Nincs baj, drágám - Kritika

A Velencei Filmfesztivál a Nincs baj, drágám miatt volt hangos. No, nem a film minősége kapcsán, hanem az azt övező képzelt és/vagy valós botrányok miatt. Hogy a film főszereplője, Florence Pugh összeveszett valamin a rendezőnő Olivia Wilde-dal, és emiatt rá sem nézett a premier során, hogy Wilde kirúgta Shia LaBeouföt a férfi főszerepből, amit a színész tagad és hogy Harry Styles leköpte Chris Pine-t a premieren. Sőt, anno erről a filmről tartott előadást épp a színésznő/rendező, mikor volt férje, Jason Sudeikis képviselője a színpadra lépre átnyújtotta neki a gyerektartásról szóló keresetet. Bár ezek valóban abszurd és hangos szóbeszédre okot adó pillanatok, az kétségtelen, hogy a film marketingjének jót tettek. És kellett is neki, hogy ott legyen a köztudatban, ugyanis a Nincs baj, drágám azon középkategóriás filmek közé tartozik, melyek kezdenek teljesen kiveszni a mozis palettáról - ami még készül, azt jó eséllyel valamelyik streamingplatformra száműzik, hogy aztán napok alatt tovasodorja a kínálat. Pedig ezek fontos filmek: alkotók élhetik ki bennük kreatív fantáziáikat, színészek nyúlhatnak túl a határaikon és olyan történeteket mesélhetnek el bennük, melyek nem illenek bele a blockbusterek biztonságos (értsd: közhelyes) narratívájába, viszont igénylik a színvonalas produkciós hátteret.

A Nincs baj, drágám ezen feltételek mindegyikét teljesíti, de ez sajnos nem jelenti azt, hogy jól sikerült filmről beszélhetünk. Wilde rendezői bemutatkozását, a 2019-es Éretlenségit anno alaposan körbeünnepelte a kritika és még anyagilag is sikeres lett, szóval Wilde-ból, akit saját bevallása szerint a szar filmszerepek tanították meg rendezni, egy csapásra direktorszenzáció lett, így következő projektjével mindjárt három lépcsőfokot ugrott: már a trailerek alapján is egy David Lynch-filmbe illő szürreális történetet mesélt el egy idilli, 50-es évekbeli kisvárosról, ahol aztán nagyon hamar kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik.

Itt él Alice Chambers (Florence Pugh) álomba illő férje, Jack (Harry Styles) társaságában, és jó háziasszonyként mindig friss étellel, egy pohár Bourbonnel, kikenve-kifenve és szexre éhesen várja haza a munkából a ház urát. Otthona gyönyörű, a kert csodás, a szomszédasszonyok cserfesek és a medencepartik mindig fantasztikusak - szóval minden nagyon fasza, amíg betart bizonyos szabályokat, azaz hogy nem kérdezi meg, mit dolgozik az ura és nem hagyja el a kisvárost sem, ugyanis a környék ismeretlen veszélyeket rejt. Már ez is elég gyanús lehet annak, akik tovább gondol annál, hogy milyen ruhát vegyen fel reggel, csakhogy Alice-t emellett egyre szaporodó rémképek is elkezdik kísérteni, mi több, az egyik szomszéd hölgy mintha meg lenne delejezve és valami óriási csapdáról beszél.

A Nincs baj, drágámmal a problémák a rendezőnőnél kezdődnek. Egyrészt azzal, amit a filmmel kapcsolatban kommunikált, hisz gyakorlatilag ő spoilerezte el azt, hogy mire megy ki az egész - nem mintha ez a befejezés olyan sokkoló lenne annak, aki egy kicsit is jártas a filmvilágban -, másrészt a Nincs baj, drágám számos képkockáján érződik az akarás, a rendezői vízió, ami sajnos nem elég erős, viszont annál öncélúbb, hogy a film sajátos hangulata ne elkapjon, inkább folyamatosan kizökkentsen ritmustalanságával, audiovizuális megoldásaival és haragosan előadott narratívájával. Említettük Lynchet, mint ihletforrást, de amellett, hogy a rendező mestere az erotikának és a szürrealitást is gyönyörűen be tudja csomagolni, a feszültséget mindig igyekszik humorral oldani, ezzel szemben Wilde véresen komolyan veszi Alice (beszédes név) Rémálomországba tett kirándulását, melyben minden azt harsogja, hogy éljen a szabad akarat, meg hogy tiéd a világ, miközben pont ennek ellenkezője történik.

A legnagyobb hibát viszont azzal véti a rendezőnő, hogy nem tudja megkedveltetni főhősnőjét (a többieket pedig meg sem próbálja, hisz a film gyakorlatilag az "egy ember a hitetlen világgal szemben" alaptételre van felhelyezve): szinte végig alárendelt, kelletlenül sodródó karakterként mutatja őt, aki akkor is inkább könyörög, mikor már cselekednie kellene. Nehéz vele azonosulni, maximum szánni lehet őt. És hiába spoilerezte el Wilde egy nyilatkozatában a rejtélyt, enélkül is könnyen meg lehet fejteni, hogy mi állhat a furcsa jelenségek és víziók hátterében, maga a szabályrendszer azonban nem túl következetes, a film vége ismeretében pedig pláne.

Szóval mindent összevetve elég nagy csalódás a Nincs baj, drágám, amelynek rendezése - a néhány valóban ötletes vizuális megoldást leszámítva - döcögős, cselekménye könnyen megfejthető, karakterei nem túl izgalmasak és még a színészek se hozzák ki magukból a maximumot: tökéletesen leírja a "nagyobb a füstje, mint a lángja" tételt. Mindezzel együtt reméljük, sikert ér majd a kasszáknál, hogy Hollywoodban ismét lássanak fantáziát a rendes produkciós háttérrel megtámogatott, felnőttesebb közönséget megcélzó szerzői, illetve zsánerfilmekben. Mert igenis szükségünk van a változatosságra, nem igaz, Alice?

---

A Nincs baj, drágám (Don't Worry Darling, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2022. szeptember 22-től látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.