Tetris - Kritika
Egy sikerjáték története kémthrillerként
Ha az 1990-es években voltunk gyerekek vagy fiatal felnőttek, akkor nagy eséllyel rá voltunk csavarodva a Tetrisre, az egyszerűségében nagyszerű logikai játékra. Ezzel és modern változataival, mint a legújabbal, a VR-ban is nyüstölhető Tetris Effecttel manapság is akár órákon keresztül el lehet szórakozni, ez a bombasztikus világsikerének a titka. Talán kevesebben tudják, hogy az ügyességi játék a Szovjetunióból származik, egy orosz fejlesztő, Alekszej Pazsitnov műve, Nyugatra jutásának és világhódításának története pedig annyira kalandos, hogy filmre kívánkozik. Ez lett a skót rendező, Jon S. Baird Taron Egerton főszereplésével készült Tetrise, ami túlzásai ellenére is meggyőző kémthriller. Igen, kémthriller!
A Tetris mint akciójáték – Erről van szó
A Tetris az Egerton által megformált Henk Rogersre, a holland-amerikai üzletemberre fókuszál, aki a rangos Las Vegas-i teches kiállításon, a CES-en találkozik először a Tetrisszel, amire eleinte csak legyint, ám egy kis játék után ő is a függőjévé válik. Japán játékstúdiója révén igen közel áll a Nintendóhoz, ami nagyot robbantó hordozható játékgépet, a Game Boyt készül piacra dobni. Rogers ebben látja meg a hatalmas lehetőséget, a Tetrist akarja a Game Boyhoz csomagolni. Igen ám, de ennek számos jogi akadálya van amiatt, hogy a játék licence-ei körül jókora káosz alakult ki, főleg, hogy a szovjet jogtulajdonos, a szoftverimportot és exportot ellenőrző Elorg nem adott engedélyt a Tetris terjesztésére, mivel az Magyarországon keresztül szivárgott ki Nyugatra, majd Robert Steinnek (Toby Jones), szoftverügynöknek köszönhetően brit és amerikai játékkiadókhoz került, akik illegálisan vagy féllegálisan terjesztették. Úgyhogy Rogers nagyot kockáztat: Moszkvába repül, hogy tárgyaljon az Elorg vezetőjével Game Boy-ügyben, miközben a konkurencia, Mirrorsoft minden hájjal megkent fejese, Robert Maxwell (Roger Allam) Gorbacsov-kapcsolatain keresztül próbál szintén exkluzív megállapodást kicsikarni az Elorgtól. És még az orosz állambiztonság, a KGB is hősünk nyomában van.
Ami függővé tesz – Ezért jó
Baird és társai remek munkát végeztek, a rendezés, a vágás és a látvány, a vizuális koncepció mind elsőrangúak. Alapjáraton persze necces megoldásnak tűnik, hogy Bairdék a videojátékok grafikáját imitálják egyrészt az átkötő jelenetekben, másrészt néhány akció során, ám szerencsére ezeket nem vitték túlzásba. Kifejezetten frappáns húzás, hogy a cselekményt tulajdonképpen "szintekre" tagolták, a főhősökből pedig pixeles játékfigurákat faragtak az átkötő, a szinteket felvezető képekhez, így olyan érzésünk lehet, mintha egy akció-kalandjáték végigjátszását néznénk. Már az előzetesek is lelőtték a poént, hogy szerepel egy autós üldözés is a Tetrisben, amelyet a régi GTA-kra jellemző felülnézeti, retro grafikájú játékhatású bevágásokkal színesítettek az alkotók. Sok videójáték adaptációnál az ilyen húzások kifejezetten modorosaknak hatottak, a 2005-ös Doomban erőltetettnek tűnt a belső nézetből felvett akció vagy a 2007-es Hitmanben a karakter hátára tapadó kamera is maníros megoldás volt. A Tetris viszont cseppet sem mesterkélt, tökéletesen belesimulnak a cselekmény szövetébe a pixelart stílusú bevágások, jelentrészletek, mivel kezdettől elfogadjuk, hogy egy veretes játékklasszikus világhódító sikertörténetének legintenzívebb, legfeszültebb szakaszát meséli el a film. A habot a tortán a filmekben, így a Mission: Impossible – Utóhatásban és játékokban, például az Assassin's Creed III-ban is bizonyított Lorne Balfe elektronikus dallamokkal teleszórt, synthwave hatású filmzenéje jelenti, kiválóan passzol mind a videójátékos, mind a hidegháborús témához, mind a korszakhoz, a nyolcvanas évekhez.
Összeségében dicséret, de azért majd egy kis elmarasztalás is illeti Noah Pink forgatókönyvírót, aki szépen dramatizálta a sztorit. A film apropóján közzétett, a Tetris igaz történetét taglaló cikkünkben már feltártuk, hogyan készült el és hódította meg a világot a játék. Ebből leszűrhető, hogy a szovjet epizód csak egy kicsi, bár lényeges szelete a Tetris sztorijának, ami nagyobb részt jogi huzavona, amit maguk az érintett felek is alig láttak át. Pink ebből egy izgalmas, akciódús kémthrillert kanyarított, amelyben talán a kelleténél nagyobb szerepet kap a KGB, a nyugati világ és a Szovjetunió közötti ellentét, de kétségtelen, hogy sokkal szórakoztatóbb a sztori ebben a formában, mintha az alkotók a tárgyalótermi eseményekre koncentráltak volna. Továbbá természetesen maguk a színészek, játékuk is roppant élvezetes filmmé avatják a Tetrist, élen Taron Egertonnel, a Pazsitnovot megformáló Nyikita Efremovval, az Elorg vezetőjét eljátszó Oleg Stefannal és persze a gonosztevőkkel, a minden hájjal megkent Robert Maxwellt alakító Allammel és a Rogerst fenyegető KGB-s tisztet játszó Igor Grabuzovval.
Idegesítő bugok – Ezért nem jó
A film pozitívumaként említettük, hogy jó érzékkel dramatizálták a sztorit a Tetris alkotói, viszont nyilvánvalóan sok a túlzás benne, amelyeket egyébként Pazsitnov és Rogers nehezményeztek is, de végső soron áldásukat adták a merész, a történetet az akció-thrillerek irányába orientáló ötletekre. Nyilvánvalóan ezek a túlkapások nemcsak azon nézőknek szúrhatnak szemet, akik ismerik a közel sem ennyire kiélezett és akciódús sztorit, még ha Rogersnek valóban volt is dolga a KGB-vel. Egyszerűen túl sok a verekedés, karakteridegennek hat, amikor nem egy jelenetben egyik figura behúz egy másiknak, mivel tudjuk, hogy komoly üzletemberekről és vezető beosztású egyénekről van szó, akik ugyan sokat kockáztatnak, nagy a feszültség köztük, de ilyen kocsmákban jellemző kommunikációs formát talán nem engednének meg maguknak.
Túlzónak érezhetjük továbbá a Szovjetunió ábrázolását is. Igen, a Nyugathoz képest rendkívül sok volt a megkötés az országban, mivel kommunista diktatúra működött még Gorbacsov, az enyhülés idején is a Szovjetunióban, de a Tetris túlságosan is az akkori hidegháborús hangulatnak, a reagani ideológiának megfelelően, a "gonosz birodalmának" mutatja be az államot. A társadalom szenved, nyomorog, a Pazsitnovhoz hasonló egyszerű, jámbor dolgozó emberekkel mindig csak ki akar szúrni a természetesen elvtelen, korrupt, álszent módon a kapitalizmus ellen prédikáló, de közben a pénzt hajszoló hatalom. A jelenlegi politikai helyzetben, amikor a Nyugat és Oroszország között ismét kiélezett a konfliktus, nem annyira szerencsés ilyen módon adni a lovat a nagyhatalmak, illetve a propagandagépezet alá, bár a Tetris bizonyos karakterekkel és jelenetekkel azért igyekszik némileg árnyalni a képet mindkét oldalról.
Addiktív, mint az alapjáték, avagy megéri a pénzét?
A Tetris túlzásai ellenére vagy éppen azok miatt remek, szórakoztató akció-kémthriller, ami amellett, hogy feszült, kiélezett konfliktusként mutatja be a címben szereplő játékért folytatott küzdelmet, méltó módon tiszteleg is az egyszerűségében nagyszerű, az egész világon átívelő sikerszoftver előtt. Kár, hogy a Szovjetuniót és az ottani életet inkább sztereotípiák mentén ábrázolja, holott éppen a Tetris volt az egyik fontos híd a hidegháborúban egymástól elhatárolódó Nyugat és Kelet között. Pazsitnov is azért örült a Tetris sikerének annak ellenére, hogy bő tíz évig egy centet sem kapott utána, mert szerinte játéka összeköti az embereket és a különböző kultúrákat. Úgyhogy ha a film nem is annyira, de a film által maga a Tetris emlékeztet minket arra, hogy jöhet itt bármilyen háború, a játék ereje előbb-utóbb minden ellenségeskedést legyűr és kibékíti az embereket, akiket a politikusok mesterségesen szembeállítottak egymással.
A Tetris március 31-től megtekinthető az Apple TV+-on. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
