Lords of Chaos - A sötétség gyermekei - Kritika

A black metál vonzereje sosem csak a stílusra jellemző zenei megoldásokban gyökeredzett; a punkhoz hasonlóan egy olyan hatalomellenes, alternatív életstílust kínált, amivel könnyű volt azonosulni. Így nem meglepő, hogy a legtöbb embernek a műfajról nem a Darkthrone vagy a Mayhem diszkográfiája, hanem a norvég templomgyújtogatások jutnak eszébe - ahogy az sem, hogy Jonas Åkerlund legújabb rendezése is inkább az események mögött álló emberekre fókuszál, nem pedig a zenekarra, amiben akkoriban játszottak. Hiába volt ez utóbbi minden idők egyik leghírhedtebb együttese.

A Lords Of Chaos - A sötétség gyermekei egyik legnagyobb erénye pedig pont az, hogy bemutatja ezt a fajta kettősséget. Åkerlund érezhetően többet akart egy szimpla botrányfilmnél: bemutatni, hogy a színpadon az ereiket felvágó és a közönségbe disznófejeket dobáló zenészek nem voltak többek pár suhancnál, akik csak jól akarták magukat érezni, miközben "hail satan"-t kiabáltak a nyugdíjasoknak. Nem próbál úgy tenni, mintha Euronymous és Burzum rivalizálása többről szólt volna az egók párharcánál, vagy hogy a Mayhem köré szőtt, a sátánizmusból, nácizmusból, pogány mitológiából és ezernyi másból összefércelt "ideológiát" a tagok komolyan vették volna. A két órás játékidő végére azonban ez a fajta realizmus kezd inkább a szereplőkkel szembeni apátiának érződni, amit csak felnagyít a pozitívumok gyérülése.

Például, hogy a direktor nem igazán akar bármit is mondani a műfajról, a zenekarról, vagy a fanatizmus természetéről. Egyszer sem merül fel például, hogy miért akarná pár, a skandináv jólétben élő fiatal mindenáron "a lehető legsötétebb" zenét játszani, vagy hogy hogy férhetett bele a rajongóknak, hogy az egykori énekes szétlőtt feje köszön vissza egy bootleg borítójáról. Ami már csak azért is érthetetlen, mert Åkerlund karrierje a black metál alapzenekar Bathory-ban indult, és személyesen ismerte Deadet, így ha valaki meg tudta volna tölteni tartalommal ezeket a toposzokat, az ő.

Emellett érezhető, hogy direktorként eddig főleg klipeken és koncertfilmeken dolgozott: filmjének nincs egységes, koherens narratívája, a hangulat szinte ötletszerűen vált a hátborzongató(nak szánt)ból ironikusba, majd drámaiba - mintha ő is csak a vágószobában döntötte volna el, mi hogy is legyen. A zenés jelenetek viszont - legyenek azok az első próbák a pincében, vagy a már említett, extrémitásokba torkolló koncertsnittek - a csúcspontot jelentik, több is elfért volna belőlük. Így viszont a Bohém rapszódiával ellentétben még az sem hozható fel mellette, hogy ha másért nem is, hát a rekonstruált élő felvételekért érdemes végignézni.

A Lords Of Chaos - A sötétség gyermekei rengeteg minden lehetett volna, és épp ezért egyik sem lett: dokumentumnak nem csak felszínes, de sok helyen el is ferdíti a tényeket, ahhoz viszont túl erősen kapcsolódik egy marginális szubkultúrához, hogy szimplán játékfilmként tekintsünk rá. De lehet jobb is így, mert a látszólag ötletszerűen változó hangulat, a nem túl kiemelkedő színészi játék, és az indokolatlanul hosszúra nyújtott játékidő miatt a black metálhoz való kötődések nélkül valószínűleg a premier után pár nappal már senki sem beszélne róla. Más kérdés, hogy a stílus és a Mayhem is többet érdemelt volna ennél.

A Lords Of Chaos - A sötétség gyermekei már látható látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.