A kegyelem fajtái - Kritika

Giórgosz Lánthimosz a szakma és a közönség oldalán is letarolta a 2024-es év elejét a Szegény párákkal, de a görög származású szürrealista rendező nem pihen. Jónéhány filmmel bizonyította már egyedi látásmódját és társadalmi kérdésekkel kapcsolatos érzékenységét, és legújabb filmje, a nálunk szeptemberben érkező A kegyelem fajtái tökéletesen idomul bele a rendező abszurd filmográfiájába. A Cannes-i Filmfesztiválon, premierének napján néztük.

Erről van szó

A kegyelem fajtái egy antológia film, ami három történeten keresztül mesél nekünk rendkívül egyszerű érzésekről az elképzelhető legváratlanabb formákban. Lánthimosz egyedi, saját szabályrendszerrel rendelkező, vagy épp szabályok nélkül létező világába helyezi bele a hús-vér szereplőit (amiben egyébként húsból és vérből is van bőven). Ezek az emberek ragaszkodnak, szeretnek, imádnak vagy épp teljesen elhidegültek. A szexualitás épp olyan természetességgel kezelt, mint a halál maga, a normális (de egyébként mi a normális?) társadalmi interakciók pedig majdnem olyan ritkák, mint a lélegzetvételnyi szünet ebben a majd’ 3 órás pörgésben.

Három történet ugyanazokkal a szereplőkkel. Az elsőben Jesse Plemons karaktere mintha magával az ördöggel kötött volna egyezséget, úgy dolgozik a főnökének (Willem Dafoe) teljesítve annak minden bizarr, a beosztottja életét akár gyökeresen meghatározó kérését. De a pohár betelik. A másodikban Plemons egy rendőrt alakít, akinek tudós felesége (Emma Stone) eltűnik a tengeren, majd a nyers szexualitást és a body horror elemeket sem nélkülöző történetben az asszony, vagy valaki, aki az ő bőrébe bújt, hirtelen megjelenik az ajtóban. A trilógia befejező része pedig egy minden klisét magán viselő szektáról és annak egy az anyai szerepét feladó követőjének (szintén Emma Stone) történetéről regél.

Ezért jó

Lánthimosz A-listás sztárjait öröm nézni. Leginkább az hordozza magában az élvezetet, hogy várjuk, a következő történetben, vajon milyen stiklivel tűnik fel kedvencünk. A szürrealitás az arra fogékonyaknak továbbra is rendkívül szórakoztató. A meglepetés erejével elénk táruló képkockák egyszer sokkolnak, máskor megnevettetnek, hol finoman, hol az ezerfős cannes-i Debussy termet megrengetően. A zene pedig pont ilyen kettősséggel szól. A rideg, feszültséget keltő elektronikus-instrumentális szólamok a Sweet Dreams és a How Deep Is Your Love? jól ismert dallamaival keverednek. És a legfontosabb, úgyis végül ez fog megint mindenkit a moziba bevonzani: Emma Stone ismét táncol.

Ezért nem jó

Ez a fajta humor nem fog mindenkinek feküdni. Az abszurditás még Lánthimoszhoz képest is extrém méreteket ölt (már-már a Kutyafog meghökkentő direktségével szemezik), emiatt nem lesz mindenki csésze teája, vagy könnyel teli kulacsa, ha már ilyen is volt a filmben. A történetek külön-külön is nehezen állnak össze, trilógiává pedig csak kifejezett odafigyeléssel és továbbgondolással járó munkával fog összeforrni.

Megéri a pénzét?

Lánthimosz rajongói számára különösen nem fog csalódást okozni a magyar premieren, jelen állás szerint szeptember 19-én. Ha picit is vevő vagy a rendező látásmódjára, akkor ez egy olyan mélyvíz, amiben öröm lesz lubickolni, de talán kicsit öröm lesz kijönni is belőle. Mindenesetre nagy beszélgetéseket fog szülni a moziból hazafelé, hogy kicsoda is a rejtélyes R.M.F. Az a csendes megfigyelő, aki minden történetben valahogyan megjelenik. Egy idegen, akit a véletlen sodort a történetek közé vagy neki is egy különös, lánthimoszi célja volt ezzel? Lehet, hogy mi, akik ott ülünk a stáblista alatt a sötét moziteremben, mi, akik hagytuk ezt az egészet megtörténni velünk, mi vagyunk R.M.F.?

---

A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness, besorolás alatt) 2024. szeptember 19-től tekinthető meg a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.