A sziget szellemei - Kritika

"Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna."

Martin McDonagh 14 évvel első filmje, az Erőszakik után ismét Colin Farrell és Brendan Gleeson főszereplésével készített filmet arról, ami alkotóként a leginkább foglalkoztatja, azaz az emberi természet abszurditásáról és kaotikusságáról. És bár kézjegyei messziről felismerhetők, A sziget szellemei nem is állhatna távolabb mindattól, amire az író-rendező eddigi karrierjén végignézve számítanánk. A Három óriásplakát Ebbing határában sikere után McDonagh azt csinálhatott, amit akart, így hát fogta magát, és Hollywoodnak hátat fordítva, egy tenyérnyi ír szigeten elkészítette karrierjének eddigi legcsendesebb, legérettebb és talán legmegrázóbb felvonását egy hirtelen véget érő barátságról.

A helyszín Inisherin szigete, az évszám 1923. A javában dúló ír polgárháború zaja ugyan átszeli a tengert, de az apró sziget közössége békésen éli mindennapjait. Itt él Pádraic (Farrell) és Colm (Gleeson), akiknek irigylésre méltó barátsága a helyiek szemében biztos pont a bizonytalan időkben. Egy nap azonban Colm úgy dönt, hogy többé nem kíván Pádraic barátja lenni; csendre és nyugalomra vágyik, csak az utókornak szánt hegedűszerzeményén kíván dolgozni. Pádraic képtelen ennyiben hagyni a dolgot, folyamatos és eredménytelen próbálkozásai okán aztán végül Colm úgy határoz, hogy minden alkalommal, amikor egykori barátja hozzászól, levágja egy ujját, mígnem, ha kell, egyetlen ujja sem marad.

Noha A sziget szellemei a szokatlan szakítással indít, a fenti, Hamvas Bélától kölcsönvett gondolat a film minden képkockáját átitatja. McDonagh írói tehetségének, valamint a főszereplő páros közötti, párját ritkító dinamikának köszönhetően pontosan tudjuk, miféle ritka, őszinte és mindent jelentő barátság volt az, aminek széthullásának vagyunk éppen tanúi. Éppen ezért nem is esik nehezünkre Farrell egyszerű, gyermekien őszinte karakterének értetlenségével azonosulni - noha McDonagh soha nem foglal állást a néhai barátok viszályában, természetes, hogy nézőként az áldozati szerepbe kényszerült, Colm döntését csak elszenvedő Pádraic az, akinek fájdalmát a bőrünkön érezzük.

A veszteséget ugyanis egyikünk sem ússza meg - mindannyian veszítettünk már el barátokat, rokonokat, szerelmeket. De míg egy nagyszülő vagy szülő elvesztése valahol az élet része, egy szerelem vége, legyen bármennyire fájdalmas, mégsem olyan elviselhetetlen, mint amikor egy életre szólónak hitt barátság szakad hirtelen véget. Ennek a terhét ma is alig bírjuk elviselni, amikor a szociális védőhálónkat sűrűbbre szőhetjük, mint valaha, de amikor egy zsebkendőnyi szigeten, egy apró közösségben történik mindez, az az élet végét is jelentheti. Pádraic életében Siobhán nevű nővére és Jenny nevű szamara mellett Colm a legbiztosabb pont, a stabilitás, a kiszervezett mentális béke, aki nélkül meginog a homokra épült ház.

A sziget szellemei a felszínen ugyan elsősorban az abszurd, koromfekete humor eszközével igyekszik szétbogozni a képtelen alaphelyzetet, ne legyenek illúzióink - egy ilyen szituációnak nem létezhet racionális feloldása. Ennek megfelelően hiába járjuk végig a hangosan nevetéstől a könnybe lábadt szemmel való mosolygásig tartó skála minden fokozatát, az agyunk csak a stáblista alatt regisztrálja, micsoda súlyos, megállíthatatlan érzelmi tehervonat gázolt át rajtunk. McDonagh életművét ismerve persze ez aligha meglepő, az ismert eszköztár hatékonysága és intenzitása azonban egészen újszerű - A sziget szellemei esszenciális alkotóeleme az író-rendező érettsége.

Mert bár a korábbi darabok is bámulatos érzékenységgel és eredetiséggel beszéltek az emberiséggel egyidős témákról, McDonagh legújabb munkája olyan fokú átgondoltsággal és tisztasággal dolgozik, hogy nehéz lenne vitába szállni bárkivel, aki szerint A sziget szellemei az alkotó magnum opusa. A forgatókönyvön túl ez leginkább az alakításokban mutatkozik meg, a komplett szereplőgárda a lelkét kiteszi a filmért - különösen igaz ez a főszereplő párosra. Colm kimért, kizökkenthetetlen karaktere Gleesontól finomabb, visszafogottabb alakítást igényel, míg Farrell lényegesen szélesebb palettáról dolgozhat az együgyű, de mindenki másnál emberibb Pádraic bőrébe bújva.

Szívszaggató alakításaik mellett is feltétlenül említésre érdemes még legalább két mellékszereplő - a Siobhánt alakító Kerry Condon, valamint a sziget bolondját, Dominic-et alakító Barry Keoghan. Hogy az utóbbi generációjának egyik legkiválóbb tehetsége, azt az elmúlt években már számtalanszor bizonyította, eleinte csak afféle comic relief szerepet betöltő karakterének íve végül a film legerőteljesebb elemei közé emeli őt. A mostanáig többnyire csak kisebb szerepekben feltűnt Condon játékát pedig nem véletlenül éljenzi a szakma a film velencei premierje óta - Siobhán az egyedülállóságában is teljes és büszke nő, akinek archetípusával még ma sem tud mit kezdeni a társadalom, hát még 100 évvel ezelőtt, Írországban.

A páratlan alakításokkal, valamint McDonagh minden eddiginél érettebb, meglepően visszafogott, mégis elsöprő erejű forgatókönyvével és rendezésével kiváló harmóniát alkot Ben Davis operatőr és Carter Burwell zeneszerző munkája. A játékidő előrehaladtával a kezdeti könnyedségből, a festői, élénk képekből és dallamokból fokozatosan jutunk el a terhes, komor végkifejletig, és akárcsak a megfőtt békák, mire észbe kapunk, már késő. McDonagh elviselhetetlenül súlyos témákat érint, legyen szó a háború értelmetlenségéről, egymásra utaltságról és egymás nélkül elveszettségről. Végül pedig már azt sem tudjuk, hogy sírva nevessünk vagy nevetve sírjunk azon, micsoda képtelenség is embernek lenni.

---

A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin, besorolás alatt) 2023. január 26-tól látható a mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.