Stellar Blade - Kritika

Ha nem hallottad még a Shift Up stúdió nevét, nem benned van a hiba, hiszen a dél-koreai fejlesztőcsapatnak a Stellar Blade az első AAA játéka. Nemrégiben meg is tekinthettünk abból egy szűk órányi demót, ami azon túl, hogy ízelítőt adott a játék mechanikáiból, egyben megmutatta nekünk a főhőst, Eve-t is, aki a mai trendektől eltérően… nos, meglehetősen merész idomokkal rendelkezik. Ez persze szemet szúrt a közönség egy részének, sőt, még a médiának is, a francia IGN egyik írója például valószerűtlennek nevezte a hölgyet, annak ellenére, hogy küllemét egy dél-koreai modellről, bizonyos Shin Jae-eun-ról mintázták. A stúdió viszont – a férfi játékosok legnagyobb örömére – nem hajolt meg a tömeg akarata előtt, sőt, a Stellar Blade végül cenzúrázatlanul jelent meg szerte a világon, így mi is belevethettük magunkat a formás Eve kalandjaiba, hogy meglássuk, tartalom és forma hogyan viszonyul egymáshoz.

Az android küldetése

A történet a Föld végnapjaiba kalauzol el minket, ahol már csupán maréknyi ember küzd a túlélésért, egyre az idegen megszálló fajtól rettegve, mely keresztségben a naytiba nevet kapta. A naytibák gyalázatos faja csak a gyilkolásnak él, alig többek ők, mint egyszerű ragadozók, akik értelmes és ravasz uraik, az Alfa-Naytibák akaratának engedelmeskednek. Őket vadássza az emberek által készített ősi mesterséges intelligencia, az istenszerű Anyagömb (Mother Sphere), aki kibernetikusan felturbózott katonáit, az idealisztikus női modellekről mintázott Angyalokat küldi a szörnyek ellenében. Azonban a mentőakció balul sül el, szinte mindenki meghal, és főhősünk, EVE is csak annak köszönheti életét, hogy egy helyi mérnök, Adam megmenti.

Adam oldalán aztán megismerjük az utolsó emberi várost, Xiont, illetve annak drótokon élő prófétáját, Orcalt is, aki kijelöli számunkra küldetésünket. Bizony, hogy megmenthessük az emberi fajt, meg kell ölnünk a négy Alfa-Naytibát, hogy aztán a belőlük nyert magokat összekombinálva eljuthassunk a szörnyek mindenható vezetőjéhez, akit egyszerűen csak Öreg Naytibának neveznek. Azonban míg a titánokat kergetjük a romba dőlt városokban, sivatagos pusztákon, sőt, még egy luxusűrállomáson is, szép lassan ráébredünk, hogy nem minden olyan egyszerű, amilyennek látszik. Vajon miért tiltotta le az Anyagömb az emberek végnapjairól készült feljegyzéseket? Miért bélyegzik szakadár frakciók Orcalt hazugnak? És hogy lehet, hogy a naytibák nem az űrből, hanem a föld alól érkeznek?

Egy borongós, mégis megkapó sztori kerekedik ki a viszonylag egyszerű felütésből, mely nem csak a Föld jövőjének alakulását, de egzisztenciális kérdéseket is feszeget. Lehet ember az android, ha annak érzi magát? Maradhat-e egy hibás rendszer, ha működik, vagy az igazság mindenek fölött érvényes, akkor is, ha romba dönt mindent? A Stellar Blade megadja a saját válaszát mindezen kérdésekre, ami, bár soha nem lép túl a ponyva tudományos fantasztikum határain, közben mégsem szűnik szórakoztatni minket ötletes karaktereivel, elborult szörnyeivel és kiváló harcrendszerével.

Romos, de gyönyörű világ

A Stellar Blade világa nyomasztó, mégis gyönyörű. Óriási, ám csonka szobrok támasztják a romos épületeket, lebegő sínpár szalad növények borította toronyházak között, egy civilizáció maradványai kandikálnak ki a sivatag porából. Esztétikailag kifejezetten mutatósak a térképek, és viszonylag nagyok is, ráadásul tele vannak felfedezésre váró titkokkal. Nem tudunk úgy végig szaladni egy elhagyatott utcán, vagy a sivatag dűnéin, hogy ne ütköznénk harcba vagy valami felfedezésre váró érdekességbe.
Xion lassan megnyíló és egyre népesebb utcái töméntelen tennivalóval látnak el. Olykor megkapó mellékküldetések terelnek minket vissza egy előző térképre, hogy végül láncra fűzve a missziókat érzelmes epilógushoz jusson az azt adó karakter, máskor a digitális hirdetőtáblára feltűzött lóti-futi küldetéseket hajtjuk. Ezek vezethetnek logikai rejtvényekhez, vagy egyszerű minijátékokhoz, de előfordul az is, hogy egy speciális naytibát kell lemészárolnunk.

Felderítés közben megannyi holmira is szert teszünk, részint az ellenfelekből, részint pedig kincsesládákból zsákmányolva őket, de én igazából soha nem éreztem terhesnek a jelenlétüket. Ezek egy része ráadásul csak kozmetikai jóság, amivel Eve öltözetét, vagy esetleg valamely társunk küllemét cserélgethetjük. Az igazán fontos kiegészítők, mint amilyen a kasztunkat meghatározó Exospine (ebből idővel felszerelhetünk kettőt is), vagy a képességeinket variáló felszerelések, megvehetőek a kereskedőknél, így nem nagyon maradunk majd le semmiről.

Szörnyek és robotok

A játék legnagyobb erőssége mégis az izgalmas harcrendszer, ami – a Sekiróhoz hasonlóan – erősen épít a hárításra és a kitérésre. A szörnyek mozdulatainak kiismerése itt is kötelezvény, habár a harc korántsem olyan szigorú, mint tenné azt egy soulslike játékban (főleg, hogy itt van egy sztorimód nehézség is). Eve ütésein túl elsősorban béta-támadásaira hagyatkozunk, azaz a négyféle erőteljes speciális manőverre, melyek erőforrását elsősorban a jól időzített hárításból kapjuk. Ez egy különösen kielégítő tánchoz vezet, ahol egy darabig védekezünk, hogy amikor megnyílik a lehetőség, visszatámadjunk, és annyi sebzést vigyünk be az ellenfélnek, amennyit lehetséges. Ezzel nem is lesz gond, az átlag naytibákhoz bőven elegendő ennyit tudni, az elitek és az alfák azonban már jóval több borsot törnek majd az orrunk alá, én például majdnem úgy éreztem magamat a játék végén, mintha csak valamelyik Dark Souls-kalandba csöppentem volna bele. Ez a fajta nehézségingadozás egyébként a játék egészén érezhető, és általában nagy számban bármelyik ellenfél képes hősünket megölni, és így a legutóbbi táborhelyre száműzni.

Ezt persze számos más faktor is befolyásolja, így a játék közepe felé, amikor már vannak burst jártasságaink, távolsági harcra alkalmas drónunk, illetve a pártfogónk képességét felidéző Tachy-módunk, ami egyfajta sebezhetetlen dühöngés, aligha fog minket bármi is megállítani. Lövünk, kitérünk, béta képességeket puffogtatunk, és csak az igazán nagy számú ellenfelek, na meg a bossok fognak majd kihívást jelenteni.

Prezentáció

A Stellar Blade grafikája egészen lenyűgöző. Hatalmas terek, óriási romok, kifejezetten szép karaktermodellek kényeztetnek minket, s bár a kevésbé fontos szereplők kicsit babaszerűek, összességében elmondható, hogy Xion erősen kibernetizált lakossága, vagy az ötletesen groteszk naytiba populáció kifejezetten látványos úgy küllemében, mint animációiban. Hasonlóan káprázatosak a játék zenéi, ahol a felderítés alatt ábrándos dallamok és fülbemászó melódiák hallhatóak, míg a harcok alatt dübörgő ritmusok, klasszikus kóruszene, vagy éppen heavy metalt idéző riffek tépik fel dobhártyánkat, egészen elképesztő atmoszférát adva a játéknak.

Nyilván a vitáknak hála mi is észrevettük, hogy mekkora hangsúlyt fektettek a készítők Eve megjelenésébe, de igazából minket ez egy csöppet sem zavart. Akadtak persze öltözékek, amelyek jobban kiemelték főhősünk domborulatait, ezek mégsem váltak soha ízléstelenné, ráadásul a játék még némi magyarázattal is szolgál az Angyalok küllemére vonatkozólag.

A Stellar Blade három grafikai módban játszható. A felbontást favorizáló mód natív 4K-t és 30 FPS-t kínál, míg a teljesítménymód 1440p-ben szalad 60 kockás képfrissítéssel. Mi mégis a kettő között elhelyezkedő Balansz módot javasoljuk, melynek dinamikus 4K-ja alig marad el a natív felbontástól, cserébe viszonylag stabilan tartja a 55-60 képkockás frissítést.

---

A Stellar Blade 2024. április 26-án fog megjelenni, egyelőre kizárólag PlayStation 5 konzolokra. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játékkalendáriumunkhoz!