Senua's Saga: Hellblade II - Kritika

Hét évvel ezelőtt a Ninja Theory kicsiny stúdiója egy igazán egyedi élménnyel ajándékozta meg a játékosokat, amikor elmesélte nekik Senua, a pszichózissal küzdő kelta lány nyomasztó történetét. Bizonyára észrevettétek, hogy nem játékként aposztrofáltam a Senua’s Sacrifice-t, ugyanis interakciói ellenére a mű sokkal inkább nyomasztó és olykor szívszaggató hangulatával, mintsem játékelemeivel próbálta megnyerni a nagyérdeműt. Vélhetően nem is tetszett mindenkinek a produkció, azonban sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy az időközben 80 főre dagadt stúdió elkészíthette a folytatást, a Senua’s Sagát, ami ugyan nagyobb és szebb, de éppen olyan nyugtalanító, mint elődje volt. A stúdiót menet közben felvásárló Microsoft szabad kezet és bőséges erőforrásokat biztosított a fejlesztőknek, hadd kísérletezzenek, az eredmény pedig roppant meggyőzőre sikeredett, de ahogy az első rész, úgy a folytatás sem lesz mindenki kenyere. A Hellblade második részének rendkívül erős atmoszférájához ugyanis megint egy olyan játékmenet társul, melyben többet sétálunk és hallgatjuk a lenyűgöző elmedialógusokat, mint harcolunk vagy rejtvényt fejtünk, és még a narratíva keskeny ösvényéről sem térhetünk le saját szeszélyünket kergetve.

A Hellblade II igazi kvintesszenciája azonban nem is a történetben, hanem annak eszméletlenül erős atmoszférájában keresendő. Senua pszichózisa kiszínezi az ismert világot, olykor borzongató, máskor meseszép köntösbe öltöztetve azt, mi pedig csak ámulunk majd érzékelése csodás fonákságán, kifacsart vizuális percepcióján, tépett elméje állandóan sutyorgó, egyre választ kereső hangjain. Hősnőnk olyan összefüggéseket lát meg, amit az ép elme nem észlel, a készítők pedig szakértők és saját tapasztalatukat megosztani kész betegek tanácsát figyelembe véve annyira közel hozták hozzánk a pszichózis tüneteit, amennyire csak lehetett.

Ám míg Senua az első részben teljes egészében önön sötét víziói és kínzó látomásai között őrlődött, addig a folytatásban már nem áldozata, hanem ura az őt kísérő hangoknak és saját döntéseinek. Habár percepciója még mindig kifacsarodott és a világ is rejtett összefüggésekkel bombázza érzékeit, ezúttal képes ezen adottságát előnyére – és az óriások ellenében – fordítani. Útja immáron nem egy szomorú menetelés, hanem egy reményteljes küldetés, s bár a nyomasztó sötétség állandó társunkká szegődik, az előző rész reményvesztettségének ezúttal nyoma sincs, ami egy kicsit könnyebben emészthetővé teszi a történetet. Azonban Senua száműzetése óta először találkozik olyan emberekkel, akikkel szót válthat. Ők viszont nem osztoznak a lány különleges világnézetében, ez pedig újabb kihívásokat támaszt számára. A rabszolgahajcsár Thórgestr hitté érő megvilágosodása, Fargrímr csendes, ám lassan megingó magabiztossága, Ástríðr haragvó kétségei mind olyan többletérzelmet adnak a történetnek, amitől az sokkal átélhetőbbé, sokkal földhözragadtabbá válik az alkalmi látomások ellenére is.

Persze az immerzióban az is sokat segít, hogy a Ninja Theory szakemberei rendkívüli odaadással készítették el az izlandi látképet, milliónyi fénykép alapján digitalizálva be a tájat, az épületeket és az ott található eszközöket, a végeredmény pedig egészen elképesztő lett. Izland tenger-szaggatta, sziklás partvidéke oltárian fest az Unreal 5 motornak hála. A beszűrődő napfény, a barlangban derengő lidércfények, a ködben úszó erdő iszonyatosan erős atmoszférával rendelkeznek. Bevallom, szinte borzongtam, miközben a nyomasztóan szűk, fáklyafénytől megvilágított járatban kúsztam-másztam előre, egyre azon agyalva, hogy vajon milyen érzés lenne, ha kialudna az utolsó fényforrásom is. Mint látható, jócskán odatették magukat a grafikusok a fények megalkotásánál, de hasonló szeretetet kaptak a karaktermodellek is (Senua arcán szinte élnek a hegek, jellegzetes hajfonata pedig élethűen lengedezik utána), na meg persze a kiváló animáció, amitől elhisszük, hogy élő és lélegző embereket irányítunk, nem pedig szuperhősöket. Persze a mozis élménynek is megvan az ára: a játék dinamikus felbontás mellett is csak másodpercenkénti 30 képkockával frissül Xboxon, amit a VFX vezető leginkább a filmes képfrissítéshez hasonlított. Ez a direktíva azonban furcsa módon nem lesz igaz számítógépeken, ahol a framerate feljebb skálázható.

Egy Hellblade-játéknál azonban nem szabad leragadni csak a grafikánál, hiszen a hangmérnökök ismét fantasztikus munkát végeztek, hogy minél hűbben adják vissza a pszichózis borzalmának minden pillanatát. A kísértethangok suttogása egyre körülöttünk cikázik, az örökkön neszező-motoszkáló csend pedig állandó társunkként szegődik, ami átkozott hangulatos egy 3D-s fülhallgatót viselve. A binaurális hanghatás – mikor a két hang más és más frekvenciával jut a fülünkbe és az agyunk is így dolgozza fel azokat – segítségével a hangok a legváratlanabb helyekről érkeznek, amitől akkor sem érezzük majd egyedül magunkat, amikor magányosan ülünk a sötét szobában. Ráadásul az élmény megértéséről akkor sem kell lemondanunk, ha nem értünk angolul, ugyanis a Hellblade II magyar felirattal is rendelkezik.

Azonban minden dicshimnusz ellenére el kell mondani, hogy a Hellblade II nem egy igazi játék, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Az erősen vezetett, csőszerű történet jelentékeny részében leginkább csak sétálunk, azt is jól definiált ösvényeken tesszük, miközben a narrátor meséjét, a pszichénk mélyén lakozó hangokat, vagy hús-vér társaink beszélgetését élvezzük. Olykor akad majd egy-egy egyszerű vizuális rejtvény, ahol vagy a Senua képzetéből szökött jeleket igyekszünk megtalálni, hogy feltörjünk egy pecsétet, vagy tótágast állítjuk a világot egy kiút reményében. Okos, ám egyszerű rejtvények ezek, melyek aligha fognak minket megakasztani.

Valamivel izgalmasabbak a harcok, melyet kegyetlen hajcsárok, vérszomjas draugarok, rothadó mélységlakók vagy éppen saját képzeletünk üvegharcosai ellen vívunk. Megkomponált, de élvezetesen zsigeri küzdelmek ezek, ráadásul a ravasz kameraszögek miatt véresen személyesek is. Ugyanakkor hiába áll minket körbe seregnyi ellenfél, egyszerre mindig csak egy valakivel kell megküzdenünk, amivel azért jelentősen csökkenti a küzdelmek feszültségét. Mégis, mivel majdnem minden összecsapás a narratíva része, így igen jelentőségteljesek, és persze pokolian jól festenek, különösen a falu ostroma sikerült átkozottul látványosra.

---

A Senua’s Saga: Hellblade II 2024. május 21-én fog megjelenni Xbox Series X/S konzolokra és számítógépekre, illetve már első pillanattól elérhető az Xbox Game Pass-előfizetés keretein belül, mi a Microsoft konzolján teszteltük azt. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játékkalendáriumunkhoz!