Kingdom Come: Deliverance - Kritika

A Kingdom Come Deliverance fejlesztésének története nagyon kalandos volt – az európai fejlesztőbrigád, a Warhorse Studios először befektetőket vadászott, majd, hogy bizonyítsa a számukra, hogy a közönség vevő egy sötét középkorban játszódó nyílt világú szerepjátékra szörnyek, sárkányok és mágia nélkül, a közösségi finanszírozás rendszeréhez fordultak. A húzás bejött: 300 ezer fontot szerettek volna összekalapozni, mégis, több mint 1 milliót sikerült. Ezt követően minden sínen volt, már csak bizonyítékokra kellett váltani az ígéreteket, most pedig, több mint egy évnyi késést követően, végre lehetőségünk lett elmerülni minden idők egyik legambiciózusabb szerepjátékában.

A Cseh Királyságban járunk valamikor az 1400-as évek elején. IV. Károly uralkodása alatt a birodalom virágkorát élte: rohamléptekben fejlődött Prága, az ott élők pedig – legyen szó nemes urakról vagy egyszerű parasztokról – vidámak voltak és boldogan éltek a béke árnyékában. Ez azonban a játék történetekor már csak a dicső múlt: Károly halálával a fia lép a trónra, aki - bár egész életében uralkodásra nevelték -, képtelen apja nyomdokaiba lépni. Még a saját koronázásáról is lemarad. Miközben a nemesség nagy része azon morfondírozik, hogy mit lehetne tenni, az árnyékból Zsigmond király úgy dönt, hogy kezébe veszi a sorsát és fosztogatásba, gyilkolásba és hasonló mókákba kezd, tudván, hogy a megtorlástól nem nagyon kell tartania.

Ebbe a helyzetbe csöppenünk bele egy nyugodt, csendes falu életébe a főhőssel, az ismert egykori fegyverkovács fiával. Bár apánk annak idején igen komoly hírnevet csiholt magának, mára már megpihent, és a baltákat, valamint a kardokat lópatkóra és szerszámokra cserélte. A nyugodt élet természetesen a fiatal fiú számára nem vonzó: jobban érdekli a kaland, mint a családi tűzhely melege és a megbízható jövedelem. Egy napon azonban felbukkan a horizonton egy ismeretlen sereg és mire észbe kap, a szüleit és a barátait a szeme láttára gyilkolják meg, ő maga pedig menekülni kényszerül. A középkor viszontagságai közepette az egyszerű származású fiú bosszút esküszik és megfogadja, hogy ha törik, ha szakad, megtorolja, ami a családjával és a barátaival történt, és ahogyan az lenni szokott, a bőrébe bújva ez a mi feladatunk lesz.

Kár lenne elmesélni a történet fordulatait, mert a középkori viszonyok, intrikák és árulások között bizony akad rengeteg majd, amíg a kovács egyszeri fiából a nemes urak (és bizony hölgyek) szeszélyeinek is köszönhetően egy meghatározó szereplő válik. A készítők alaposan utánaolvastak a történelemkönyvekben az általuk megformált korszaknak, és miközben ezekről tanítanak nekünk rengeteget, meglepően visszafogottan és szórakoztatóan mesélnek is róla. Henry, a körülményekhez képest elkényeztetett egyetlen fiú pillanatok alatt kénytelen szembenézni a saját sorsával és a történelem viharaival is, és bár nem mondható róla, hogy kiemelkedően intelligens lenne, de elképesztően talpraesett. Miután a fejlesztőstúdió úgy döntött, hogy nem ad lehetőséget a karakter megalkotására, kulcsfontosságú szempont volt, hogy sikerüljön az általunk megformált szereplőt szerethetővé tenni, ezt az akadályt pedig hibátlanul vették a cseh srácok. Henry, bár az esetek zömében csak hánykolódik a történelmi viszontagságok veszélyes viharaiban, alapvetően egy szerethető fickó, akinek a döntései – amelyek nem feltétlenül mindig csak rajtunk múlnak – mindig megalapozottak, motivációi és indítékai az elejétől a végéig kristálytiszták maradnak.

A Kingdom Come érdekessége, hogy amíg kőkeményen a bosszúra és az odáig vezető útra koncentrál, addig elképesztően szórakoztató, a mellékküldetések (amelyek gyakran magát a korszakot igyekeznek bemutatni) azonban kevésbé sikerültek lebilincselőre, mint ahogyan azt mondjuk egy Witcher 3 után elvárnánk. Ez nagyrészt főleg a világnak köszönhető: az 1400-as évek Cseh Királyságában maximum gazfickókkal találkozhatunk, a hihetetlenül aprólékosan és mondhatni reálisan felépített világban nincsenek négy óra után a semmiből felbukkanó sárkányok és kőbe vésett mágiával megtámogatott jóslatok, csak hardcore realizmus, amely időnként pont annyira kopár és eseménytelen, mint amilyen a valóság is lehetett. Miután a fejlesztők nagyon törekedtek a történelmi hűségre, előfordul, hogy gyakran csak hosszú percekig, sőt, órákig barangolunk a világban gyalog vagy lovon. Körülöttünk pedig ugyan zajlik az élet, de nem történik váratlan esemény vagy olyan helyzet, amely a beavatkozásunkat kívánja.

Aki szeret elmerülni egy játékban és rácsodálkozni az elképesztő részletekre, az pontosan emiatt imádni fogja a Kingdom Come-ot, aki azonban hozzászokott mondjuk a Skyrim vagy a már említett Witcher pörgéséhez, hamar bele is unhat a dologba. Hogy érezzük, milyen körülmények közé kerültünk, a betanulóküldetés – vagyis az a pont, amikor kiíródik a cím és elkezdődik maga a játék – nagyjából négy-öt óra alatt oldható meg, és ezt követően is akadnak olyan feladatok, amelyekben nem a cselekményé, hanem a hangulaté a főszerep. Miután Henry meglepően rövid idő alatt – mármint reálisan nézve és nem a programban eltöltött időt figyelembe véve – felkapaszkodik egy kovács fiából odáig, hogy fegyvert viselhessen ura felügyelete alatt, előfordul olyan küldetés, amikor egy nemesember oldalán egyszerű vadászatra indulunk. Ebben csak a helyszínre vezető és meglepően eseménytelen út nagyjából fél óráig (!!!) tart, ekkor pedig nincs más dolgunk, mint kocogni a ló mellett.

Ez a hangulat, ez a sebesség pedig a kezdetektől fogva a játék végéig – amely csak a fő szálra koncentrálva 35-40 óra alatt, a mellékküldetésekkel együtt pedig több mint 100 órát beleölve oldható meg! - kitart, így akinek nem jön be a dolog, az hamar unatkozni kezdhet. A Kingdom Come nem árul zsákbamacskát, nem hiteti el senkivel, hogy elképesztő pörgésre és hihetetlen gyors pengeváltásokra számíthat, sokszor egyszerűen elengedi a kezünket, hogy élvezzük az általa felépített világot és megpróbáljunk kikapcsolódni. Ehhez pedig mesteri grafikával, elképesztő zenével és tényleg hihetetlen aprólékos részletekkel asszisztál. A programot a CryEngine hajtja meg, amelynek köszönhetően részletes karaktermodelleket és gyönyörű tájakat kapunk, mindezt a PC-s verzióban ráadásul úgy demonstrálva, hogy egy alsó-középkategóriás gépen is élvezetes legyen (itt azért megjegyeznénk, hogy bivalyerős konfiguráció nem állt a rendelkezésünkre, így fogalmunk sincs, hogy egy erősebb videokártyával és processzorral elérhető-e kényelmesen a 60 képkockás sebesség). A látvány összességében nagyon korrekt, a részletekre való odafigyelés, legyen szó a települések megalkotásáról, az öltözékekről vagy a páncélokról és fegyverekről, pedig alapvetően kiemeli a tömegből az amúgy sem csúnya játékot.

Ahhoz pedig, hogy az egész még inkább működő, reális és mégis szórakoztató legyen, a fantasztikus szimfonikus zene és a szinte minden karakter esetében nagyszerűen sikerült angol szinkron is hozzáteszi a magáét. Az ember gyakran azon kapja magát, hogy nem is várja el, hogy minden bokorból előcsörtessen valami levágásra váró rusnyaság, mert maga a tényleg döbbenetesen kidolgozott és hatalmas játéktér felfedezése is kellően szórakoztató tud lenni.
Természetesen mindaz, hogy a nagyszerűen prezentált világ mennyire képes működni, nagyrészt azon állt vagy bukott, hogy milyen rendszereket sikerül alá építeni, elvégre szerepjátékról van szó. A Kingdom Come fejlesztői pedig nem vallottak kudarcot: a reális ábrázolást ugyanis egy döbbenetesen aprólékosan felépített szisztémával sikerült megfejelni. A fejlődés hasonló módon működik, mint a The Elder Scrolls-sorozatban: amit használunk, ahhoz fogunk egyre jobban és jobban érteni. Ez az alapvetően logikus szisztéma a beépített, durván reálisnak érződő gátakkal és megoldásokkal együtt valami fantasztikusan működik. Ha sokat beszélgetünk és megpróbálunk rámozdulni arra, hogy a legdurvább harci helyzetekből is kidumáljuk magunkat (amelyre szinte minden helyzetben van esély), akkor egyre jobban megy majd a rizsázás. Ez utóbbi amúgy is kiemelkedő: végig szinkronizált, mégis rengeteg elágazó lehetőségünk lesz a párbeszédek alatt (ahol, ha a témába vág, bármilyen más képességünket is fitogtathatjuk), a program alatt nyugvó mechanika pedig elképesztő módon működik.

Henry például rendelkezik klasszikus karizmával, azonban, ha sokat bolyong a vadonban, a meggyőzési képességei a személyi higiéniájával együtt csökken, így érdemes minden komolyabb városban való szétnézés előtt megfürdeni egy erre kialakított házban. Ha már ilyen részletekre odafigyeltek, gondolom nem meglepő, hogy gyakorlatilag minden másra is: a főhősnek ennie kell bizonyos időközönként, különben éhezni kezd, aludnia kell, mert, ha kifárad, akkor gyengülnek a koncentrációt igénylő képességei is és így tovább. Hogy mennyire igyekeztek hardcore szimulációt alkotni a készítők, arra a legjobb példa a mentési rendszer: ahhoz, hogy menteni tudjunk, szükségünk lesz egy spéci italra, amit vagy megvásárolhatunk, vagy magunk alkothatunk meg alkímiával. Jópofa, hogy ez alkoholt tartalmaz, ha pedig sokat fogyasztunk belőle, akkor függővé is válhatunk, így nem érdemes minden csata előtt felhörpinteni pár kortyot, mert komolyan visszaüthet.

A szintlépéses rendszer ennek megfelelően szintén nagyon jópofa. Alapvetően a képességeink fejlődésétől függően időnként erősebbé válunk, ez pedig főleg abban mutatkozik meg, hogy a főbb kategóriákon belül újabb és újabb skilleket tanulhatunk meg. Bár itt nem kell tanárokat keresnünk (Henry a legdurvább kombókra is magától jöhet rá, ami a többi rendszert figyelembe véve talán egy cseppet illúzióromboló, cserébe azért igen csak felhasználóbarát megoldás), sok függ azon, hogy az alap szintünk mekkora. Hiába gondoljuk úgy például, hogy képesek lennénk halálos mozdulatsorokra, ha a karakterünk még nincs a megadott szinten, akkor egyszerűen nem tanulhatja meg azokat.

Ezt követően talán már írni sem kell, hogy a harcrendszert is elképesztően kidolgozták az alkotók. A kezünkben levő eszközökkel (legyen szó kardról, baltáról, vagy bármi másról) az egér rángatásával adhatjuk meg a csapás irányát, a kombóinknak pedig csak a kitartásunk, no meg a saját ügyességünk szab határt. A páncélrendszert is ennek a szisztémának rendelték alá, vagyis nem elég addig ütnünk az ellenfelet, amíg mozog, de meg kell néznünk, hogy milyen öltözék van rajta, és annak hol vannak a gyenge pontjai. Ez ránk is érvényes, így gyakran előfordulhat, hogy bár a statisztikákat elnézve az általunk felöltött védőfelszerelés jelentősen jobb, mint az előtte hordott, olyan helyeken egyszerűen nem véd, ahová az ellenségek játszi könnyedséggel be tudnak vinni egy csapást. Nem is tudom, mikor láttam ennyire aprólékosan és okosan felépített harcrendszert videojátékban: a leggyengébb ellenfelek is komoly problémát jelenthetnek, ha csak úgy fél gőzzel vetjük bele magunkat az ütközetbe, viszont a legerősebb páncélos lovag is leüthető, ha koncentrálunk, elkapjuk a ritmust és odafigyelünk a részletekre. A ritmus amúgy is kulcsfontosságú a programban: csak bizonyos időnk van védeni a felénk érkező csapásokat – vagy kitérni az irányukból -, ez pedig egy gyilkos és életveszélyes tánc érzetét kelti.

Természetesen ami előny, az akár hátránnyá is válhat. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a programban a test test elleni küzdelmek jelentik a csaták 100 százalékát (jó, lehetőségünk van lopakodni vagy íjazni is, de a lebukás esetén olyankor is gyorsan előkerülnek a pengék), és miután az ellenfeleink a játék elején és végén is pusztán emberek lesznek (maximum a képességeik és a felszerelésük változik), akinek véletlenül nem jön be a haláltánc, az lehet, hogy nagyon hamar a falra mászik majd attól, hogy gyakorlatilag ugyanazt kell majd csinálnia és - a tanult kombókat leszámítva - mindezt ugyanúgy. Viszont ha ráérzel az ízére, amely az egérrel történő irányításnak köszönhetően még inkább egyedi, akkor nagyon bejöhet.

Technikai oldalról a Kingdom Come meglepően jól sikerült, és most nem feltétlenül a már említett gépigényről beszélünk. A világ, bár hatalmas, kellően változatos, ehhez jön még az elképesztő mennyiségű lehetőség (szinte minden helyzet megoldható a saját játékstílusunkban, a program nem kényszerít ránk semmiféle narratívát) és a tény, hogy mindezt sikerült hajmeresztő bugok nélkül prezentálni. Noha a tesztverzióban akadt pár érdekesség és kisebb akadály, egy sem gátolta a végigjátszást, ráadásul a megjelenés előtti napon érkezett egy több mint 20 gigás frissítés, amely nem csak, hogy az általános teljesítményen javított, de elvileg tovább csiszolta az amúgy sem veszélyesnek érződő hibák mennyiségét.

Az ígéretek szerint a Kingdom Come Deliverance egy reménybeli sorozat első része, így 40 órányi játékkal a hátunk mögött pedig úgy érezzük, hogy ebből akármennyit megnéznénk és játszanánk még. Komoly kockázat volt egy ilyen programot a piacra dobni, elvégre könnyűnek még viccből sem lehet nevezni, a rengeteg lehetőség és a hardcore megoldások százai pedig alapvetően behatárolják, hogy mennyire jöhet be a tömegeknek. De a tény az, hogy néha kell valami olyasmi is, amit nem több ezer főt számláló fókuszcsoportos tesztelés előz meg és nem feltétlenül fekszik alá a kor elvárásainak. A Kingdom Come hatalmas, gyönyörű és elképesztően addiktív szerepjáték lett, amely a pörgős tempó helyett inkább az elmélyülést helyezte a központba. Biztosak vagyunk abban, hogy nem fog mindenkinek bejönni (de ez talán az európai szerepjátékok sajátossága), akit viszont elkap a hangulata, az valószínűleg elképesztően jól fog vele szórakozni.

10 dolog, amire érdemes odafigyelni a Kingdom Come: Deliverance-ben

A Kingdom Come Deliverance február 13-án jelenik meg Xbox One-ra, PlayStation 4-re, illetve PC-re és nemcsak digitálisan, hanem dobozos formában is megvásárolható. Mi a számítógépes változatot teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.