South Park: The Fractured But Whole - Kritika

Idén 20 éves a South Park című rajzfilmsorozat, mely ha nem is az első felnőtteknek való animációs tévésorozat volt, de mindenképp az egyik legfontosabb a kategóriában. A Trey Parker és Matt Stone által megálmodott széria régebb óta fut, mint a Barátok közt, és habár az új részek koránt sem olyan energikusak, mint a legelsők, a South Park mindaddig élni fog, míg az emberi ostobaság uralkodik a Földön. Mert Parker és Stone műve csak a felszínen obszcén, ám a hasonló, sokkal öncélúbb Family Guytól vagy a Beavis és Buttheadtől az különbözteti meg, hogy a South Parkban a készítők erős társadalomkritikát fogalmaznak meg. Eddig senkit nem kíméltek: az egyházak (Jézus és a szcientológusok visszatérő szereplők), az amerikai politikusok (mint Hillary Clinton és Donald Trump) és színészek (Barbara Streisandtól és Steven Spielbergtől kezdve David Hasselhoffon és Tom Curise-on át Mel Gibsonig), a politikai korrektség, a feminizmus, az LMBTQ-mozgalmak, de a szélsőjobbosok és a fundamentalista terroristák is célponttá váltak.

A South Park: The Fractured But Whole története természetesen nem légből kapott, ugyanúgy a 20 éves rajzfilmsorozat egyes részeire utal vissza, mint a The Stick of Truth. Cím szerint itt a Coon & Friends-epizódok (különböző évadokban szerepeltek) világa adják a játék hátterét. Eszerint a The Coon alias a Mosómedve jelmezbe bújt Eric Cartman South Park Batman-szerű igazságosztója, aki felfigyel arra, hogy a város egy macskája eltűnt, és az eltűnésről feladott hirdetés busás jutalmat kínál az állat kézre kerítőjének. Ezért Cartman berekeszti a The Stick of Truth össznépi játékát, hogy meggyőzze a többieket, és elindítsa a szuperhősös sztorit. Mert hát egy ilyen grandiózus ügyhöz, mint a macskák eltűnése komolyabb hősök kellenek, akik nem holmi kardokkal és íjakkal küzdenek, hanem akár bolygórobbantó képességeik is vannak. A történetben előrehaladva pedig mint mindig, most is egy igazi összeesküvés bomlik ki, kitör a polgárháború a hősök között, és találkozunk Amerika tipikus arcaival, valamint az elképesztő emberi butasággal, a kapitalista fogyasztói társadalom torzóival, a rendőri brutalitással, a politikai korrektség problémáival és persze a korrupcióval is.

A The Fractured But Whole hőse ezúttal is az Új Kölyök lesz, csak éppen most Cartman Segglyuknak becézi őt. És itt sok, a hős amnéziájával kamuzó RPG-folytatással ellentétben a The Stick of Truthban magas szintre jutott Kölyök visszabutítása egyáltalán nem zavaró, mivel aki a fantasyben király volt, az a szuperhősös sztoriban még nem biztos, hogy egyből Supermanként kezd. Vagyis nulláról kell újraalkotnunk a Kölyköt. A The Elder Scrolls-sorozatra jellemző részletességre persze ne számítsunk, de azért a South Park keretei között elég nagy szabadságot kapunk, és fontos megjegyezni, hogy ahogy egyre haladunk előre a sztoriban és fedezzük fel a várost, úgy kapunk új frizurákat és álarcokat. Van itt Amerika Kapitány és Thor cuccaira hajazó maskara, Batman-jelmez, de még a Tini Nindzsa Teknőcöket idéző cucc is. Persze mint az előző rész gúnyái, úgy ezek nagy része is barkácsolt, láthatóan tinédzserek által készített ötletes, bájos gagyi. És tényleg nagyon sok van belőlük, a készítők szinte minden szuperhősös klisét kifiguráztak. Olyan az egész The Fractured But Whole, mintha a Watchmen, a Bosszúállók vagy az Igazság Ligája paródiaváltozatát játszanánk.

Nagyon viccesek a barkácsolt kosztümök és a hősök életerejét visszatöltő löttyök, speciális „varázstárgyak” is. Páratlanul kreatív például, hogy egy Morgan Freeman által készített tortillától (igen, Morgan Freeman itt egy rendkívül bölcs, mexikói gyorsétterem eladója) akkorát szellentünk, hogy az feléleszti a holtakat is. De egy izraelita specialitás azonnal meggyógyítja a harcok alatt lesérült összes hősünket, mivel magát Mózest idézi meg. És hát vannak kamaszhőseink között olyanok, akiket már nemcsak a játékok érdekelnek, hanem felfedezik a másik nem tagjait is. Éppen ezért az ő gyengéik a lányok (pontosabban a Raisins nevű szórakozóhely hostessei), akik egy-egy összecsapás alkalmával elbűvölhetik őket olyannyira, hogy ideiglenesen átállnak az ellenséghez. Emellett pedig jellemző, hogy a direkt túltolt, már-már nevetségesen epikus küzdelmek közepette néha le kell állni, mert jön egy autó, vagy egy felnőtt (például Cartman mindig idegesítő édesanyja).

Már ezek miatt is hamisítatlan South Park-hangulatban lehet részünk, azonban a fő- és mellékküldetések is igen viccesek, sőt szatirikusak. Természetesen a rajzfilmsorozat szinte összes ismert szereplőjével találkozhatunk kalandunk során, és őket sikerült nagyon jól integrálni a szerepjátékos játékmenetbe. Ugyebár a főszereplők két, egymással rivalizáló hőscsapatba tömörülnek. Cartman és körébe tartozunk mi, a Kölyök, valamint Super Craig, Fastpass (vagyis a bicebóca Jimmy), Human Kite (azaz Kyle), Mosquito (Clyde) és Captain Diabates (Scott). A Freedom Pals tömöríti a konkurenciát: Toolshedet (Stan), az X-Menek Xavier professzorára hajazó tolókocsis Timmyt vagy Mysteriont, akiről direkt nem árulom el, kicsoda valójából (bár a rajongók biztos tudják). De feltűnik a káosz uraként Butters, és az okostelefonok specialistája, Call Girl alias Wendy is.

Küldetéseinket jórészt Cartman adja majd, de mint a The Coon sorozat epizódjaiban, úgy a Kölyök is vállalhat feladatokat a rendőrségen. Esetleg belefuthat Stan apjába, aki nappal a kocsiját összekarcoló suhancokat keresi, éjjel viszont részegen, letolt gatyával támad ránk, és ellenfélként le kell győznünk a vörösbort vedelő apukát. De South Park nincs aberrált tanárok nélkül, és Mr. Mackeynek, a helyi iskola ügyeletes okostojásának felvilágosító tanácsait sem kell mellőznünk. És a karakterfejlesztésben fontos szerepet játszik a South Park social justice warriorja, PC Principal is, aki megtanít minket arra, mikor kell szétütni valakinek az arcát, ha az beszól valami sértőt (vagy legalábbis, ami annak tartható a "píszí" jegyében).

A The Fractured But Whole pedig ettől válik igazi szerepjátékká. Mert sajnos az új South Park sem klasszikus értelemben vett RPG, azaz éppen a párbeszédek és a komoly döntési lehetőségek nincsenek meg benne, melyek miatt egy ilyen politikailag érzékeny rajzfilmből készült program érdekes lehetne. A Kölyök ugyanúgy nem szól egy árva szót sem, mint Gordon Freeman. A sztori alapvetően egy előre meghatározott mederben csorog, és karakterünk jellemét így nem befolyásolhatjuk dialógusokkal. Ennek azért meg van a funkciója, mivel a Kölyök egy hallgatag fiú, akinek a szülei házassága éppen válságban van. Éppen ezért kap a The Fractured But Whole egy plusz jelentést vagy mélyebb tartalmat, mert az egész szuperhősös móka felfogható úgy, mint egy identitását kereső tipikus kamasz felnövekedési története.

Karakterünk jellemét a különböző NPC-kkel folytatott interakciók során formálhatjuk. A rajzfilmekből is ismerős Mr. Mackey például nemi identitásunkról kérdez, PC Principal a származásunkat segít kideríteni. És bár a bőrszínünket is megválaszthatjuk, de a marketingszöveggel ellentétben a The Fractured But Whole-ban nincs jelentősége annak, hogy ciszheterók vagy transzgender nemi identitásúak, illetve fehérek, feketék vagy latinók vagyunk. Ha fehér heteroszexuálisként definiáljuk magunkat, akkor ugyanúgy betámadnak a redneckek minket, mintha afro-amerikai transzvesztiták lennénk.

Emellett ne számítsunk hagyományos tárgy- és fejlődésrendszerre sem. A The Stick of Truth ezen részét még tovább egyszerűsítették, és mostantól okostelefonunkkal fejlesztünk és készítünk tárgyakat. Fegyvereink nincsenek, és a szuperképességeinket, valamint a karakterjellemzőket is a történetben előre haladva kapjuk meg. Mint a The Elder Scrolls-sorozatban, úgy itt is az készségünk fejlődik, amit sokszor használunk. Így például a sok tárgykészítéssel egyre pofásabb cuccok válnak megalkothatóvá, ahogy szintet lépünk. Ha sok WC-s minijátékot játszunk (hősünk fenekéből kell minél extrémebb módon kipréselni Kula bácsi honfitársait), a gyűjthető tartalmakat (például Yaoi-posztereket) szorgosan összeszedjük, vagy minél több szelfit készítve növeljük népszerűségünket a helyi közösségi oldalon, a Coonstagramon, akkor egyre több tapasztalati ponttal e „szakmák” mestereivé válunk. És a szintlépéseket követően mind több és több úgynevezett artifactet (például rendőrjelvényt, hipster bögrét vagy éppen egy dildót) aktiválhatunk, melyek a harci készségeinkhez adnak bónuszokat.

Ha egyszerű is, de jól ki van találva a fejlődésrendszer, a játék vége felé közeledve már a bőség zavarát okozza a rengeteg aktiválható speciális tárgy és skill. Azonban hiába a változatosság, és hiába járhatjuk be szabadon South Parkot, a történetben előrehaladva fokozatosan érkező készségek, karakterosztályok és a különféle korlátozások miatt végig olyan érzésünk lehet, mintha egy jó hosszú bevezető küldetés részesei lennénk. Még a The Fractured But Whole utolsó harmadában is érkeznek újdonságok, ami alapvetően nem baj, csak éppen aki azzal találkozik a promócióban, hogy ez egy szerepjáték, az csalódni fog kicsit.

Na, de mi a helyzet a karakterosztályokkal? Ezekből van bőven! A Kölyök eleinte csak három, majd hat, végül pedig kilenc kaszt közül választhat a cselekmény bizonyos pontján, és vicces, Cartman által kiötlött eredettörténet keretében szerezhetjük meg őket. A kasztok által nyújtott készségeket pedig később szabadon kombinálhatjuk, ami irtó jó ötlet, mivel a harchoz és az artifactekhez igazíthatók. Viszont a karakterosztályok és a készségek annyira nem változatosak. Az előző részben a kevesebb több volt. Itt nagyon sok az ismétlés, és alapvetően négy, RPG-kből ismerős típust (harcos, mágus, rugó, gyógyító) variáltak a készítők. A Brutalist a nyers erőre alapoz, a Blaster távolra osztja az észt, az Elementalist területre ható varázslatokkal operál. A további osztályok ezek variációi. Persze egy Brutalistot jól kiegészítheti a Cyborg, melynek elismerésre méltó a tűzereje, ahogy persze az Asssassin vérzést okozó sebzései is nagyon jól jönnek, hiszen az ellen élete így folyamatosan csökken.

És vannak egyébként mindent elsöprő támadások is, melyeket csak bizonyos időközönként aktiválhatunk, ha egy csúszka feltöltődik, amit például sikeres védésekkel érhetünk el. Ezek osztályonként változók, és változó hatékonyságúak. És persze nagyon viccesek. Cartman például jókorát karmol, azonban ezt úgy vezeti fel, mintha egy hatalmas, befutott filmsztár lenne: filmes magazinok jelennek meg a képernyőn Cartmannel a címlapon, és látjuk a Coont egy Spielberg-szerű producerrel tárgyalni. Captain Diabetes pedig cukorbetegségét a saját javára fordítja: miután teletömi magát édességgel, izmai hatalmasra duzzadnak, és jaj annak, akinek odasóz egy jókorát. Persze utána adhatja be az inzulint a cukorsokk miatt.

De ha már ennyit beszéltünk a harcról, térjünk is át a harcrendszerre! A The Stick of Truth sokat kritizált részei voltak az összecsapások, mivel a csihi-puhi az előző részben egyszerre volt túl könnyű, túl egyszerű és kaotikus is. A The Fractured But Whole-ban sem a legtökéletesebb, de sokkal profibb lett az újraszabott harcrendszer. Ha csatára kerül a sor, az adott terület négyzetrácsokra osztódik, ezeken lépegethetünk majd, persze csak addig, ameddig a hatókörünk tart. Egy körön belül egy készséget aktiválhatunk, ezeket a képernyő bal alsó sarkában láthatjuk egy sorban. Tehát végre nem kell a The Stick of Truth köralakú csúszkájával szenvedni. Így az egész harc átláthatóbb, jobban kezelhető, és érezhetően átgondoltabb szabályrendszeren alapul. Hogy azt szeretjük-e vagy sem, mikor harc közben nyomkodnunk kell egy billentyűt, hogy nagyobb legyen a sebzés, döntse el mindenki maga. Nekem személy szerint ezzel nem volt bajom, bár néha rendkívül esetlegesnek éreztem, hogy sikerült vagy nem sikerült a megfelelő időben lenyomnom az adott gombot / billentyűt.

Gamepaddel és billentyűzettel is játszottam egyébként, és azt tapasztaltam, hogy kontrollerrel azért hatványozottan könnyebb irányítani a The Fractured But Whole-t. A WC-s kihívásoknál kiváltképp igaz, hogy ha billentyűzettel játszunk, legalább polipnak kellene lennünk, hogy tökéletesen abszolváljuk a feladatot. De más, összetettebb minijátékoknál is jól jöttek az analóg karok, és az egymáshoz közel levő, kézre eső gombok. Természetesen nem kell félnie azoknak, akiknek nincs gamepadjük, nem olyan rossz a helyzet, simán végigjátszható PC-n, billentyűzettel és egérrel is az új South Park, csak éppen néhol agygörcsöt fogunk kapni, annyi, egymástól távol eső billentyűt kell egyszerre nyomogatnunk.

Egyébként nyilván nemcsak harcolni kell a South Parkban, hanem mint említettem, minifeladatokat és puzzle-ket is megoldunk. És ha leleményesek vagyunk, az egy idő után amúgy kicsit fárasztó csatákat el is kerülhetjük (már, amelyek a sztori szempontjából nem fontosak), ha a ellenfeleink orra alá durrantunk vagy arcukba dobunk egy petárdát. Sok a gyűjtögetős feladat, de kihívás lesz társaink segítségével fel- vagy bejutni megközelíthetetlen helyekre, melyeken értékes cuccok rejtőznek. A Batman: Arkham-sorozatból megismert nyomozó módba kapcsolva pedig további rejtélyeket fedezhetünk fel, és ezzel a nagyon hasznos játékelemmel távolíthatjuk el az utunkat álló objektumokat is, melyekhez más-más csapattársunkat kell behívni.

Apropó, ellenfelek: belőlük is nagyon sok van, és jellemző, hogy a Raisines lánykák mellett rosszarc felsősökkel, a káosz képviselőivel, dühös biztonsági őrökkel és kutyákkal, farmerekkel, agresszív hajléktalanokkal vagy éppen egy beszívott törülközővel (Towelie) kell megküzdenünk. És vannak bossok is, péládául a sorozatból is ismerős nagydarab Spontaneous Bootay, akinek egy ütése is halálos lehet. Némelyik elég szívatós, de annyira nem nehéz, főleg, hogy a nehézségi szintet is könnyedén beállíthatjuk.

Amúgy mint már korábban említettem, a South Park: The Fractured But Whole egy igazi metajáték, mert nem veszi komolyan önmagát, és folyamatosan tudatosítja velünk, hogy ez csak játék. Azonban az tény, hogy a South Park a sorozathoz híven olykor nagyon obszcén, sőt undorító tud lenni. Az ürítést azért nem látjuk, viszont harc közben egy jókora szellentéssel lehet leteríteni az ellent, vagy a felsősökkel szembe kerülve az egyik a taknyát, a másik a vizeletét hajítja nekünk, melyektől folyamatosan csökkenni fog az életerőnk, míg nem vettük be az ellenszert. De az is feltűnő, hogy minden minijáték is a fingással kapcsolatos. Ha van tűzijáték a közelben, akkor a nálunk levő petárdákkal meggyújthatjuk, és szellentéssel berobbanthatjuk azt. Repülni és objektumokat eltakarítani is a fingunkkal leszünk képesek. És minő meglepő, Captain Diabetes egy idő után úgy tud diabetikus önkívületbe kerülni, ha a Kölyökkel egyszerűen az orra alá durrantunk. A South Park-rajongók persze ezen nem akadnak fenn, de ha már altesti humor, akkor lehettek volna kicsit változatosabbak is azok a poénok. Gyerekként persze rácsodálkozunk, hogy ilyen rajzfilmek is léteznek, azonban később rájövünk, hogy a SP több ennél, és nincs feltétlenül szüksége a kaki-pisi-fing trióra, mert a The Fractured But Whole-nak is vannak kifejezetten drámai, elgondolkodtató részei.

A South Park: The Fractured But Whole október 17-én jelent meg PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra. Mi a PC-változatot nyüstöltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.