Megalopolisz - Kritika

Minden művésznek megvan a maga magnum opusa. Michelangelónak az Ádám teremtése, Leonardo da Vincinek Az utolsó vacsora, Britney Spearsnek az Oops, I Did It Again, Zack Snydernek pedig... hát ő valószínűleg azt gondolja, az összes alkotása az. A múlt hónapban 85. életévét betöltött Francis Ford Coppoláról azt gondolhatnánk, már rég megszületett a mesterműve. Az a filmje, amire igazán büszke, ami miatt rendezésre adta a fejét. A minden idők egyik legjobb háborús filmjének tartott és a Skyrimnél is több verziót megélt Apokalipszis most? A minden maffiafilm alfája és omegája, A keresztapa trilógia? Vagy az 1974-ben már Arany Pálmát érő Magánbeszélgetés? Nem, Coppola magnum opusa saját bevallása szerint az idei Cannes-i Filmfesztiválon, a versenyprogramban debütáló Megalopolis.

16 éves kora óta dédelgetett álma a nagyszabású sci-fi eposz. A 2000-es évek elején már forgatni is kezdett, de aztán a munkálatok gyorsan leálltak 9/11 miatt – nem lett volna szerencsés az akkori környezetben egy olyan projekten dolgozni, amiben New York lerombolása és újjáépítése van a középpontban. Coppola állítása szerint több stílust, több műfajt szeretett volna már akkor is keverni, hogy a kész mű a vásznon ténylegesen a saját hangján szólalhasson majd meg. Az évek, évtizedek során a rendező ambiciózus castingvágyai során olyan nevek is felmerültek, mint Oscar Isaac, Forest Whitaker, Cate Blanchett, Zendaya, Michelle Pfeiffer, végül viszont ahogy egy város változik, úgy Hollywood is változott, a kész filmre pedig teljesen átalakult a színészgárda. A 2024-es évre felemelkedő és örök állócsillagok is szerepet kaphattak Coppola részben saját zsebből finanszírozott alkotásában – oké, a költségvetéshez hozzátett 120 millió dollár nem is olyan kis rész.

Egy életen át tartó tervezés, évtizedes előkészületek és sok évnyi megfeszített, viszontagságokkal teli forgatási munka után tehát láthatjuk a rendező dédelgetett álmát, amit a projekt egyik kirakatembere, Adam Driver is műfajilag nagyjából besorolhatatlannak tart – forgalmazót is valószínűleg ezért talál igen nehezen a film. A túl sötét, szexszel, erőszakkal és drogokkal kikövezett, morális szürkezónákban létező amerikai jövőképet festő film ígérete adott volt tehát, hogy ezt pozitív vagy negatív értelemben sikerült-e megvalósítani, az pedig mindenki számára kiderült, amikor lekapcsolódtak a lámpák Cannes vetítőtermeiben.

És egészen röviden az a helyzet, hogy a Megalopolis Coppola őszinte, rendkívül kritikus allegóriája saját magáról. És bármit is mondunk a filmről, ez a hozzáállás megsüvegelendő. A rendezői megalománia ugyan teremtett értékes alkotásokat az évtizedek alatt, ez a fajta, az életét kísérő nagyzási téboly kétségtelenül egy idő után őt is zavarni kezdte. A 85 éves rendező így tehát készített egy filmet, ami olyan, mint egy köszönő üzenet a hajtós főnöktől a kizsigerelt munkavállalók felé, és egy szerelmeslevél az őt támogató múzsának, a feleségének, Eleanor Coppolának, aki egy hónappal azelőtt, hogy a férje mellől nézhette volna ezt a neki szánt életművet, sajnálatosan elhunyt.

Mert a Megalopolis nem rossz film a szó hagyományos értelmében, hiszen valóban tele van tartalommal, tud mesélni, és ami fontosabb, hogy akar is, de jó oka van annak, hogy Coppolának nem sikerült összekalapozni stúdióktól a büdzsét.

A történet során Cesar Catalinát (Adam Driver), az ihlettől túlfűtött építészt követhetjük nyomon (Üdv, Mr. Coppola!), akinek ellenlábasaként áll a város élén Franklyn Cicero (Giancarlo Esposito) és kavar be neki a pénzügyi hierarchia csúcsáról a Crassus família (Jon Voight, Shia LaBeouf). A nevek alapján is kitaláltató, hogy a New Yorkot megidéző, de Új Róma néven futó város története a film első felében konzekvensen a nagy Imperium Romanumból merít ihletet. És ezt egyébként egész ügyesen teszi. A „kenyeret és cirkuszt” tematika ugyan mára kissé lerágott csonttá vált, de Coppola nem tehet arról, hogy a világunk egyre inkább kezd hasonlatossá válni a hedonista, de önsorsrontó, luxusnak tűnő, de sekélyes római felső tízezer életéhez. Az ezt lefestő jelenetsorok egyszerűen gyönyörűek! Lefolynak a vászonról, bármilyen mögöttes, undort keltő tartalmat is közölnek a képek, az esztétikája tökéletes. Mintha egy ultramodern, de hagyományokhoz hűen teátrális kosztümös filmet néznénk.

Viszont épp ez a szépség az, ami elfojtja a film mélyében üldögélő lehetséges üzeneteket, Coppola gondolatait. Az esztétika mindenek felett áll – utalnak erre többször is a Megalopolis jeleneteiben, és nézőként is azt érezzük, hogy a szép megölte az okost, a csillogás pedig beárnyékolta az értelmet és a logikát. A város persze attól még úgy épül, ahogy Coppola életműve a kezdetektől. Catalinának az idő megállításával járó, valódinak tűnő hatalma van, múzsát talál (Nathalie Emmanuel), és még a szerencsétlen véletlen apróságok is (tudniillik egy ponton elpusztul a város) őmellé állnak, hogy végül leforgathassa… pardon, megépíthesse a nagy művet.

De a bukás persze elkerülhetetlennek látszik. Ami magasra tör, mélybe is zuhan egyszer. Az emelkedő után ott a lejtő. Ha Róma összeomlik, a világ is összeomlik. Ez a néhány mondat nagyobbik része pedig talán a forgatókönyvben is szerepel, ami, nem viccelünk, valószínűleg egy „Híres idézetek még híresebb emberektől” kötetet lapozgatva született. Ezzel együtt pedig hiába adja Coppola a sablonos mondatokat olyan, eddig még meg sem említett színészek szájába, mint Aubrey Plaza, Laurence Fishburne vagy Dustin Hoffman, a kapitalizmusról ezerszer hallott aforizmák már inkább kizökkentenek, mintsem hogy okos bólogatásra késztetnének.

És az összeomlás tényleg jön. Nem csak a városé, hanem a filmmé, az építészé és a rendezőé is. Hiába az ihletről és a múzsáról beszélő jelenetek ötlettel telisége, a továbbra is tetten érhető esztétikai orgia mindent felemészt. Az egész filmen felülkerekedik a gyermeki, néhol már gyerekes fantázia, ami kicsit olyan módon kényelmetlen, mintha egy elkeseredett ember naplójába olvasnánk bele. A giccsbe hajlón őszinte pillanatok miatt főleg fel kell tennünk a kérdést, hogy Catalina hisztis kisgyermeket idéző kiborulását látjuk a vásznon vagy az önmegvalósításába belebukó művészt. És a kamera mögött vajon melyik volt?

A Megalopolis messze nem vállalhatatlan. Ez egy olyan különleges film, ami a mozgóképtörténelem kiemelt polcára kerülhet az elkészülésének körülményei és az őszinte, önreflexív gondolatisága miatt. Coppola a mesterművének megalkotásával teljesen egyértelműen a semmibe ugrott, de ezzel egy rövid pillanatra igazán szabadnak érezhette magát. Mint a főhőse.

---

A Megalopolisnak egyelőre nincs se besorolása, se bemutatódátuma. Kollégánk a Cannes-i Filmfesztiválon látta a filmet. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.