túlélés szempontjából, a harcnál pedig a fegyvereink lehetnek pontosabbak és persze pusztítóbbak. Van lehetőség tuningolni a kitartást (hogy messzebbre tudjunk futni), az életerőt és az annak visszatöltésére szolgáló eszközök erősségét is, és így tovább. Ráadásul minél nehezebb fokozaton játszunk, annál inkább meg kell fontolnunk, hogy mire költünk, hiszen a rendelkezésre álló zselé erősen limitált. Miután a legtöbb főellenfelet nem lehet kicselezni, ezért értelemszerűen a harci képességeinket nem árt mindig tuningolgatni egy kicsit.

A karakteren kívül a rengetegféle fegyverünket is lehetőségünk van a pályán elszórt alkatrészdarabkákból erősíteni. A játék elején ez főleg a pisztolyt, no meg a jó öreg shotgunt jelenti, később, ahogy bővül az arzenál, úgy sokasodnak a döntéshelyzetek is. Egyes gyilkolásra szánt eszközeink specifikus körülmények között vethetőek csak be, míg mások egy-egy elszúrt lopakodásnál menthetik meg az életünket, márpedig minden fegyvert nem fogunk tudni kimaxolni, így itt is folyamatosan áldozatokat kell hoznunk.

Természetesen lehetőségünk van tárgyakat is alkotni a szintén pályán elszórt nyersanyagokból. A lőszer kézenfekvő (minden eszközünkhöz tudunk utánpótlást gyártani), de emellett életerőt növelő cuccokat is összerakhatunk, utóbbiakhoz ráadásul növényeket kell gyűjtögetni, ami nem kis mosolyt csalhat a Resident Evil-rajongók arcára.

Miután túlélőhorrorról van szó, abból is a klasszikus, időnként izzasztóan nehéz fajtáról, ezért kiemelkedő szerepet kap a lopakodás. Ebben főleg a fedezékek lesznek a segítségünkre, amelyek mögött elbújva, majd jó pillanatban előugorva egy szúrással elintézhetjük a legtöbb kóborló rossz fiút és lányt. Ez is valahogy kifinomultabb, élvezetesebb lett, mint az elődben, bár a mesterséges intelligencia bizony gyakran hozhat bennünket kellemetlen helyzetbe, hiszen teljesen véletlenszerűen vesznek észre, vagy hagynak bennünket figyelmen kívül az ellenfelek. Ez sajnos nem változott az első rész óta, de a lopakodás képességfa fejlesztésével egyre inkább mi kerülünk előnybe, így kevésbé leszünk kiszolgáltatva az AI furcsaságaiból adódó véletlenszerűségnek.

A programot a Tango Gameworks elméletben saját grafikus motorja hajtja meg, amelyet azonban az id Tech alapjaira húzott fel a vállalat – bár valószínűleg nem arra a verzióra, amelyet a Doom alatt láthattunk, inkább az azt megelőző generációra. A látvány technikai szinten így kicsit elmarad korunk nagyágyúitól (bár a karaktermodellek nagyon rendben vannak, és a mimikával sincs probléma), cserébe ami nem ment erőből, azt megoldották a művészek. Az életünkre törő rémségek kellően borzalmasak és hátborzongatóak, a pályák pedig a széttöredezett, térben egymás alatt és felett lebegő városka látványával valami bravúros mestermunkák. Ezúttal ráadásul a programozók is nagyszerűen dolgoztak, például a PC-s portoláson: rengeteg beállítási lehetőséget kapunk, ráadásul egy alsó középkategóriás gépen is simán megvan a 40-50 képkocka másodpercenként még medium beállításokkal is. A zene elképesztően jó, a hangeffektek igen rendben vannak, egyedül a szinkronnal van egy komoly gond: az első felvonásban Kidmant alakító színésznőt egy újra cserélték sajnos, így azok, akik sokat nyüstölték az elődöt, jó ideig nehezen fogják megszokni nemcsak az új fizimiskát, de az új orgánumot is.

Az első rész rajongóinak azért még fontos megemlíteni, hogy a folytatás alaposan visszavett torokszorító helyzetekből és a kicsavartságból is. Bár gusztustalankodásból akad most is rengeteg, az előd nyers, csontig hatoló és gyakran elképesztő brutalitásából mintha kevesebb volna. Groteszk figurák és helyzetek most is előfordulnak, de az egész valahogy kevésbé ösztönös, mint amilyen 2014-ben volt – de ez szerintem tudatos döntés eredménye. A két epizód markánsan különbözik egymástól, nem egy egyszerű bőrlehúzásról van szó tehát, nem estek bele a folytatások tipikus hibáiba. A The Evil Within 2 saját identitással rendelkezik, ami szerintem sokkal merészebb vállalás, mintha szolgai módon másolták volna az elődöt – de emiatt annak rajongói lehet, hogy kicsit mást kapnak, mint amire számítanának.

A The Evil Within 2 stílszerűen október 13-án, pénteken jelent meg Xbox One-ra, PlayStation 4-re és PC-re is, mi ez utóbbi változatot teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.