A szabadság hangja - Kritika

Sajátos, kis túlzással példa nélküli jelenségnek lehetünk tanúi, ha A szabadság hangja, azaz A szabadság hangja című dráma kritikáira vetünk egy pillantást. A tucatnyi recenzió más-más előjellel értekezik a Jim Caviezel (A passió) főszereplésével készült, valós eseményeken alapuló filmről, ám egy dologban kivétel nélkül minden írás megegyezik - magáról a filmről, annak erényeiről és gyengeségeiről alig esik szó. A produkció finoman szólva kalandos előéletét elnézve ez persze nem csoda, sajnálatos ugyanakkor, hogy egy alkotásról kizárólag valamelyik szekértáborhoz igazodva, szélsőségesen képes csak nyilatkozni a szakma - a törvényszerűen balnehéz fősodor szerint A szabadság hangja egy visszataszító propagandafilm, aminek elkészülte a filmtörténelem legnagyobb szégyene, míg a jobbra húzó sajtóorgánumok meg vannak róla győződve, hogy minden idők egyik, ha nem a legfontosabb filmje készült el, amit maga az Ördög kíván ellehetetleníteni. Kritikánkban a lehetetlenre vállalkozva áttekintjük ugyan a film előéletét, valamint bemutatásának botrányoktól sem mentes részleteit, de végső soron igyekszünk objektíven véleményt alkotni egy filmről, ami felett mostanáig csak szélsőségesen sikerült ítéletet hozni.

A szabadság hangja Tim Ballard életének egy szeletét meséli el, és bár bevallottan él a kreatív szabadság eszközeivel, többnyire igyekszik tényszerűen elmesélni ezt a nem mindennapi történetet. Ballard szövetségi ügynökként 12 éven át azzal kereste kenyerét, hogy az Egyesült Államokban tevékenykedő pedofilokat juttatott rács mögé. Munkájának része, hogy alapos beszámolókat írjon minden bevetésről, a helyszínen lefoglalt képekről és videókról, melyeket aztán bizonyítékként felhasználhattak a letartóztatott személyek ellen. Mondanunk sem kell, ha létezik embert próbáló, a lelket a végtelenségig meggyötrő munka, hát ez az - Ballard a különböző interjúkban el is ismerte, hogy visszafordíthatatlan mentális károkat okozott számára a munka. Küldetéséből egy ponton aztán hivatás lett, amikor az egyik ügy során ráeszmélt, hogy a pedofilok letartóztatása csak a jéghegy csúcsa, az elrabolt gyermekek ettől még nem kerülnek vissza szüleikhez. Egy az apjuktól, majd egymástól is elszakított testvérpár esete ébresztette rá, hogy kormányszolgaként meg van kötve a keze, így aztán néhány hónappal nyugdíjazása előtt felmondott, és magánemberként merült alá a Dél-Amerikai alvilágba, hogy hozzá hasonlóan elszánt társaival kimenekítse az elrabolt gyermekeket.

Operation Underground Railroad névre hallgató szervezete az elmúlt 10 év során 6500 emberkereskedőt tartóztatott le, valamint 4000 áldozatot menekített ki azok karmai közül. Tény ugyanakkor, hogy Ballard és szervezete távolról sem mentes a botrányoktól - a mélyen vallásos férfit a QAnon nevű, összeesküvés elméletekben utazó, szélsőjobboldali mozgalommal többször is összefüggésbe hozták, ószövetségi módszereitől pedig a falra másznak a hivatásos rendvédelmi szervek. Ettől persze még a fent említett számok mögött ott van 4000 kiskorú, aki ma Ballardék miatt lehet újra együtt a szüleivel, felmerülnek tehát az olyan kérdések, mint hogy mi van akkor, ha rossz emberek tesznek jó dolgokat, vagy még inkább, valóban le lehet-e egyszerűsíteni az életet rossz emberekre és jó dolgokra? Mindenesetre nem meglepő, hogy a történetben a filmipar is meglátta a lehetőséget, és Alejandro Monteverde (Kicsi fiú) rendezésével, egyebek mellett Mel Gibson (A passió) produceri felügyelete alatt, Jim Caviezel főszereplésével 5 éve el is készült A szabadság hangja. A történet valahol itt kezd el kétfelé szakadni, ugyanis a kérdésre, hogy mégis miért tartott 5 évig bemutatni ezt a filmet, legalább két különböző válasz létezik.

Ha a film alkotóit, a republikánus párt híveit és politikusait kérdezzük, a válasz egyszerű - Hollywoodnak nem érdeke, hogy még nagyobb fény vetüljön olyan témákra, mint pedofília vagy gyermekkereskedelem, elvégre maga is nyakig sáros a témában. Pláne arra nincs szükség, hogy mélyen Istenfélő alkotók szóhoz jussanak egy olyan iparágban, amire ráférne az özönvíz, a megtisztulás. Ha azonban tekintetünket balra fordítjuk, a válasz egészen másként hangzik - a film azért ült dobozban 5 évig, mert az a Fox állt mögötte, amit a Disney felvásárolt, az új vezetőség pedig szimplán nem látott fantáziát az elkészült produkcióban. Nem beszélve arról, hogy szólásszabadság ide vagy oda, mindennek van határa, és talán nem a legnagyobb probléma, ha nem QAnon-hívő félőrültek edukálják az amerikai népet pedofíliáról és gyermekkereskedelemről. Hogy a két szélsőség között merre találjuk az igazságot, az jó kérdés, annyi mindenesetre biztos, hogy az alkotókra minden nagy forgalmazó rávágta az ajtót, mígnem a keresztény filmekben és sorozatokban utazó Angel Studios közösségi finanszírozással elérte, hogy idén július negyedikén, a függetlenség napján a publikum elé kerüljön A szabadság hangja.

Ami pedig ezután következett, az valóban felért egy kisebbfajta csodával. A 14,5 millió dolláros költségvetésből készült film jelenleg több mint 180 milliós bevételnél jár világszinten, aminek nagyobbik felét az Egyesült Államokban szedte össze. A nyári blockbuster szezon kellős közepén megszorongatott olyan óriásprodukciókat, mint az új Indiana Jones vagy az új Mission: Impossible, miközben marketingre jóformán egy centjük sem maradt. A munkát a közönség végezte el, a szájbeszéd, a lelkesedés, a hit, bár kellő cinizmussal a listát kiegészíthetjük olyan szavakkal, mint megszállottság és elvakultság. Kétségtelen, hogy politikai állásfoglalás lett a dologból, maga Donald Trump is beállt a film mögé, a nézők a 'pay it forward' jeligére egy a stáblista alatt látható QR-kód segítségével jegyeket vásárolhattak azok számára, akik ezt nem engedhetnék meg maguknak, vagy szimplán csak azért, hogy ismerősöket, barátokat és rokonokat ajándékozzanak meg az élménnyel, akik aztán folytatják ezt a hagyományt. A dolog pedig működik, a film év végén ott lesz majd a legsikeresebb bemutatók között, körülvéve olyan óriásokkal, melyeknek csak a marketingjére százmilliós összegeket költöttek a stúdiók.

Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy ami jelenleg történik, az egy szélsőséges politikai állásfoglalás találkozása a filmiparral, ennél lényegesen többről van szó. Ideális esetben a fenti bekezdések nélkül, szimplán a filmmel és annak témájával foglalkozva indulhatna a kritika, de amint látjátok, szinte képtelenség értelmezni a látottakat a fentiek ismerete nélkül. Érdekes kísérlet lenne ugyanakkor, ha minden előismeret nélkül ülhetnénk be a filmre, gyorsan világossá válna ugyanis, hogy mint minden esetben, amikor a bal és a jobb egymásnak feszül, úgy most is mindkét oldal téved. Az igazság ezúttal is ott van a tengely mértani közepén, mert A szabadság hangja nem egy ócska, propagandista fércmű, de nem is egy mindent megváltó, forradalmi alkotás, csupán egy tisztességesen összerakott, megindító, ám helyenként dagályos és ízléstelen film egy olyan témáról, amiről valóban aránytalanul kevés szó esik, és legyen bármennyire is feszélyező, kényelmetlen élmény, kötelességünk volna foglalkozni vele, és lehetőségeinkhez mérten tenni azért, hogy ez a földi Pokol, ez a véget nem érő rémálom ne legyen gyermekek millióinak sorsa.

A film nem fogja vissza magát, ami egyszerre áldás és átok. Már a nyitójelenetet követő rövid főcím szőnyegbombázást intéz a könnycsatornák ellen, amikor térfigyelő kamerák valós, archív felvételein keresztül mutatja be, ahogy gyermekeket ragadnak el fényes nappal, a nyílt utcán. Hasonló vehemenciával operál az első bő fél óra, melyben az egyébként ezúttal is remekelő Caviezel kálváriáját járjuk végig, ahogy rutinná váló bevetésektől eljut odáig, hogy jelvényét és szolgálati fegyverét leadva, családját hátrahagyva alámerül a legsötétebb Pokolba. Ballard eszmélését kétségtelenül hatásosan meséli el a film, azonban már itt, a film első szakaszában is nyilvánvaló válik, hogy egy rátermettebb, dörzsöltebb alkotónál mennyivel jobb kezekben lett volna a történet. A producerként jelen lévő Mel Gibson vagy az amerikai hőstörténeteket szintén szívlelő Clint Eastwood talán jobban érezték volna, hol kell megállni, mert a film sokszor átborul őszinte szívfacsarásból dagályos prédikációba. Az alkotók és a filmet ihletők személyének ismeretében aligha számon kérhető, hogy a vallásosság kiemelt szerepet kap szinte minden központi jelenetben, de ha annak idején sikerült Hitlerrel szimpatizálnunk ideig-óráig A bukást nézve, talán egy keresztény szövetségi ügynök ateistaként sem akad a torkunkon.

Ezzel együtt persze van egy-két rosszul elhelyezett 'Ámen!', ami bizony ki fogja zökkenteni a nézőt, különösen a középső harmadban. Itt esik meg a film egyik legbosszantóbb gyengesége, nevezetesen a Mira Sorvino (Hatalmas Aphrodité) alakította feleség eltékozolt karaktere. Ballard interjúinak egyik legizgalmasabb részlete, amikor elmeséli, felesége hogyan adta meg a végső lökést, hogyan buzdította férjét arra, hogy hagyja hátra őt és gyermekeiket, hogy Isten szolgálatába álljon, ebből a filmből egy nagyjából 20 másodperces jelenetre futotta csak azonban. Itt kerül ugyanakkor képbe a Bill Camp (A hátrahagyottak) által szenzációsan alakított Vampiro, a kartellből kivált, életét a gyermekek szolgálatába állító alvilági figura, akinek története önmagában megérne egy filmet. Az alvilágba beépülést bemutató képsorok egy hihetetlen jelenetben kulminálódnak, amikor hőseink egy magánszigeten csalják tőrbe az emberkereskedőket - csak a filmvégi valós felvételek során tudatosul igazán a nézőben, mennyire elképesztő, hogy mindez valóban megtörtént.

Az utolsó harmadra aztán az Elrabolva-filmek mintájára Ballard egyedül indul útnak, hogy eltűnjön a dzsungelben, ahova a rendőrség sem merészkedik, hogy megtaláljon egyetlen elrabolt gyermeket. A film ezen része szórakoztató, és működik ugyan - figyeljétek a film egyetlen gyilkosság-jelenetét, Hitchcock mind a tíz ujját megnyalná -, de tény, hogy ennek már bevallottan sincs sok köze a valósághoz, és ez bizony érződik is. Ballardból valahol itt válik egy eltúlzott hérosz, aki Batman és Jézus sajátos egyvelegeként tevékenykedik, mi pedig megint csak arra tudunk gondolni, hogy tapasztaltabb rendező keze alatt mindezt sokkal ízlésesebben is lehetett volna tálalni. Mindent összevetve azonban egy helyenként rutinszerűen, ám mégis működőképesen felépített dráma / thriller a jussunk, ami pillanatok alatt a torkunkon akad, ha cinikus szemmel nézzük, viszont kegyetlenül összetör és megríkat, ha átengedjük magunkat az élménynek, és elfogadjuk, hogy ideológiák ide, hit- és politikabeli különbségek oda, ez a film olyannyira szívügye minden alkotójának, amire ritkán látunk példát Hollywoodban.

---

A szabadság hangja (Sound of Freedom, besorolás alatt) 2024. január 24-től látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.