Renfield - Kritika
Erőtlen harapás
A Universal már többször is megpróbálta feltámasztani legnépszerűbb szörnyetegeit a filmvásznon, ehhez pedig több alkalommal is a díszes társaság legértékesebb tagját, a vámpírok ősatyját, Drakulát választotta. Ám a 2014-es Az ismeretlen Drakula annyira gyászosan sikerült, hogy a stúdió azt megtagadva inkább Tom Cruise-zal és A múmiával szerette volna útnak indítani a rémeket egyetlen közös világba terelő Dark Universe-t, de ez a terv is kudarcba fulladt, olyannyira, hogy a Universal el is vetette a koncepciót. A láthatatlan ember sikere kellett ahhoz, hogy a stúdió mégis meggondolja magát, na meg talán annak a ténynek a felismerése, hogy nagyívű univerzumépítés helyett sajátos hangot megütve kéne hozzányúlni a napjainkra kissé ódivatúvá vált rémségekhez.
Kapóra jött hát a neves képregényíró, Robert Kirkman (The Walking Dead) sztorija, ami alapból nem a Sötétség Hercegét teszi meg főszereplőjének, hanem elnyomott szolgáját, Renfieldet, ehhez jön adalékként a Nicolas Cage által alakított Drakula, a modernizált sztori, a hihetetlenül véres akció és az abba tunkolt poénok, hogy mindez egy igazán szórakoztató műfajturmix ígéretét hordozza magában. Lássuk, hogy ízlett nekünk mindez!
Erről van szó
Robert Montague Renfield (Nicholas Hoult) közel egy évszázada szolgálja hűségesen Drakulát (Nicolas Cage) némi szupererőért cserébe, famulusként pedig a legfőbb feladata a megfelelő mennyiségű és minőségű áldozat becserkészése a gróf számára. A vámpírvadászokkal való utolsó találkozás azonban balul sül el (a szó szoros értelmében véve is, a gróf ugyanis rendesen odakozmál közben), így Drakulának hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy talpra álljon New Orleans egyik eldugott zugában. Renfield a kissé nagyobb szabadságot kihasználva egy kapcsolatfüggőknek tartott terápiás csoportban találja magát, ahol ráébred, hogy igencsak toxikus viszonyt ápol Drakulával. Hősünk éppen a bátorságát próbálja összeszedni, hogy fellépjen elnyomása ellen, amikor belecsöppen egy maffialeszámolásba, ahol az agilis és a megalkuvást nem tűrő rendőrnő, Rebecca Quincy (Awkwafina) segítségére siet, amivel aztán nem várt és meglehetősen brutális események veszik kezdetüket.
Ezért jó
Azt már az elején jó, ha tisztázzuk, hogy a Renfieldet már azért megérte leforgatni, hogy láthassuk az utóbbi időben a szerepei között egész jó érzékkel válogató (A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya, Disznó) Nic Cage-et Drakula grófként parádézni. Cage túljátszott gesztusaival úgy lubickol a szerepben, mint Drakula az áldozatai vérében, egyértelműen sajnálatos, hogy a Renfield nem az ő filmje, hanem az elnyomása ellen lázadó szolgájáé.
A film egyébként akkor a legjobb, amikor a jól ismert vámpírtoposzba csepegtet friss vért. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, de Chris McKay direktor (LEGO Batman: A film) ügyesen fordít ki, illetve ültet át a modern korba pár pókhálós klisét, hogy poént gyártson belőlük, hol jobbat, hol rosszabbat. Drakula gender kommentárja ("eszem én fiút is, lányt is!"), a vámpír-famulus viszony toxikus kapcsolatként való újraértelmezése kifejezetten ötletes, Cage pedig hatalmas lelkesedéssel és teljes átéléssel formálja meg a legismertebb vérszívót. De ha épp nincs Cage a vásznon, vagy nem poénok puffognak, akkor sem unatkozunk, mivel egymást érik a vérgőzös leszámolások, és meg kell hagyni, teljesen jogos a 18-as karika, mert nem finomkodtak a készítők. Talán elég annyit mondani, hogy a címszereplőt az első negyedórában kétszer is kibelezik, így képzelhetitek, hogy járnak a szimpla statiszták...
Ezért nem jó
Azonban hiába vadak és véresek az akciójelenetek, apróbbra vannak vágva, mint Drakula áldozatai, így leginkább csak a vérgejzírek és az olyan abszurditásig fokozott erőszakjelenetek maradnak emlékezetesek, mint mondjuk amikor Renfield letépett emberi karokkal osztja a halált, a koreográfiákból alig látunk valamit. Ennek fényében kifejezetten meglepő a verbális viccek visszafogottsága, melyek jóval sötétebb, betegebb tónust is elbírtak volna, de valahogy az egész filmmel kapcsolatban ez az érzés motoszkálhat bennünk. Mi sokkal többet bíztunk volna Cage Drakulájára és az elszállt ötletekre, sőt, a Lugosi Béla vámpírfimjeit megidéző előzményekből is szívesen láttunk volna többet. Mert bár a 93 percre szorított játékidő dicséretes, mégis úgy érezzük, hogy túlságosan sok minden maradt a vágószoba padlóján.
Így pedig a szerethető Renfield szerepében Nicholas Houltra hárul a feladat, hogy megpróbálja összetartani a sztorit, ami ezer sebből vérzik a szó minden lehetséges értelmében. A legnagyobb léket a semmiből érkező maffiaszál jelenti, ami teljesen idegen testként hat a filmben, nem kicsit Awkwafinának köszönhetően, aki több szempontból is pocsék választásnak bizonyul. Egyrészt egy pillanatig sem képes eljátszani a bosszúszomjas rendőrt, főként az akciójelenetek állnak neki borzalmasan rosszul, másrészt zéró a kémia közte és Hoult között, így hiába is igyekszik megtenni az utóbbi mindent a szikra kicsiholása érdekében, párosuk egy pillanatig sem hihető vagy szerethető.
Megéri a pénzét?
A Renfield szemérmetlen gore-komédia, aminek ugyan van pár jó ötlete, néhány vaskos poénja, pár emlékezetesen véres akciójelenete és egy szuggesztív Drakulája, de sajnos hamar kifullad ezer fokon pörgő, mégis hiányos cselekménye, Awkwafina totális félrecastingja, na meg a nagyobb bátorság hiánya miatt. Chris MacKay rendező értő módon, de különösebb koncepció nélkül nyúlt a vámpír témához, így bár a maga módján kétségtelenül szórakoztató a Renfield, gyorsabban átmegy rajtunk, mint kezdő vámpír szívén a karó.
A Renfield (18 éven aluliaknak nem ajánlott) 2023. április 13-tól látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
