Ők (Alex Garland) - Kritika
A bűntudat horrorja
Alex Garland forgatókönyvíró rendezői debütálásával, a technikai Oscar-díjat nyert sci-fivel, az Ex Machinával csinált magának hírnevet mint szerzői műfajfilmes direktor. A téteket emelte az Expedícióval, ami leginkább Andrej Tarkovszkij klasszikusát, a Sztalkert idézte. Garland már ez utóbbiban is kacérkodott a horrorral, sőt a cselekmény második felére a rémzsáner szépen eluralkodott a sci-fin, de az alkotó első, valódi horrorjának a Ment (Férfiak) tekinthetjük. Az A24 nevű forgalmazó többi, ugyanebbe a műfajba sorolható zsáner-művészfilmjéhez (Fehér éjszakák, A világítótorony, Bárány) hasonlóan a horror a Menben is mintegy csak keret ahhoz, hogy az alkotó komoly lélektani drámát bontson ki, ám ezúttal nincs tökéletes összhangban a műfajfilm és a szerzői film.
A bűnterhes lélek nyirkos alagútjában – Erről van szó
Harper (Jessie Buckley) szörnyű terhet cipel a vállán, ugyanis férje, James (Paapa Essiedu) nemrég halt meg, halálában pedig neki is része volt, minthogy a nő minden áron válni akart, a férfi pedig aljas módon öngyilkossággal fenyegetőzött, és ezt az ígéretet – úgy tűnik –, be is váltotta, amikor Harper végleg kidobta őt. Hősünk abban reménykedik, hogy bűntudata elől a Cotson nevű kis vidéki faluba tud menekülni, ahol kibérelt egy házat, hogy testileg-lelkileg regenerálódjon. Már a szórakozott főbérlő, Geoffrey (Rory Kinnear) is meglehetősen furcsa fickó benyomását kelti, ám az igazán ijesztő dolgok csak akkor zúdulnak Harperre, amikor túrázni megy a környékre, és egy nyirkos alagút másik végéből megindul valaki feléje. Bár a sötét alak elől el tud menekülni, ezzel még koránt sincs vége a nő megpróbáltatásainak a férfiak által lakott vidéken.
Ami hátborzongatóan jó
Miben volt elsőrangú Alex Garland előző, szürrealizmusba és horrorba hajló filmje, az Expedíció? Az atmoszféra-teremtésben és a rendezésben. Ebben jeleskedik a Men is, amelynél a vidéki miliő telitalálatnak bizonyult. Garland tökéletes helyszíneket választott az angliai Gloucestershire-ban, ahol a gyönyörű, buja és párás, eső áztatta tájnak misztikus hangulatot kölcsönöznek a múlt századból és a középkorból megmaradt épületek, élen az említett, központi motívumként funkcionáló alagúttal, a kibérelt házzal és a régi templommal. Harperrel együtt valóban egy másik dimenzióba utazik a néző, ha megtekinti a filmet, de a cselekmény helyszínének tulajdonképpen minden objektuma szimbólum. Azaz akár az említett Sztalkerben vagy a Fehér éjszakákban, úgy itt is a hősnő lelkének kivetüléseiként értelmezhetők a háttér és a "díszlet", amelyek nem is annyira szorulnak a háttérbe, inkább maguk is főszereplői a Mennek. A plakáton és az előzetesekben egyaránt hangsúlyos, nyirkos és dohos alagút már-már didaktikus jelképe a meggyötört pszichének. Ha az egyik végét, ahol a főszereplő áll, a tudatos énnek tekintjük, akkor a másik vége a tudattalan, ahol az elaltatott traumák, félelmek és borzalmak lapulnak, illetve ahonnan a klasszikus (pszicho)horrorokban is előtör a rém.
Alex Garland továbbá tökéletesen építette fel a cselekményt egészen a fináléig, az utolsó húsz–harminc percig. Remekül komponálta egybe a múltbeli tragédiát a félelemmel és szorongással teli jelennel, amelyben Harper csak keresi a helyét, próbálja imitálni, hogy a vidéki birtokon nyugalomra lelt és gyógyul a lelke, de mind tudjuk, érezzük, ahogy egyre inkább megismerjük férje és az ő kapcsolatát, hogy egyszer úgyis kirobban az a sok felgyülemlett fájdalom és nyomasztó bűntudat a nőből. Semmiképp sem akarjuk lelőni a főbb poénokat, de annyit meg kell jegyeznünk, hogy minden kis múltbeli részletre érdemes figyelni, különös tekintettel Harper és James sebeire, mármint látható, fizikai értelemben vett sérüléseikre, mert Garland már-már őrült aprólékossággal dolgozta ki a Men szimbolikáját. Ez érvényes a vidéki miliőre is, így például a templomban ha közelképen mutat valamit a kamera, akkor jegyezzünk meg mindent, amit csak tudunk az adott szoborról vagy üvegablakról, ugyanis fontos szerepe lesz a továbbiakban! Emellett természetesen tökéletesek a zenék, a komor filmzene és a hozott, melankolikus betétdalok egyaránt. Míg az Expedíció egyik legemlékezetesebb jelenetét a Crosby, Stills and Nash "Helpessly Hoping" című száma avatta katartikussá, addig a Ment Lesley Duncan piszok jól pozicionált, fülbemászó "Love Song"-ja keretezi.
Egy ilyen személyes, lélektani mélységű horror-dráma persze nem működne zseniális színészek nélkül. Szerencsére a Menben az alakítások elsőrangúak. Jessie Buckley Harperként remek munkát végzett, de a legelképesztőbb Rory Kinnear, aki többek között az egyszerre karizmatikus és groteszk Geoffrey-t játssza. Többek között, mert annyit elárulhatunk, hogy nem egy karakter fűződik Kinnear nevéhez, és természetesen Alex Garland nem a pénzhiány miatt kérte fel a kiváló brit színészt és drámaírót a Men számos szerepére, komoly dramaturgiai funkciója van ennek a kreatív döntésnek.
Ami borzalmasan félrement
Nem kell megijedni: valójában szó sincs arról, hogy a Menben bármi is borzalmasan rossz lenne, ám sajnos a finálé, azaz a borzalom elszabadulása akármennyire is erőteljes, zsigeri, beteg és persze hátborzongató, inkább félresikerült. Ennek oka nem az, hogy Alex Garlandnek elgurult a gyógyszere és olyan dolgokat tár a néző elé, amelyek minimum zavarba ejtőek, hanem az, hogy egyfelől bizonyos értelemben öncélú művészieskedésként hatnak, illetve dramaturgiai és logikai szempontból is kikezdhetők az utolsó jelenetsor történései. Másfelől viszont a végső, nagy horrorszekvencia bizonyos szemszögből szájbarágósnak is tűnik, avagy sokunk ekkorra már megértheti, mire ment ki eddig a játék, így egyes agyerőszakoló, kétségtelenül kreatív és gyomorforgató momentumok a sztori jelentését tekintve önismétlők. Ráadásul Harper barátnője, a hősnővel javarészt telefonon kommunikáló Riley (Gayle Rankin) révén Alex Garland az utolsó pillanatban behoz egy olyan motívumot, ami inkább erőltetettnek hat és elüt a fő témától, a bűntudattól és a traumafeldolgozástól. Attól viszont nem kell megijedni, hogy alapvetően egy nővel azonosulunk, akit jellemzően férfiak veszélyeztetnek, mint arra a cím is utal. A Men egyáltalán nem feminista vagy #MeeToo "kurzusfilm", sokkal komplikáltabb annál, Alex Garland árnyaltan mutatja be például Harper és férjének konfliktusát is.
Bemerészkedjünk ebbe a sötét alagútba? – Végszó
Határozottan érdemes bemerészkedni a sötét alagútba, azaz megtekinteni a Ment! Persze le kellene szögezni, hogy akik nem bírják az ilyen művészfilmbe hajló horrorokat, azoknak úgysem fog tetszeni ez sem, de feltételezzük, hogy Alex Garland rajongóit nem ebből a fából faragták. Bizonyos tekintetben akár az önismétlés vádja is érheti Garlandet, mert sok motívum és tematika (zenehasználat, hasonló miliő, női főhős, férj elvesztése, bűntudat stb.) visszaköszön az Expedícióból, de egy monomániás filmszerző művei már csak ilyenek, az őt érdeklő dolgokat járja körbe újra és újra kicsit más megvilágításban. Tényleg kár a nem csak szó szerint több sebből vérző fináléért, mert az első egy–egy óra tíz perc szinte tökéletes mind a rendezés, mind az atmoszféra- és a feszültségteremtés, mind a színészi játék terén. Várjuk az alkotó következő agymenését, a beszédes című Civil Wart (Polgárháború)!
A Men május 20-án került az amerikai mozikba, nálunk szeptember 8-án lesz a premierje. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
