Mega Man 11 - Kritika

Nagyon felpörgött az élet a nyolcvanas évek elején NES-en megjelent – és csak azon a platformon egy rakás folytatást megélt – Mega Man körül. Először is ott volt a Mighty No. 9, amelyre Kickstarteren szedtek össze a kék robot kalandjainak egykori fejlesztői egy vagyont, hogy utána több csúszást követően kiderüljön, hogy az egész kész katasztrófa lett, majd jött a valódi jogtulaj, és bejelentette, hogy akkor most ő csinál Mega Mant, de igazit, folytatást. Az ígéretek szerint egy modern, mégis retró, új alapokra helyezett, az örökséget tiszteletben tartó új epizódot terveztek letenni az asztalra – most pedig, hogy a jelen sorok írójának sikerült végigjátszania a programot, nagyjából elmondhatjuk, hogy mit sikerült beváltani mindezekből. (Megnyugtató spoiler azoknak, akik nem szeretnének tovább olvasni: gyakorlatilag mindent.)

Vegyük is górcső alá a nagyon modern, mégis retró kijelentést, amely egyértelműen a grafikai körítésre utal: a kis kék robot, aki csak a fősodorban tízszer gyűrte maga alá a gonosz Dr. Willyt és robothadseregét, ezúttal nem 8-bites megjelenítésben tér vissza, hanem napjainkban is elfogadható külsővel. Ez nagyjából pixelektől mentes 3D-s effektekkel és helyenként álleejtős megoldásokkal realizálódik – meg azzal az érzéssel, hogy mindezek ellenére az alapvetően 2D-s alapokon nyugvó Mega Man 11 pontosan ugyan így elkészülhetett volna akár az eggyel ezelőtti generációra is. Árulkodó, hogy teljes értékű Switch-port is van, márpedig az a gép inkább a PS3 – Xbox 360 felé hajlik erejét tekintve, sem mint a Microsoft és a Sony aktuális generációja felé. A művészeti kivitelezés nagyjából egységes: aki elfogadta a korábbi modernebb részek túlzóan japán figuráit és talán egy fokkal színesebb kivitelezését, valószínűleg örömmel néz rá a Mega Man 11-re is, mert kis felbontású textúrák ide, spórolós effektusok oda, nem süllyed bazári giccsbe a megjelenítés, végtelenül igényes az összkép. A modern rendszereknek hála alaposan belenyúlnak a pályákba – ez zömmel nehezítést jelent 3D effektekkel karöltve –, de tény, hogy a látványvilág mindent egybevetve tökéletesen hű az elődökhöz is, legyen szó a 8-, vagy akár a 16-bites „testvérekről”. Egyetlen egy dologban sajnos nem nagyon sikerült felnőni az ősökhöz, az pedig a zene: a sorozattól megszokott markáns, fülbemászó dallamokból jelentősen kevesebb van.

És akkor folytassuk ott, hogy „új alapokra helyezett, mégis, az örökségét tiszteletben tartó folytatás”. Alapvetően pontosan ugyanazt fogjuk majd csinálni a Mega Man 11-ben is, mint eddig: ugrálni és lövöldözni a lineáris pályákon, egyesével levadászva a főellenfeleket, hogy aztán, amint mindegyiket leterítettük és elvettük a fegyverét, hogy az arzenálunk részévé tegyük, elindulhassunk a valódi gonosz irányába minden idők talán legidegesítőbb és legfrusztrálóbb „utolsó” pályájára. Dr. Willy új robotjai ezúttal is kemény próba elé állítanak minket, ráadásul ránk vár a feladat, hogy kiderítsük, melyik ellenlábas fegyvere győzheti le sokkal könnyebben a következő célpontot – vagy rákeressünk az interneten, és megspórolunk némi idegeskedést. Ez tehát tényleg változatlan, minden részben ezt csináltuk eddig. De akkor hogyan értették azt a fejlesztők, hogy „új alapokra helyezték”?

Nos, a Mega Man 11-ben bemutatkozik a „Double Gear” rendszer, bizonyítva, hogy végre tényleg eltávolodtunk a 8-bites érától és az ottani két gombos kontrollerektől. A Double Gear szépen átírja az eddigi játékszabályokat: mostantól fogva, ha feltöltődik egy mérce a képernyőn, lehetőségünk van eldönteni, hogy a Power Geart vagy a Speed Geart öltjük magunkra (ez pár másodpercig tart, de tudunk közben mozogni). A Power Gearrel gyakorlatilag limitált ideig pusztító lövedékeket indíthatunk útjára, amik a legtöbb ellenfelet nemcsak hogy kinyiffantják, de még a hullájukon is átmegy, és több likvidálására is képesek. A Speed Gear pedig pár másodpercre belassítja az időt, hogy könnyebben kitérhessünk például a lövedékek elől. Mielőtt a hardcore Mega Man-fanatikusok a szívükhöz kapnának, hogy "áh, akkor vége a kihívásnak", érdemes hozzáfűzni, hogy a Capcom szoftverfejlesztői olyan pályákat és helyzetek tucatjait építették be a programba, hogy a Double Gear nélkül egyszerűen esélyünk sem lesz a terepeken boldogulni. Az elsőre könnyítésnek tűnő megoldások valójában csak azt érik el, hogy a játék, ha lehet, még nehezebb, mint elődei.

Fontos kiemelni, hogy a Mega Man-széria az első pillanattól kezdve mindig arra ment rá, hogy úgy be kelljen tanulni a pályákat és a bossok opcionális sorrendjét, hogy az ember álmából felverve is tudja azokat. Én személy szerint néha még mindig álmodom az első részről, amikor saját magammal kellett megküzdenem, annál mocskosabb húzást odáig videojátékban én még nem láttam. De a Mega Man 11 végigvitele után új győzteseket avathatunk a legszemetebb pályák, bossok és jelenetek kategóriában. Sztorit továbbra se nagyon keressünk – persze akad, de akár át is léphető –, így még az sem fogja oldani a feszültséget. Na jó, sokáig húztam, most le merem írni: végiggondolva (bár tény, hogy az IX és az X sajnos egyelőre kimaradt a sorozatból) ennyire nehéz Mega Man még nem készült a Capcom stúdiójában. A kevés élet, a kicentizésre épülő menekülések, a csak egy ponton sebezhető ellenségek és a kisebb főellenfelek a checkpointok előtt (!) együtt olyan kihívást jelentenek (vagy legalábbis jelentettek nekem), amelyben néha komolyan veszélybe került a kontrollerem.

Bár a Mega Men 11 jelszava a "modern", a PC-s portolás a Capcom legsötétebb időit, a 90'-es évek végét és a 2000-es évek elejét idézi: a grafikus menüben például csak a felbontáshoz meg még pár aprósághoz férhetünk hozzá, és ez még csak a kisebbik gond. A nem túl modern megjelenítésnek köszönhetően a gépigény ugyan elég szerény, de a billentyűzetkiosztás alapból valami rémálom, ráadásul, mintha lenne is egy kis késés az adott gomb lenyomása és a cselekedet végrehajtása között, ami tízből kilencszer halált eredményez. Kaptunk tehát billentyűzettámogatást, de ahhoz, hogy a játékot tényleg élvezni lehessen, szükség lesz egy kontrollerre, és szerencsére azok közül igen sok szabványt támogat a játék.

Valljuk be: a fejlesztők tényleg nem hazudtak. A játék úgy tartja meg az idén 30 éves széria legfontosabb elemeit, hogy újítani is mer, közben meg köré felhúzta minden idők egyik, ha nem "A" legnehezebb Mega Man játékát. Túl nagy szavaknak tűnnek, de vállalom: ha a Capcom továbbra is ilyen maximalizmussal áll hozzá a kisöreg kék robothoz, valószínűleg még 30 év múlva is lesznek rajongói – pláne, ha hozzávesszük az extra játékmódokat (időre menő kihívások, újraremixelt térképek, ahol még egy listára is felkerülhetünk és hasonlók) is. A program játékideje szinte végtelenségig kitolható, de aki „csak” Dr. Willyt és robotseregét győzné le, azért ő is egy meglepően hosszú kalandra számíthat. Vagy csak a cikk írója volt szuper béna, ez is benne van ám a pakliban.

---

A Mega Man 11 október 2-án jelent meg Xbox One-ra, PlayStation 4-re, Nintendo Switchre és PC-re, mi ez utóbbi változatot teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.