Hey! Pikmin - Kritika

Shigeru Miyamoto, a Mario atyja 2001-ben a pikminek megalkotásával nem mindennapi tettet hajtott végre: a kalandelemekkel felvértezett stratégiai játék egycsapásra megvetette a lábát a konzolpiacon. A zseniális képi világgal megáldott játék, az egymástól homlokegyenest eltérő tulajdonsággal bíró cuki pikminek, valamint az elképesztően aranyos Olimar kapitány mindenkinek a szívét elrabolta, így csak idő kérdése volt, hogy minden Nintendo platform megkapja a maga verzióját. A Wii-n debütáló második, valamint a Wii U-ra megjelenő harmadik rész után végre a kézikonzol tulajok sem maradtak ki a jóból, így az új 2DS XL megjelenésével egy időben a rajongók végre bárhová magukkal hurcolhatják kedvenc hőseiket.

A Pikmin alapjában véve egy 3D-s stratégiai játék volt, melyben Olimar kapitány vezetésével hatalmas pályákat felfedezve kell megszereznünk a túlélésünkhöz szükséges nedűket, és a továbbhaladáshoz szükséges alkatrészeket. A kapitány sípjával magunkhoz édesgetett eltérő tulajdonságú színes kis lényeket felhasználva hol tárgyakat mozgattunk, hol falakat döngettünk, logikai feladatokat oldottunk meg. És az sem volt ritka, hogy az életünkre törő ellenfeleket küldtük a másvilágra, hogy azokat az űrhajóhoz cipelve egyre több és több pikmint irányítva közeledjünk a végső cél felé.
A kézikonzolos verzió ezt a játékmechanikát azonban némileg a sutba dobta, és bár a felfedezés öröme megmaradt, a Hey! Pikmin sokat vesztve kreativitásából egy habkönnyű 2D-s logikai elemekkel tarkított platformerré avanzsálódott.

Az alapok egy része persze a régi. A kapitány és sípja (ezzel hívjuk magunkhoz a pikmineket) ismét központi szerepet kap, csakúgy, mint a pikminek akik a nagytestvéreken megszokott extrákkal bírnak. A sárga színű vezeti az áramot, a feketével betörhetünk törhetetlennek tűnő falakat és így tovább. Ezeket a tulajdonságokat kihasználva kell teljesítenünk a pályákat, minden más azonban megváltozott. A legnagyobb kurtítás a nehézséget érte. Az eddigi kalandok ugyanis kifejezetten nehezek voltak, a Hey! Pikmin azonban egy elképesztően aranyos és gyönyörű, de kihívások nélküli „platformjáték” lett, melyben az analóg karral a kapitányt, míg a stylussal a kis teremtményeket irányítva, pöckölgetve, hajigálva kell felfedeznünk a világokat. A világokat, amikből azért akad jócskán, és amelyek egytől egyig más feladatok elé állíthatnák a játékosokat. De mivel játékmechanika szempontjából ugyanazt a sémát követik, így a változás sajnos főleg a képi világban érhető tetten.

Maga az irányítás aránylag jól működik, a világ varázslatos, a 2D-s környezet jól funkcionál, ám mindezek ellenére a játékosban valamiért az első perctől az utolsóig ott motoszkál az üresség érzése. Valahogy mindig az jár a fejünkben, hogy ez az egész lehetne jóval több, kreatívabb és okosabb. Ha már a játék könnyű legalább a logikai feladatoktól elvárná a játékos az összetettséget főleg annak tükrében, hogy a videojátékos történelemnek azért mélyre nyúló gyökerei vannak ebben a zsánerben. Ott van mindjárt az 1991-es Lemmings, ami hasonló analógiával működött és furcsa, hogy pont a Nintendo nem tudta megfejelni a hasonló játékokban eddig látottakat, tapasztaltakat.

A Hey! Pikmin július 28-án jelent meg kizárólag Nintendo 3DS és 2DS XL konzolokra. További játékmegjelenésekért és tesztekért látogassatok el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.