Joker - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

Mikor Arthur Fleckkel (Joaquin Phoenix) megismerkedünk, már ott van a lejtő alján. Gyógyszeres kezelés alatt áll, a társadalomtól elszigetelten él beteg anyjával (Frances Conroy), téveszmék rabja és egy ritka betegség áldozata. Esélye sincs a normális életre. Az ilyenre szokták azt mondani, hogy csak egy apró lökés kell neki, de Flecket egész életében lökdösték és taszították - leginkább a társadalom kifelé magából. Nem akar ő ezért visszavágni, csupán normálisan szeretne élni: megbecsülésre vágyik, mondjuk egy kis klub színpadáról megnevettetve az embereket, meg egy kis szeretetre, például az emeleten élő, lányát egyedül nevelő édesanya (Zazie Beetz) részéről. De a körülmények más szerepet szánnak neki, nagyobbat, kaotikusabbat, és végső soron ez is beleillik az ő zűrös elméjébe.

Nem csupán a Joker címszereplőjét övezik zűrök, de magát a filmet is, ami lehet, hogy nem a legjobb légkörben fogant meg, de sok egyéb mellett talán pont ez a legbátrabb tulajdonsága, hogy nem kötött kompromisszumot - sem a valósággal, sem pedig a képregényes alapjaival. Protagonistája - mert hősnek őt nem lehet nevezni - akaratlanul is forradalmat robbant ki azzal, hogy erőszakos cselekedetek főszereplőjévé válik, és emiatt a filmet számos kritika éri, hogy intellektuális fegyvert ad azok kezébe, akik amúgy is hajlamosak lennének fegyvert ragadni. De ez, már elnézést, hülyeség. A Joker csupán egy esettanulmány, egy karakterrajz, amely nem kíván állást foglalni főszereplője mellett, nem szimpatizál vele, nem ítélkezik felette, csupán bemutatja őt.

Todd Phillips rendező fejében mindig is az lebegett, hogy vígjátékok garmadája után most egy figurát boncolgasson új filmjével, hogy bemutassa, hogy a külső és belső tényezők hogy hathatnak egy amúgy is beteges elmére, és Joaquin Phoenix is valami hasonló filmes projektre vágyott, mi pedig baromi szerencsésnek érezhetjük magunkat, nem csak azért, mert ezek ketten megtalálták egymást, hanem mert a képregényvilág egyik legismertebb figurájában látták meg azt, amit kerestek. Jokert ugyanis már számtalan változatban megismerhettük, a képregények lelkének legmélyebb foltjait is bevilágították már, mozgóképes változatai azonban mind-mind gyökértelenek voltak. Tim Burton idején elég volt egy kiadós savfürdő, hogy megszülessen, Christopher Nolan és David Ayer pedig már meg sem próbálta megmutatni, honnan jött ez a karakter, a Jokert látva viszont azt mondanánk, mostantól minden képregényhősnek ilyen eredettörténetet akarunk.

Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy ezzel a produkcióval a képregényfilm, mint kifejezésforma, abszolúte szintet lépett. Mondhatni, felnőttkorba ért. Nem, nem azt állítjuk, hogy a Joker az első olyan kockás által inspirált film, ami a felnőtt közönséget szólítja meg, hisz a például az Erőszakos múlt, a Sikersztori vagy A kárhozat útja mind-mind olyan képregények adaptációi voltak, melyeket nem kísért speciális menü a mozikban. Nem, a Joker abban más ezekhez képest, hogy egy jól ismert figurát és világot emelt ki azon konvenciók sorából, melyeket még a Nolan-trilógia sem volt képes teljesen hátrahagyni.

Ez a film ugyanis egy, az első pillanatától az utolsóig komolyan vehető és a földön járó dráma, amely talán a leges-legvégét leszámítva egyszer sem hajlandó meghunyászkodni azért, hogy nos... képregényesebbnek hasson. Ugyanakkor egy pillanatig sem lehet azt mondani, hogy csak a nevében Joker, mivel elképesztően pontos és alapos karakterrajza ellenére végső soron mégis csak a Bűn Bohóchercegét mutatja be egy olyan Gothamben, amely Batmant is ki tudja termelni magából. Csak ő is egészen más lenne, mint akit eddig megismertünk.

Phillips szerint a film azért játszódik a 80-as évek legelején, hogy még véletlenül se próbáljuk meg beleágyazni a DC enyhén szólva kaotikus moziverzumába, de igazából veszettül jól áll a figurának ez a korszak. A vietnami háborút követő, azt ellenző "szabad lélek" mozgalom már kihunyt, az emberek pedig beálltak a fogyasztói társadalom taposómalmába, amiből aztán jó néhányan iszonyatosan megszedték magukat, csak hogy látványosan nagy szakadékok alakuljanak ki a társadalom különböző szegmensei között. Igen, jól érzitek, úgy 40 évvel ezelőtt fektették le azokat az alapokat, melyek még ma is feszültséget okoznak. Szóval Joker karaktere ugyanúgy megrengetné a világot, ha a 90-es években vagy napjainkban ütné fel a fejét, de a 80-as szettinggel még disztingváltabbnak, még egyedülállóbbnak hat, és az általa elindított hullámok is azért tűnnek hitelesebbnek, mert az a kor még nem volt felkészülve azok elfojtására.

De mit sem érne a kompromisszummentesség és a helyszín - no meg a fényképezés, a vágás és a zene tökéletes triója -, ha nem Joaquin Phoenix játszaná a főszerepet benne. Számtalanszor el lett már mondva róla, hogy mekkora talentum birtokosa, de most szembesültünk csak igazán azzal, hogy mire is képes ez a fickó. Az még hagyján, hogy csontsoványra fogyott és heteken át csiszolta azt a nevetést, aminek kidolgozása híján el se vállalta volna a szerepet, de képes volt elhomályosítani mind Jack Nicholson, mind pedig a néha Heath Ledger játékát azzal, amit a vásznon produkál. Puszta játékával képes volt újat mondani egy olyan karakterről, aki ilyen hosszú celluloid árnyékkal bír. A kitűnő forgatókönyvnek köszönhetően is hálás a szerep, nem vitás, ugyanakkor óriási kreativitást és elkötelezettséget igényel, Phoenix pedig érzelmek szédületes tárházát vonultatja fel alakításával, valamikor a spektrum két végletének egyszerre történő megelevenítésével. Játéka ugyanúgy viszonyítási alap kell, hogy legyen, mint maga a film, amely nem egyszerűen azt mutatja meg, hogy van még szufla a képregénymozikban, de úgy általában az amerikai filmekben is.

A Joker október 3-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.