Szólíts a neveden - Kritika

A Szólíts a nevedent négy Oscar-díjra jelölték, többek között a legjobb film és a legjobb férfi főszereplő (Timothée Chalamet) díjára. Az Oscar-jelöltek teljes lisátáját ide kattintva olvashatjátok, szerkesztőségi tippjeinket a nyertesekről itt találhatjátok, március 5-én, hétfő hajnali kettőtől pedig tartsatok velünk az Oscar liveblogon, melynek keretében filmes nyereményeket sorsolunk ki, sőt az esemény apropóján a Simple by OTP jóvoltából kedvezményhez juthattok!

Talán nem véletlen, hogy háromszor is megnéztem Luca Guadagnino rendező (Szerelmes lettem, Vakító napfényben) és James Ivory forgatókönyvíró (Napok romjai, Szoba kilátással) regényadaptációját. Az André Aciman szerelmes regényéből vászonra vitt fikciós történet a tavalyi CineFest egyik legnagyobb meglepetése volt - és egyben életem egyik legcsodásabb filmélménye is.

Olyan frissítőbombaként robbant be a miniatűr, fulladásig megtelt kis terembe, ahol a filmet vetítették, mint az a lédús nyári barack, amely a film számos érdekes jelentéssel bíró szimbóluma. Guadagnino alkotásának frissítő hatása rövid ideig érvényesülhetett csupán, ugyanis nem sok kellett ahhoz, hogy ismét ezer fokon égjünk. Mielőtt még hagynám teljesen elragadtatni magam, csupán egyvalamit kérnék a kedves olvasótól: azt, hogy próbáljon meg a klasszikus értelemben vett melegfilm műfaji elemeitől elvonatkoztatva tekinteni a Szólíts a nevedenre.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez az alkotás sem debütálhatott mindenféle fenntartások, idegenérzet vagy puszta megrökönyödés nélkül, mert hát így tekint társadalmunk egy meleg pár őszinte, igaz szerelmének bemutatására. De az a kor szerintem sosem jön el, amikor nyugodtan feltett kézzel, olajágat lóbálva fogadhatnánk bármit, ami eme műremekhez fogható. Az az empátia, az a fajta megértés nem létezik, és attól tartok, sosem létezhet igazán, amelyre feltétlenül szükségünk lenne eme rendkívül kényes kérdés megközelítéséhez.

Luca Guadagnino célja nem egy nyolcvanas-kilencvenes évek mintájára tudatosan kihantolt, meleg propagandafilm. Mindenki megnyugodhat: a rendező és James Ivory forgatókönyvíró zsenialitásának köszönhetően a szexualitás olyan ízlésesen, intelligens mértékletességgel került át André Aciman könyvéből, és vegyül el két szerelmes ember egységében, amely rendkívül őszinte és korántsem idealizált keretbe foglalja az egész történetet. Nem kell tehát senkinek túlzásokba esett szexjelenetektől tartania.

Észak-Olaszország, 1983 nyara. Crema egy kis érintetlen gyöngyszemének közelében tölti nyaralását a 17 éves Elio Perlman (Timothée Chalamet) művészettörténész professzor édesapjával (Michael Stuhlbarg) és édesanyjával (Amira Casar). A professzor elismerése jeléül vendégül látja egyik általa kiválasztott tanítványát, ezzel is segítve annak kutatómunkáját. A 24 éves amerikai egyetemista fiú, Oliver (Armie Hammer) hat hetet készül eltölteni Elioékkal, hogy doktori disszertációjához anyagot gyűjtsön, és persze élvezze a család kifogástalan vendégszeretetét az idilli környezetben. Elio a korához képest jóval érettebb, művelt és okos fiú, és mindez Oliverre is ugyanúgy érvényes.

A meghatározó személyiség- és testi fejlődések előtt álló Elio az ábrándozós tinédzserek korát éli, minden nyara ugyanúgy telik. Kíséri apját az ásatásokra, naplót ír, öreg fák árnyékában ülve gitározgat, és a medence szélén mereng az élet nagy dolgairól. Az élet kicsit bonyolult, Eliót természetesen senki nem érti meg, és Oliver érkezésével sokkal intenzívebben összekuszálódik minden. A szülők onnantól kezdve mintha ott se lennének, a flört a helyi lányokkal, csupán próbálkozások, mintegy eszközként szolgálják a két fiú vívódásokkal kikövezett útját, a külvilág számára kreált görcsös megfelelést. És közben sodródunk Elioval és Oliverrel együtt. Velük együtt rácsodálkozunk az antik szobrok érzékiségére és arra a számos jelre, amelyet eleinte Elio képtelen tudomásul venni. Hogy már nem sokáig titkolózhatnak - sem egymás, sem a külvilág előtt.

Sufjan Stevens gyönyörű, kimondottan a film számára komponált dalai, valamint a thaiföldi származású operatőr, Sayombhu Mukdeeprom (nekem egyből Paolo Sorrentinó ugrott be) lenyűgöző képi alkotása irigylésre méltó összhangban kíséri azt a bonyolult biokémiai folyamatot, ami életkortól, nemtől, nemi hovatartozástól függetlenül jön létre két ember között. És most kezdhetnék hibákat sorolni, mindenféle technikai sablonnal előhozakodni, de mindaz a csoda, ami a szerelemből és az őszinte elfogadás magjából tud életre kelni, leigáz mindenféle kivetnivalót.

Az a lelki vívódás, ami elindul az agyban, mindenáron kontrollálni és blokkolni akar, majd a harcot feladva csodálatos megengedéssé válik. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy két heteroszexuális színészt látok őszintén szerelembe esni, annyira könnyedén, mindenféle túljátszás nélkül hozzák a rájuk szabott karaktereket.

Nem lehet úgy leegyszerűsíteni ezt a történetet, mintha egy, az olasz fiú belezúgna az érett amerikai srácba. Olyan, mintha egy teljesen más világban játszódna. Itt mindenki nagyon jó fej, nagyon művelt és kicsit őrült is. A két főszereplő mindkét karakterből idealizált partnert formál. Olyan embereket, akikre oly sok nő, illetve férfi vágyna. Ezek az "álompasik" úgy tolják F.R. David - Words don't come easy c. számára a diszkóban, hogy egyszerűen nem hiszed el, hogy ilyen létezhet. Öröm nézni.

De a kiteljesedés után jön a szomorú felismerés, az agy kezd tisztulni, és minden egyszerűvé, túlságosan is életszagúvá válik. Ez a kép akkor válik igazán élessé, amikor a szerelmesek maguk is észreveszik, hogy bármit is tehetnek, bárhogy is fáj, egyszer minden véget ér - csak nem mindegy, hogy milyen minőségben.

Sokakban felmerül majd a szülői felelősség kérdése. Hogyan lehetséges az, hogy egy tizenhét éves fiúval a szülei orra előtt mindez megtörténjen, vagy ha úgy tetszik, még hozzá is segítik őt ahhoz, ami sokak szemében nem helyes? Elfogulatlan véleményem a következő: ami tiltott, csak még édesebb lesz, a káosz még nagyobb káoszt szül, és egy biztos alapokon nyugvó bizalom még nagyobb bizalomhoz vezet.

Timothée Chalamet előtt komolyan le a kalappal, de Armie Hammer se kutya. Szívből drukkolok Chalamet-nek, hogy elnyerje a Legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart. Az a felismerés, az a folyamat, amely a kémiából indul, majd vonzalommá és tökéletes partnerekké, egymás cinkosaivá tesznek két embert, briliánsan vonul fel előttünk. Hála ennek a két színészzseninek.

A Szólíts a neveden február 8-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.