FEJTÁGÍTÓ: Nem, a színészek és statiszták beszkennelése nem fogja elhozni a mesterséges intelligencia rémuralmát
Félreértés az egész
A több mint egy hónapja tartó színészsztrájk szerteágazó követelései közül az egyik legfelkapottabb kérdéssé az vált, hogy a szakszervezet milyen feltételekkel engedi meg a mesterséges intelligencia használatát. Nyilvánvalóan ebben szerepe van a különböző MI-alkalmazások hétköznapi elterjedésének is, de a tüzet jelenleg az a pletyka szítja a legjobban, amely szerint a Disney (és nyilván a többi stúdió) tervei szerint a jövőben nem lenne szükség például statisztériára, őket ugyanis egy egyszeri digitalizálás révén örökösen használná virtuális formájukban. A névtelen forrásból származó információt ráadásul megerősíteni látszik, hogy azóta sorra állnak elő különböző háttérszereplők olyan történetekkel, hogy „nyomást gyakorolva rájuk”, „tájékoztatás nélkül” szkennelték be őket már eddig is – azt feltételezve, hogy az ördögi terv már most is tulajdonképpen egy titkos és alattomos iparági gyakorlat része.
Azonban, ha rendet vágunk a helyzet mögött álló fogalmi zavarban és az iparági gyakorlatokban, rögtön látni fogjuk, hogy a szemünk előtt kirajzolódó forgatókönyv a digitális statiszta-másokra ácsingózó szupervállalatokról igencsak ingatag lábakon áll.
Mit jelent az, ha beszkennelik a fejed?
Először is érdemes tisztázni, hogy mit értünk és érthetünk „VFX-scan” alatt, illetve, hogy milyen esetekben alkalmazzák a filmgyártás során. Az utóbbira a válasz, hogy valójában szinte mindenre: a legtöbb VFX-tömegjelenetben nem digitálisan generált embereket nézünk, hanem valódiakat, akiknek csak a sokszorításához hívják életre a technológiát. Ez azonban nem csak a háttérre terjed ki: az egyre látványosabb és veszélyesebb akciókat manapság szívesen oldják meg úgy, hogy a kaszkadőr (vagy például korcsolya-dublőr) és a színész fejét egyszerűen digitálisan kicserélik. Így nem kell a beállításokkal és a vágással csalni (vagy éppen évtizedek múltán is gúny tárgyának lenni, hogy még egy tévéképernyőn is kiszúrható, hogy még egy hasraesést sem vállalt be a nagy sztár), nem kell megszólalásig hasonlító dublőrt alkalmazni, azaz sokkal nagyobb maradt az alkotók mozgástere kreatív szempontból is.
Sokféle felhasználása lehet tehát a szereplők digitalizálásának, és ennek megfelelően erre többféle megoldás is létezik: a tárgyalt „fejcserés” esetben például a színészeket és a dublőröket is egy kalitkába terelik be, ahol több száz összeköttetésben álló kamera fotózza le őket különböző helyzetekben, ezzel egy elég részletes és tetszőlegesen módosítható modellt hozva létre (például így az utómunkában formálható, hogy a színész milyen arckifejezést vágjon ugrás vagy esés közben). Egy tömeget nem szokás feldolgozni ekkora alapossággal, ilyenkor néha elég az is, ha egy fényképezőgéppel körbefotózzák a statisztákat, vagy ha adott tevékenységet (például szurkolást vagy sétálást) is szeretnének hozzájuk társítani, akkor zöld háttér előtt leforgatják velük a szükséges mozdulatokat. De például előforduhat az is, hogy rögzített vagy motion controlled kamerával több felvételt készítve, egyszerűen áthelyezve-megkeverve-átöltöztetve a statisztákat sokszorosítanak tömeget – ez esetben már végképp nem beszélhetünk „szkennelésről”, de a végeredmény ugyanúgy egy digitális kompozitálással előállított háttér.
Természetesen ez nem zárja ki, hogy inkább ténylegesen CGI – tehát számítógép generálta – tömeggel dolgozzanak a szakemberek, ahogyan azt sem, hogy bábukkal vagy karton-emberekkel trükközzenek.
Nem is biztos, hogy "megérős" lenne a szkennelés a stúdiónak
Mielőtt tehát valaki arról nyilatkozik, hogy „tájékoztatás nélkül” és „nyomást gyakorolva” beszkennelték, érdemes lenne tisztázni, hogy miről is van szó konkrétan. Megkérték, hogy négy különböző felvételben négy különböző helyen üljön/álljon, netán integessen egy kicsit egy zöld háttér előtt? Ténylegesen beszkennelték? És vajon egy Disney-sorozatban van arra kapacitás, hogy kreatív szempontoktól függetlenül minden egyes háttérszereplőt beküldjenek egy szkennelő fülkébe, ott igen konkrét instrukciókat végrehajtassanak velük, miközben ők valójában ezt az egészet nem is értik? Ne hagyjuk ki a képletből azt sem, hogy maga a szkennelés 5 perctől akár egy óráig is tarthat, annak függvényében, hogy mennyire szeretnének komplex modellt alkotni, mennyi mozdulatra és mimikára van szükség – egy 200 fős tömegháttér esetében ez ma irreálisan nagy erőfeszítés és költség.
Ráadásul a fentiek 5-10-20 éve, gyakorlatilag a VFX hajnala óta létező, bejáratott módszerek, tehát önmagukban semmi közük ahhoz a rémhírhez, hogy a Disney így tervezne digitális könyvtárat teremteni statisztákból. Ezzel szándékosan összemosni a fentieket legalább olyan súlyos szakmai hozzánemértést és cinikus kattintásvadászatot feltételez egy lap részéről, mintha a zöldháttér vagy a LED-fal létezéséből vezetnénk le, hogy soha többé nem lesz szükség díszletekre és valós forgatási helyszínekre. De legjobb esetben is csak néhány olyan statiszta népszerűséghajhászását látjuk, akik a munkájuk legalapvetőbb kereteivel sincsenek tisztában.
Mi az a joglemondó, amit most körbeátkoznak?
Ugyanis a konkrét problémakör sarkalatos korlátját még csak nem is a technológia, hanem a jog jelenti. A statiszták (de valójában minden szereplő) felhasználását egy kötelezően kitöltendő dokumentum, a joglemondó nyilatkozat szabályozza. Ez gyakorlatilag egy hevenyészett szerződés, ahol díjazás fejében a szereplő lemond a képmáshoz fűződő jogairól és a további jogdíjakról a produkció javára, azaz egyszerűbben, engedélyt ad rá, hogy a képi, hangi és más megjelenését az adott mozgóképben felhasználják. Egy filmben nem szerepelhet valaki a saját engedélye nélkül (ennek persze vannak nüanszai, hogy egy utcán vonuló tömeget milyen feltételekkel lehet levideózni), ezt például jól szemlélteti az ugyan furcsa ítélettel végződő, de a lényegi jogi dilemmákat egytől egyig felvonultató ügy a Mi kis falunk és a kamerák elé besétáló falubeli vitája kapcsán.
Azt a joglemondó nem deklarálja, hogy a képmásba mi tartozik bele és milyen formában használható fel, és életszerűtlen is lenne a konkrét alkalmazási formák felől közelíteni. Nem fogalmazhat a produkció úgy, hogy csak a kamerák felvételeit fogja egy az egyben felhasználni, hiszen ha például a statisztákból alkotott tömegről készül egy kép vagy egy biztonságikamera-felvétel (amelyet majd például nyomozók egy másik jelenetben elemeznek), akkor ehhez újra engedélyt kellene kérjen. A szkennelés tehát azért „szabályozatlan”, mert jogilag egy VFX-hasonmás is a „képmás” részének számít, amelynek definíciója direkt ennyire tág. Azaz a szkennelés nem egy extra szolgáltatás a szereplő részéről, amely külön szabályozást vagy díjazást igényel, hanem a szerződésben vállalt szereplés része. Ennek kapcsán pedig pont ugyanannyira tud „nyomást gyakorolni” egy stáb, mint a forgatás bármilyen más eleme esetében: ha egy háttérszereplő úgy dönt, hogy a nap felénél otthagyja a munkálatokat vagy nem teljesíti az instrukciókat, természetesen „nyomást fognak gyakorolni rá”, hogy ez esetben nem kap fizetést és jó eséllyel az ügynökségnél is feketelistára kerül.
Nem lehet bármit bárhol felhasználni
Valójában tehát már most is az történik, hogy a statiszták egy adott szerepléssel kiváltják több kollégájuk munkáját, vagy lerövidítik a sajátjukat – ha így nézzük, az apokalipszis már meg is kezdődött. Fontos különbségtétel azonban a totális lecserélésükhöz képest, hogy a joglemondó tárgya mindig szigorúan az ADOTT mozgókép, olyat (még?) nem íratnak alá senkivel, hogy „mostantól kezdve bármikor felhasználhatjuk a képmásodat BÁRMILYEN filmben”. Ha valaki egy joglemondót végigolvas és kitölt (és rendszeresen szerepel filmekben…), akkor mindenképpen tisztában kéne legyen azzal, hogy nem örökös felhasználási jogot ruház át - a tájékoztatás hiányát nehezményező beszámolók már csak ezért is megkérdőjelezhetők.
Azaz lehet, hogy a mesterséges intelligencia képes arra, hogy a digitalizált másomat élethűen jelenítse meg mostantól kezdve az összes Marvel-filmben, de ha én nem adok engedélyt arra, hogy mostantól kezdve az összes Marvel-filmben szerepeltessenek, akkor még a Skynet is kénytelen engedelmeskedni. Persze joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi akadályozza meg például a Disney-t abban, hogy olyan szerződést toljon a statiszták orra alá, ahol adott díjazás fejében örökre átruházzák rá a képmáshoz fűződő jogaikat? Végső soron a papír mindent elbír, de egy ilyen húzást elég nehéz lenne suttyomban végrehajtani, és épeszű ember nem is írna alá ilyet pár dollár fejében, amikor a saját szakmai jövőjét kótyavetyéli el éppen.
Ráadásul a filmkészítés örök tanulságának egyelőre az látszik, hogy mindent meg lehet oldani digitálisan, de az sosem fog úgy festeni, mint az igazi, kézzelfogható verzió. Több mint 30 éve a Terminátor folyékonnyá váló halálosztója jelentette az áttörést, és noha komplett filmeket tudunk már forgatni zöld háttér előtt, egyre többen nyúlnak vissza a praktikus effektekhez kiábrándulva a CGI-szörnyekből. A VFX-utómunkához évek óta LIDAR-szkennelik a díszleteket is, ehhez képest a Mandalóri-féle virtuális megoldások megmaradtak az idegen bolygók terepén, és nem akarunk házbelsőket is LED-falak közé száműzni – akkor miért feltételezzük ugyanezt hús-vér emberek kapcsán? Pláne, amikor majmok eljátszására is inkább valódi embereket használunk, és a videojátékok igényesebbé válása is hamar megmutatta az animáció korlátait, a motion capture révén valódi színészekre helyezve kulcsszerepet.
De nézhetjük ezt onnan is, hogy a nyár slágerfilmjei az életveszélyes Tom Cruise-halálugrásokat felvonultató Mission: Impossible, a valódi díszletek között készített Barbie és a gyakorlatilag VFX-mentes Oppenheimer – de még a Halálos iramban 10-ben is meglepően kevés a CGI –, miközben a zöldháttér-fetisiszta Marvelnek sokak szerint éppen leáldozóban van. Ehhez képest öt éve mindenki azt jósolta, hogy a Marvel egyeduralma romba dönti a filmgyártást, és kipusztítja a változatosságot és a különböző műfajokat - most pedig egy háromórás, beszélőfejes életrajzi film lehagyta Vin Dieseléket és bőszen ostromolja a harmadik Galaxis Őrzői bevételeit, mert egyszerűen egy kritikus tömeg megcsömörlött és valami másra vágyott.
Egy profitorientált vállalat pedig végtelenül egyszerű: ha a moziba járók azt díjazzák jegyvásárlással, a Netflix-felhasználók pedig megtekintésekkel, hogy Tom Cruise megtanul bázisugrani és leveti magát egy szikláról, miközben Christopher Nolan praktikus effektekkel szimulál atomrobbanást, addig nem az lesz a szempont, hogy ezeket sokkal nagyobb költség és nyűg megvalósítani, mint digitális Tom Cruise-okat potyogtatni digitális sziklákról. Igazi statiszták is pontosan addig fognak filmekben szerepelni, amíg nemcsak felháborodott kommentekkel, de a pénzünkkel is arra szavazunk, hogy igazi statisztákat szeretnénk látni a vásznon.
Ti hogy vélekedtek a témában? Zavar titeket a sok CGI és visszasírjátok a praktikus effektusokat? Szerintetek sem kell attól tartani, hogy a filmek hamarosan tele lesznek digitális színészekkel? Írjátok meg a kommentek között!