Haverok harca - Kritika

A Haverok harca egyértelműen a Másnaposok már beváltnak bizonyult receptjét próbálja leutánozni, több-kevesebb sikerrel (azt azért már elöljáróban leszögeznénk, hogy szerencsére annak harmadik részénél fényévekkel szórakoztatóbb alkotásról beszélhetünk): ugyanúgy a csapatszellem megidézésére, a néző nosztalgiázásra való fogékonyságára játszik, arra, hogy mennyire sokszor a múltban ragadunk, és hogy mennyire képtelenek vagyunk felnőni.

Nem véletlen, hogy a film tételmondata a következő: "Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani". Az egyébként igaz történeten alapuló film négy főhőse meg is szívlelte ezt a bölcseletet, annak ellenére, hogy a gyermekkoruk óta eltelt évek más és más irányokba sodorták őket: Kevin (Hannibal Buress) szorongásokkal és komplexusokkal teli életet él, megvan győződve arról, hogy felesége megcsalja; Bob (Jon Hamm) befutott üzletember, a sikerek kajtatásában leli legnagyobb örömét; Randy (Jake Johnson) nemrég elvált, csecsemők bölcsőjébe ürítő, teljesen lecsúszott füves arccá vált; Hogan (Ed Helms) pedig görcsösen a múltba kapaszkodó felnőtt lett, aki kissé bohókás - és sokszor agresszív - felesége (Isla Fisher) oldalán próbálja meggyőzni a többieket a "játék" relevanciájáról.

De milyen játékról van szó? - kérdezhetnénk. A válasz: a baráti kör tagjai általános iskolás koruk óta folyton ugyanazzal szórakoztatják magukat: minden májusban egy hónapig tartó fogócskázásba kezdenek, függetlenül attól, hány kilométer vagy éppen hány kontinens válassza el őket egymástól. A megmérettetésnek nincs nyertese, csak egy vesztese - akit május 31-én utoljára fognak meg, az egy évig lúzer marad.

A film alapkonfliktusa az, hogy a társaság utolsó tagja, Jerry (Jeremy Renner), házasságot készül kötni, ami annyit tesz, hogy végérvényesen fel akar hagyni a játékkal, de mivel a csapat egyik tagjának sem sikerült még soha megfognia őt, Hogan ezúttal egy minden eddiginél nagyobb szabású fogócskázást tervez, hogy ezen még időben változtathassanak.

Mivel az alapötlet - és egy-két elborult szituáció - a valóságban gyökeredzik, a filmet furcsa kettősség jellemzi: ott vannak benne azok az eltúlzott jelenetek, amelyeket a koncepció miatt elvárunk tőle (autósüldözések, szinte már halálos csapdák, olimpikonokat megszégyenítő akrobatikus mutatványok), ugyanakkor a rendező, Jeff Tomsic látszólag szívügyének érezte, hogy komolyságot is csempésszen az eseményekbe (elég ha csak a karakterek többségének keserű életútjára gondolunk), így a film bizonyos számú őrült jelenet után mindig megpróbál visszarántani minket a realitás rideg talajára.

Ez papíron még működhetne is, hisz ha negyvenvalahány éves nagyra nőtt gyerekek randalíroznak úgy, ahogy a kedvük tartja, akkor sokaknak bántódása eshet közben, de Tomsicéknak nem sikerült teljesen elköteleződni egyik elképzelés mellett sem, így a Haverok harca egy ponton a Deadpool második részéhez hasonlóan két szék között a fenekére esik - a film utolsó harmadában konkrétan van egy jelenet, ahol a néző nem tudja eldönteni, hogy itt most nevessen vagy sírjon. Ezzel valószínűleg így lehettek a készítők is, mert találtak rá módot, hogy visszatáncoljanak és elvegyék kissé az egyre inkább elharapódzó dolgok élét.

Ettől függetlenül szerencsére a szórakoztatás dominál a játékidő nagy részében, és ha a karaktereknek nem is sikerül kellő megalapozottságot adni - néhány próbálkozást azért tesznek erre, kínos expozíciók és erőltetett szerelmi szálak formájában -, azért annyira sikerül definiálni őket, hogy mindegyikük más poénforrásként funkcionál (van, akiből szóviccek záporoznak, másnál inkább a fizikai komikumra mennek rá, és persze ott van a klasszikus baráti civakodás vonal is, ami meglepően jól áll a filmnek).

A Haverok harcában egyébként a nők is nagyobb szerepet kapnak, mint azt a hasonszőrű komédiáktól elvárnánk, igaz, az Annabelle Wallis által alakított újságírónő csak amolyan "biodíszletként" tetszeleg, de Rashida Jones jól megfogja az amúgy papíron vékonyka szerep lényegét, Isla Fisher pedig konkrétan ellopja a show-t, minden jelenete amiben szerepel, aranyat ér.

A szokásos nyári vígjátékok kapcsán sokszor panaszkodunk arra, hogy miért nem vállalnak nagyobb kockázatot, és ezt a filmet ironikus módon pont ezek az ambíciói tartják vissza attól, hogy igazán remek legyen: hiába van ott a gyermeki lelkesedés a modern akciófilmeket megszégyenítő fogócskajelenetek során, ha egyszerűen az alkotók féltek igazán bevállalósak lenni. Túlzott panaszra viszont még ezzel együtt sem lehet okunk, mókás kis nyári limonádét kapunk, melynek megtekintése után minden önuralmunkat be kell vetnünk, hogy a moziból kilépve ne kezdjük el mi is üldözni barátainkat tűzön, vízen át.

A Haverok harca július 5-től látható a magyar mozikban, előjátszások formájában viszont már június 29-től is megtekinthető. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.