Marvel's Spider-Man - Kritika

Két évvel ezelőtt az E3 egyik legnagyobb meglepetéseként robbant be az Insomniac fejlesztésével készült Spider-Man első videója. Az elképesztő és látványos kedvcsináló után a szakma máris a Rocksteady által fémjelzett Batman-játékok utódjának kiáltotta ki a programot. Jó szuperhősjáték ritkán készül, olyan minőségű meg, amilyet a Rocksteady fejlesztett, még inkább. A sorra érkező trailerek és a prágai hands-on alapján azonban egy dologban biztosak voltunk: a Spider-Man egy jó játék lesz. A kérdés csak az maradt, hogy képes-e túlszárnyalni a várakozásainkat.

Kár lenne húzni az időt: a Pókember piszok jó játék lett. Ha forradalmat nem is ír, de Peter Parker új kalandja remélhetőleg egy új fejezetet nyit a franchise történetében. Az Insomniac ugyanis a régi játékaihoz hasonlóan egy olyan, rendkívül szórakoztató, baromi jól kinéző, nagyszerű történettel és számtalan főellenséggel megfűszerezett játékot alkotott meg, amiről minden Spider-Man-rajongó álmodott. És tették ezt olyan alázattal, amire csak ritkán látunk példát.

A fejlesztő cég New Yorkja egyébként a képregényadaptációk legvidámabb, legszínesebb játszótere. Ebben a virtuális homokozóban kel életre Pókember új története. Ahogy azt eddig is tudtuk, egy érettebb, ereje teljében lévő Peter Parkert irányíthatunk a játékban, akinek karakteréhez bátran nyúlt hozzá az Insomniac: a képregényektől eltérően nem a Hírharsona fotóriporterét tisztelhetjük benne, mivel hősünk tudományos pályát választott magának, ami egyébként azért is fontos, hiszen gyakran ő maga fejleszti ki a „pókemberkedéshez” szükséges kütyüjeit. Kellett is ez a változtatás, hiszen a Spider-Man új szemszögből igyekszik megmutatni Peter történetét, melyben a szuperhős lét, a karrier és a magánélet egymásnak feszülése fajsúlyosabb konfliktusokban csúcsosodik ki. Erről sok mindent nem szeretnék elárulni, legyen elég annyi, hogy simán megállná a helyét a mozifilmek mellett: lebilincselő, számtalan csavarral bíró, legtöbbször vicces, de ha kell, drámai fordulatokkal élő a sztori, mely - csakúgy, mint a játék összes eleme - megpróbál mindenben megfelelni a rajongók igényeinek. Olyannyira, hogy még a filmek védjegyéül szolgáló cameóval is él.

Szóval egyrészt a spoilerek miatt nem mennék bele a történet részleteibe, másrészt meg a játék magyar felirattal jelenik meg, így mindenki számára tökéletesen érthetővé válik: ezt a kalandot neked kell átélned! A honosítás egyébként jól sikerült, és nagy szükség is volt rá, Peternek ugyanis - a képregényekből ismert módon - be nem áll a szája. Hálóvetés közben kommentálja az eseményeket, vagy éppen mobilon beszél a mellékszereplőkkel, ha pedig véletlenül csöndben van, akkor maga a Hírharsona főszerkesztője, J. Jonah Jameson kommentálja, hogy mi minden történik éppen a városban. Tennivalónk pedig bőven lesz New Yorkban, hiszen a fő- és mellékküldetések, valamint a számtalan egyéb elfoglaltság miatt normál fokozaton 20 órát minimum beleölhetünk a játékba, de ha minden feladatot megcsinálunk, akkor ez a szám a többszörösére rúghat. Arról nem is szólva, hogy csak az idei évben három DLC érkezik hozzá, az első már októberben.

A város felfedezésével és a rendőrségi adótornyok helyreállításával, valamint a történet előrehaladtával folyamatosan megnyíló minijátékok és kihívások teljesítése szerencsére egyáltalán nem terhes vagy repetitív, és szerencsére nincs is beláthatatlanul sok belőlük. Peter elhagyott iskolatáskáiból kerületenként 5-6 darab van, a Harry Osborne által ránk traktált felfedezhető kutatóbázisokból és az azokhoz tartozó missziókból pedig zónánként maximum 1-2 található. Ezek mellett mellékküldetéseket is felvehetünk, illetve ott vannak még a különféle időre teljesíthető kihívások, a Fisk banda által bitorolt területek feloldása és néhány rajtaütés, amik felgöngyölítése miatt egy perc üresjárat sincs a játékban. Ezeket a feladatokat egyébként érdemes megcsinálni, mivel a belőlük kapott jutalmakkal fejleszthetjük ruháinkat és felszereléseinket, csakúgy, mint a rendőrségi frekvencián elkapott bűnesetek felgöngyölítésével is, amik közül főként az autós üldözések hangulatosak. A járgány tetejére pattanni, onnan a gazfickókat kikapkodni, majd megállítani a verdát igazi badass érzés.

Ezzel szemben kifejezetten izgalmas, hogy a történetet néha egy új szereplő szemszögéből is megtapasztalhatjuk. Ilyenkor nem Pókembert, hanem mondjuk Mary Jane-t, vagy más szereplőt irányítva szuperképességek nélkül megoldandó kihívások elé állít a játék. Néha őrök elől bujkálunk, van, hogy jegyzetekből kikövetkeztetett rejtvényeket oldunk meg, és az sem ritka, hogy Pókembert segítve bizonyítékokat gyűjtünk. Ezek a mellékszálak zseniális érzékkel szakítanak ki bennünket a megszokott játékmenetből és helyezik akár ugyanazt a jelenetsort teljesen új perspektívába. Talán apróságnak tűnik, de jól működik a dolog. Puzzle feladatokkal egyébként Peter Parkerként is találkozunk, hiszen laborunkban kétféle logikai feladványtípus megoldásával haladhatunk előre a történetben. Az egyik egy egyszerű diagnosztizáló feladat, amiben mikroszkóp alatt kell rekonstruálnunk egy mintasort. A második egy összetettebb logikai fejtörő, amiben áramkörök energiaszintjét kell kiegyenlítenünk. Ez utóbbi néha emberpróbáló feladat.

És ha már szó esett azokról a nüánszokról, amik megbontják a játékmenetet, akkor érdemes megemlíteni, hogy a küldetések és a nagyobb mellékküldetések minden esetben egy baromi jól megrendezett átvezető mozival kezdődnek, amiket a részfeladatok teljesítését követően sokszor újabb és újabb követ. Ugyanez a profi megvalósítás jellemzi a nagyobb mellékküldetéseket is.

Hasonlóan üdítőek egyébként a boss-harcok is, amikből lesz bőven, ugyanis az előzetesekben felbukkanó főellenfelek mellett további meglepetés-szereplőkbe és kisebb gonoszokba is belefutunk majd, igaz, ez utóbbiak inkább csak méretes ellenfelek egy-egy nagyobb ütközet vagy leszámolás során. Ami a főgenyákat illeti, mindegyikük másként küzd, így legyőzésükhöz is sajátos taktika szükséges. Van, aki ellen a közelharci támadások hatástalanok, van, akihez környezeti tárgyakat kell hozzávágni, hogy lebénuljon, másokkal pedig különleges helyszíneken, metrókocsiban vagy egy száguldó jármű tetején kell megküzdenünk, nem ritkán két-három fázisban is.

És hogy mindez mennyire élvezetes? A Pókemberhez hasonló játékoknál általában a mesterséges intelligencia és harcrendszer a legnagyobb kérdőjel, de szerencsére itt mindkettő remekül működik. A Batman-játékok „egygombos” irányítását elhagyva az Insomniac szinte a kontroller összes gombját - beleértve a ravaszokat is - használja ahhoz, hogy a Hálószövő akrobatikus képességeit és mozdulatait életre keltse. A sok gomb azonban egyáltalán nem zavaró, hiszen egy hihetetlenül fluid és könnyedén elsajátítható rendszerben öltöttek testet, amit mindenki játszi könnyedséggel sajátíthat el. Ennek köszönhetően az összes ütközet iszonyú szórakoztató. A hálóvetés, a levegőből történő támadás, a felkapható tereptárgyak és a speckó mozgások kombinációja a filmeket megszégyenítő jelenetsorokat eredményez. A harcok alatt végig a tudatosság érzésének a birtokában küzdünk: minden kombó bevitelekor az „igen, ezt mi csináltuk, és pontosan így akartuk” érzés keríti hatalmába a játékost. A harc közben valahogy mindig van idő felmérni a terepet, átváltani a megfelelő kütyüre, kiszemelni a legsebezhetőbb vagy éppen legveszélyesebb ellenfelet, és fejben felépíteni a taktikát, amivel leszámolunk a bandával. A jól skálázott nehézségnek köszönhetően a normálnak megfelelő „amazing” fokozaton is kihívás a játék, de az igazi mélysége csak „spectacular” fokozaton jön elő. Itt már arra is oda kell figyelnünk, hogy a kibontott skillek mellett melyik kütyüket fejlesztjük először.

Skilljeinket egyébként három ágon fejleszthetjük, a támadó és védekező jártasságainkat, illetve a hálóvetéshez szükséges ügyességeket. A képességfák ugyan nem túl ágas-bogasak, de bőven elég új mozdulatsorral járulnak hozzá Pókember repertoárjához. Ezek mellett extra képességet ad szinte az összes ruha, amiket a játék előrehaladtával szerezhetünk be. Ezek közül van, amelyik a fókusz sáv növekedését segíti (ezzel lőhetjük el az instant kivégzésként funkcionáló extra mozgást), van, amelyik az ütéseink erősségére gyakorol jótékony hatást, és mivel több tucat létezik belőlük, így mindenki megtalálhatja majd a kedvére valót. A képességfa fejlesztése és a ruhák beszerzése mellett számtalan fejleszthető kütyüt is birtokolhatunk. Minden egyes gadget 4-5 szinten tovább pimpelhető. Van itt kérem hálóvető gránát, repülő ágyúként viselkedő pók-drón, elektromos áramütést okozó ketyere stb. Ezek összességét kell a harcmodorunknak megfelelően testre szabnunk és habitusunknak megfelelően priorizálnunk. Erre azért is nagy szükség lesz, mert minden ellenfélnek és főellenfélnek (amikből az átlagosnál többel találkozhatunk majd) más a gyengéje.

A változatos és látványos harcok mellett természetesen lopakodhatunk is. A játék ezen aspektusa nagyjából ugyanúgy működik, mint a Rocksteady Batman-játékai. Lesből felránthatjuk az ellent, hátulról elkaphatjuk, vagy netán a megfelelő kütyüvel a falnak tapaszthatjuk. A különbség mindössze annyi, hogy sok esetben egy idő után akkor is elszabadul a pokol, ha addig mindenkit észrevétlenül likvidáltunk. Ez főleg a Fisk bandához köthető, hullámokban érkező kihívások teljesítésekor jelentkezik. Az első hullámot még egyesével leszedegethetjük, de a második hullám ellen már elkerülhetetlen az ökölharc. Így megeshet, hogy feleslegesnek érezzük arra vonatkozó erőfeszítéseinket, hogy észrevétlenek maradjunk.

Amilyen könnyedén szokjuk meg a harcokat, olyan hamar tanulunk bele a közlekedésbe is. A kilőtt hálónkon lengedezve pillanatok alatt eljutunk A-pontból B-be. A falon rohanás, a tűzlétrákon való szökkenések, a víztározók monstrum fémtalpai közötti átsuhanás élményszámba megy, olyannyira, hogy néhány pillanata már-már a filmszerűség határát súrolják. A közlekedés tehát egyszerű és villámgyors, ám ennek ellenére egy idő után használhatjuk a gyorsutazást is. Ilyenkor vagy 15-20 átvezetőmozi „takarja el” a nem túl hosszú töltőképernyőket, melyek keretében megnézhetjük, ahogy Pókember a metrón elbóbiskol, szelfit készít a rajongókkal, de az is előfordul, hogy csak mobiltelefonját babrálja. Megint csak azt tudnám mondani: elképesztő az az igényesség és odafigyelés, ahogy az Insomniac csapata megalkotta ezt a játékot.

És ha már töltőképernyők: a Spider-Man technikai szempontból is kiváló, zseniálisan lett optimalizálva. 5-10 másodpercnél tovább soha nem kell várnunk semmire, ami azért egy open world játék esetében komoly dicséret, a képfrissítés pedig végig stabil.

A Pókember tehát egy nagyszerű és kihagyhatatlan képregényadaptáció, ami minden elemében minimum jól, sok esetben pedig briliánsan teljesít. Hibái persze vannak. Igen, néha talán túl sok a városi csetepaté, amit, ha akarunk, a helyi erőkre bízhatunk, de milyen szuperhős az, aki nem segít a bajba jutottakon? A világ baromi látványos, de azért élhetne picit jobban is, példának okáért a járókelő szerepe kizárólag a képi világhoz ad hozzá, interakció velük szinte egyáltalán nincs. A belső terek rejthetnének több titkot, gyűjthető relikviákat, de a készítők sok esetben beérték a statikus világépítéssel. Mindez azonban ne szegje kedvét senkinek: a Spider-Man többi eleme bőven kárpótol mindezért.

A Spider-Man szeptember 7-én jelenik meg kizárólag PS4 konzolokra. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.