Mulaka - Kritika

A független Lienzo nemes küldetést vállalt magára, amikor arra szánta magát, hogy egy szinte teljesen ismeretlen, eltűnőfélben lévő kultúra, az észak-mexikói Sierra Tarahumara sivatagos vidékén élő tarahumara törzs hitvilágát, mindennapjait és fantasztikus kulturális kincseit videojátékban mutassa meg. A Mulakáról a tavaly nyári PAX-on rántották le a leplet, a fülbemászó muzsika és az alacsony számú poligonokat használó (a népcsoport geometrikus elemeket és határozott éleket használó művészetét idéző), színes, meseszerű képi világ, és a csodálatos, teljesen autentikus zene már akkor elrabolta a látogatók szívét. A kérdés csak az volt, hogy a Mulaka amellett, hogy szép vállalás és kulturális kuriózum, vajon játékként is megállja majd-e a helyét.

A játékban egy Sukurúamét alakítunk, a törzs rég kihalt sámánjainak utolsó tagját. A Sukurúamék a csillagok gyermekei, akiknek a Nap és a Hold adott életet. Csak mi, az utolsó közülük menthetjük meg, ami maradt a világból, miután a hajdan békés vidék törzsei végtelen háborúba kezdtek a terület felosztásáért, amikor a Földön megjelent Teregori, a gonosz istenség.

Minderre csak úgy lehet esélyünk, ha felderítjük a játék öt hatalmas és egymástól karakteresen eltérő vidékét, és mindegyiken megtaláljuk a kősziklát lezáró három, elrejtett követ, megküzdünk a helyi főellenséggel, és így elnyerjük a különböző állatok alakjában megtestesülő istenségek kegyeit, illetve képességeiket. Ezekkel magunk fokozatosan felvértezve pedig végül magával Teregorival is szembeszállhatunk.

Hősünk egyetlen dárdával felvértezve vág neki az istenek hívására a nagy kalandnak - kezdetben, az első, tutorialként is szolgáló pályán mindössze egy gyors szúrásra, egy erős sújtásra, illetve dárdánk elhajítására leszünk képesek. Az már ekkor látszik, hogy az irányítás remekül sikerült: hősünkkel sprintelve, ugrálva, illetve a támadások elől elugorva valódi akrobatáknak érezhetjük magunkat. A hatalmas terepek ruganyos, jól irányítható mozgásunknak hála könnyedén bejárhatóak, a (kezdetben) halálos folyók, tavak, mocsarak és szakadékok átugrása, a háztetőkről háztetőkre szökkenés pedig hamar második természetünkké válik, ahogy ráérzünk a játék szikár, pörgős ritmusára. Térképül Sukurúámé-látásunk szolgál: sámánösztöneinket aktiválva nem csak ellenfeleink hátralévő élete válik láthatóvá az álomszerű színeket kapó képernyőn, de a közeli és távoli, a küldetésünkhöz szükséges tárgyak távolságát és pozícióját is látni fogjuk, amely így igen hasznos iránytűnek bizonyul.

A pályákon különböző, mitologikus ellenfelek akadnak utunkba, akikkel igen jó érzés harcolni a Darksiders pörgős ütközeteit idézők harcokban. Mindegyikük legyőzéséhez ugyanis különböző módszerekre, mozgás- és támadásmintákra van szükség, amikor pedig többen támadnak, valódi baletté válik a harc, ha ügyesek vagyunk. A játék egy-egy új terepre való belépéskor varázskövekkel zárja le hősünk útját, akinek ilyenkor a már megismert, legkülönbözőbb ellenfelek valódi hullámaival kell megküzdenie, és így bizonyítania érdemességét. Ezek a harcok élvezetesek, de sajnos sokszor megtörik a játék egyébként remek ritmusát, és mikor egymásután több ilyet kapunk, könnyen monotonná válnak még akkor is, ha a játékban igen nehéz meghalni.

Gyógyítani aloé főzetek segítségével tudjuk magunkat, amelyet növényeket felszedve hősünk automatikusan elkészít, ugyanakkor a speciális főzetekből egyszerre tíz lehet csak nálunk. A második pályán egy titkos szobába érve találkozunk egy jósnővel, aki megtanít minket a robbanó főzet készítésére: innentől kedve az ehhez szükséges növényeket is felszedhetjük, és bombákkal is dobálózhatunk. Ugyanehhez a hölgyhöz visszatérve később fejleszthetjük könnyű, erős, és távoli támadásunk sebességét és erejét a Kórima elköltésével, amiből egy-két ponttal gyakorlatilag minden akciónkért, megmozdulásunkért megajándékoz a játék. Ahogy haladunk előre, pajzsként szolgáló, illetve támadásunkat erősítő löttyre is bukkanunk majd, a négy főzetet pedig négy dedikált gombbal aktiválhatjuk.

A pályák végén, a három elrejtett kő megszerzése után egy-egy hatalmas főellenfelet kell legyőznünk - ezek mindegyike támadások egyéni mintájával és gyengepontokkal rendelkezik. Általában csatlósaikat is ránk küldik, így különösen nagy kihívás az óriási, elfajzott állatok formáját öltő lények legyőzése, amelyre csak képességeink, főzeteink, és fokozatosan kitanult mozdulatkombinációink taktikus és ritmikus egymásba fűzésével lesz esélyünk. Ha ezzel megvagyunk, a négy istenség egyike jelenik meg előttünk, és bátorságunkat látva csatlakozik hozzánk a Teregori legyőzésére irányuló küldetésünkben, azaz megajándékoz bennünket erejével. A harkály repülni tanít meg, a medve a keményebb tárgyak szétrombolásában segít, a puma megmutatja, hogyan kapaszkodhatunk meg bizonyos tereptárgyakon, a sikló pedig egyes tárgyak megfagyasztására és az úszásra okít. A folyamatos képességszerzés, illetve maga a játékmenet és a hangulat a Zeldák és az Okami legjobb jegyeit idézi, így adagolva-keverve azonban mégis frissítő elegyként szolgál, és épp addig tart, hogy ne váljon unalmassá: a játék a műfajtól megszokottakhoz képest meglehetősen rövid, 15-20 óra alatt végigvihető. Igaz, a világok számtalan rejtett titkot tartogatnak, a korábban elérhetetlen titkokat is közel hozó képességeink teljes birtokában a korai szintek újabb bejárásra hívogatnak.

A játékmenet legerősebb aspektusa a harc mellett tehát a felfedezésben rejlik: a pályák egyre komplexebbek (és gyönyörűbbek), a némileg monoton sivatag után egy hatalmas nagyvárost járhatunk be (ahol megismerhetjük a tarahumara építészet és mindennapok titkait), majd egyre veszélyesebb, mitologikusabb, titokzatosabb helyszínekre jutunk el. A pályatervezés nagyon rendben van, az egyre több képességgel felvértezve korábban sosem látott helyekre juthatunk el, így egy idő után valódi istenségnek érezzük magunkat. Harcokban persze lépten-nyomon lesz részünk (az ellenfelek ráadásul bizonyos távolságon kívülre kerülve felélednek), amelyek sorát csak egy-egy könnyű (és sajnos mindig ugyanolyan típusú), de mindig jó ritmusban érkező fejtörő töri meg. A világot benépesítő karakterek sajnos legtöbbször csak egy-egy ismétlődő mondatot szánnak nekünk, de ezek nagy segítséget nyújthatnak, illetve nem egyszer egészen különleges, sajátos humorról tesznek tanúbizonyságot. Az NPC-k egyébként még elnagyoltabbak, mint hősünk: szögletes testükön szögletes fejük vonásai olyanok, mintha egy kezdetlegesen kifaragott kabalababára kisgyerekek festettek volna vonásokat, az én eszembe az ősi, tűz körül járt sámántáncok titokzatos bábuit juttatták eszembe, de biztos sokaknak nem fognak tetszeni majd.

Ez pedig az egész prezentációra igaz: van, aki imádni fogja a Mulaka képi világát, de lesz, aki sikítófrászt kap tőle. Tény, hogy a mitikus történetet elmesélő, kézzel festett képekből álló átvezetők csodaszépek. Tény, hogy az egész világnak erős atmoszférája van, hogy az ellenfelek, karakteresek, jól megkülönböztethetőek egymástól, hogy a színek kezelése tudatos, hogy a világok egyre izgalmasabbak. Igaz ugyanakkor az is, hogy nem mindent varrhatunk rá a művészeti koncepcióra: a mosottas textúrák közelről kifejezetten csúnyák, a tárgyak egymásba lógnak, az ütközéskezelés (sokszor a legrosszabbkor, mondjuk egy boss fight közben) problémás, az idővel kicsit monotonná váló játékmenet (elvégre, ha az új típusú ellenfelektől és az egy-egy új képességtől eltekintünk, minden egyes világban lépésről lépésre ugyanaz a célunk) pedig elég bugos, különösen Switchen, ahol elhalálozáskor, vagy főhősünk eltűnésekor/beakadásakor nem egyszer csak az újratöltés segít (utóbbi hibák kijavításán, illetve az erről gondoskodó frissítésen már javában dolgozik a csapat).

Az összkép szerintem mégis emlékezetes: a Mulaka képi világa valósággal elrepít egy korábban nem ismert kultúra sosem látott vidékeire. Varázslatos szokások, hiedelmek elevenednek meg szemünk előtt, a játék edutainment faktora mégsem válik tolakodóvá: anélkül is élvezetes, hogy bármit elolvasnánk a történetből, miközben az ínyencek is el vannak kényeztetve egyre gyarapodó enciklopédia bejegyzésekkel, amiket elolvasva még inkább elmerülhetünk az észak-mexikói törzs hitvilágában. Az pedig korántsem szubjektív kérdés, hogy a Mulaka hangjai és zenéje fantasztikus. A háttérből beszűrődő, eredeti nyelven felvett városi beszélgetések, lépteink zaja, de legfőképpen a dinamikusan változó hangszerelésű, autentikus hangszereken felvett muzsika felejthetetlen, különös dallamok nyelvén hangolja rá szívünket egy kihalófélben lévő kultúra érzéseire, félelmeire, fájdalmaira és örömeire.

A Mulaka PS4-re, Xbox One-ra, PC-re és Nintendo Switchre jelent meg - mi az utóbbi verziót teszteltük, amely dokkolva szinte végig 60 FPS-sel, kézikonzolos módban pedig rendszeres, de a játékélményt nem befolyásoló apró framerate csökkenéssel fut. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.