Semmelweis - Kritika

Ez az írás inkább vélemény, mint kritika, szóval a szokásosnál személyesebb. Mi szóltunk.

---

Létezik egy anekdota, fogalmam sincs, mennyi benne az igazság, de arról mesél, mennyire nem lehet bizonyos dolgokat kihagyni egy történetből. Lewis Wallace egyszer úgy döntött, egy olyan történetet akar írni, amiből kihagyja Istent. Aztán hazament, és megírta a Ben Hurt. Én úgy döntöttem, úgy akarok írni a Semmelweisről, hogy teljesen kihagyom belőle a körülményeket, amik nem csak a filmet, de az egész életünket áthatják.

Nem kapkodtam el a Semmelweis filmre való mozijegyváltást. Feleségemmel – aki nem mellesleg szülész-nőgyógyász – néztük meg egy hűvös péntek estén. Ekkorra már engem is elért a kritikai visszhang mindenféle oldalról. Hallottam róla jót azoktól, akiknek kötelezően azt kellett mondani, rosszat néhány olyan kritikustól, akiket én is rendszeresen szívesen olvasok és mindenféle közhelyt orvosi és filmes szempontból is laikustól.

Hát így ültem le én a vászon elé. Eldöntöttem, hogy szeretni fogom ezt a filmet. Orvos vagyok, Semmelweis életútja egyetemista korom óta áthatja a szakmai létezésem. A nevével fémjelzett egyetemen szereztem két szakvizsgát, büszkén gondolok rá, szívesen olvasok róla és nézem őt bármilyen mozgóképen. Megvontam a vállam a negatív hangokon és egy legalább okés közönségfilmet vártam.

Aztán úgy álltam fel a moziszékből, hogy a film által összetrombitált közel 100 000 néző nagy része egészen biztosan jól szórakozott, mert egy olyan filmről van szó, ami a bő kétórás játékidőben tökéletes precizitással pipálja ki a „tetszetős filmes klisék toplistájának” elemeit, én mégis őszintén szomorú voltam. Csalódott a lehetőségek kihagyása, és kicsit dühös a fókuszpontok miatt.

Megvolt az epikus hős, a doktor. A drámai helyszín, a szülészeti osztály. Az ősellenség, a professzor és a háttérben meghúzódó nemzetek közötti konfliktus is. De hiába az alapfelállás, az úton túlságosan egyenesen haladtunk végig Semmelweisszel. Minden egyes párbeszédnek megvolt a kulcsmondata, az üzenete, amit ki kellett mondani, köré pedig vagy sikerült felépíteni egy természetesnek ható diskurzust, vagy nem. Ehhez kapcsolódik a film talán legőszintébb pillanata is. Amikor a Semmelweist játszó Vecsei Miklós egy különösen modorosnak ható mondatot arcába temetkezve a jelenet végén ironikusan megismétel. Kicsit olyan volt, mintha néhány, véletlenül felvett másodperc lett volna, amikor a „ennyi!” után a színész a szövegkönyvön humorizál.

A kosztümös filmekre alanyi jogon jellemző eltartott kisujj akár jól is keveredhetett volna a korra jellemző patriarchális orvospátosszal, de ezzel a fontos aspektussal semmit nem kezdett a történet. Nem arra volt kihegyezve, hogy az orvostudomány milyen volt akkor, honnan indult, hogy az legyen belőle, ami ma, hiába volt ebben hatalmas szerepe épp Semmelweis Ignácnak is. Cserébe volt osztrák-magyar szembenállás, talán sokkal több, mint amennyit a cselekmény indokolt volna, kertévés reklámszüneteket idéző klórmészreklám és „gyerehazafiatal”. Semmelweis eposzi küzdelmét áthatotta az a honi közéletben kívánatos üzenet, amit a filmkészítők ugyan tökéletesen vittek vászonra, nem hiába Koltai Lajos rendezőről van szó, de szükségtelen volt.

Azt osztrák nemezis nem azért volt Semmelweis ellenlábasa, mert az magyar volt, hanem mert ez volt az orvosi korszellem. Miután Semmelweis Bécs után Pesten kezdett dolgozni, a hazai kollégák épp olyan ellenségesek voltak vele, mint Klein professzor a határ túloldalán. Hiába volt a gondnoksága alatti Szent Rókus Kórházban szinte ismeretlen a gyermekágyi láz, módszereit a magyar kórházak sem vették át. Szakmailag annyira pária volt, hogy még évekkel hazaérkezése után is, amikor a Pesti Egyetem szülészeti klinikájának új vezetőt választottak, a magyar szülészorvosok inkább egy osztrák szakembert neveztek ki Semmelweis helyett. Némi elégtétel lehet neki az, hogy ma ez az egyetem a nevét viseli.

A film alatt végig azt éreztem, hogy túlságosan hasonlít a 2020-as, Béres Józsefről szóló filmre (A feltaláló) és túlságosan messze áll a modern orvostudomány hajnaláról szóló 2014-2015 között futó sorozattól, A sebésztől. A Béres-Semmelweis párhuzam egyébként abban is áll, mennyire melodramatikus hatásossággal kellett szájbarágósan kimondatni egy-egy szereplővel a tézismondatokat: „Semmelweis Ignác az anyák megmentője.” Illetve: „Nem fázom meg, szedem a Béres-cseppet.”

Azt azért persze muszáj hozzátennem, hogy míg a Semmelweis „hibái” meglehetősen szubjektívek, addig A feltaláló véleményem szerint kifejezetten kártékony üzenetet hordoz a nyugati medicinában való kételkedésről.

Mert ha elvonatkoztatunk a vélt vagy valós üzenettől, alapvetően egy jó szakmaiságú filmet kapunk. Semmelweis detektívtörténete valószínűleg nem mentes a szükséges dramaturgiai csúsztatásoktól, de egy logikusan felépülő nyomozós történet – és ez elismerésre méltó. Viszont a film egy pontján Semmelweis császármetszést végez egy vajúdó kismamán. Ugyan teljesen egyértelműen nem merném kijelenteni, hogy ilyen sosem történt meg, de 1847-ben, az antibiotikus éra és a haladó aneszteziológia előtt az a beavatkozás, amit a gyermek és az anya is túlélt, szinte csodaszámba mehetett. Magyarországon például az első sikeres császármetszést Tauffer Vilmos végezte, több, mint három évtizeddel később, 1880-ban. Másfél évtizeddel Semmelweis halála után. Viszont ha a film egyik legheroikusabb jelenetét a kornak megfelelően ábrázolják, az nem igazán fér bele az „anyák megmentője” imázsba. Pedig az egy fontos üzenet lett volna, ha láthatjuk, mennyire nem volt régen természetes az a mai gyakorlat, hogy a szülészetről anya és gyermek általában egészségesen távozik.

Az én csalódásom a hatalmas nézőszám mellett persze tényleg csak lepkeszárny csapása a szélviharban, és hiába gondolom azt, hogy bőven volt idén magyar film a moziban, ami ennél nagyobb figyelmet érdemelt volna, az elvitathatatlan, hogy a keserű magyar népléleknek szüksége lehet egy árnyaktól mentes, ebből adódóan persze nem teljesen őszinte hőstörténetre. Egy emberről, aki mintegy véletlenül magyar volt. De Semmelweis csak egyetlen ember, és nem az egész nemzet. Épp ahogy az „ősellenség” is. Amíg ez nem tudatosul, addig nem kezet mosni tanulunk meg végre, hanem csak nemzeti öntudatunkba zárkózunk be.

Na, megyek, megnézem Jason Stathamet A méhész előzetesében, vajon ő mennyire tudja hozni a szakmát. Ti meg olvassátok el Gárdos Péter könyvét, a Semmelweis Ignác rövid boldogságát, egy másik világban abból is film készülhetett volna.

---

A Semmelweis (12 éven aluliaknak nem ajánlott) 2023. november 30-tól tekinthető meg a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.