Hadik - Kritika
Dicső huszárcsel, dicső film?
A régmúltról, tehát a 20. század előtti magyar történelemről kevés jó film készült az évtizedek során. Inkább a szabályt erősítő kivétel Sára Sándor klasszikusa, a 80 huszár, ami minden értelemben remekmű. Nem sok hasonló 1848–1849-es huszárfilm létezik, ami érdekes karaktereket és konfliktusokat, látványos összecsapásokat és kalandos, egyúttal mélyértelmű, társadalomkritikus történetet vonultat fel. Volt potenciál Szikora János (István, a király, 2008) Hadikjában is, főleg, hogy a magyar történelem nem annyira közismert, ugyanakkor hadtörténeti szempontból bravúros hadműveletét dolgozza fel. Ám minden igyekezete ellenére sem tud megszabadulni a kortárs hazai kosztümös filmek gyerekbetegségeitől.
Így üzennek a magyar huszárok Berlinnek – Erről van szó
Az egész világon átívelő hétéves háború (1756–1763) idején Mária Terézia (Horváth Lili) Habsburg császárnő, illetve magyar királynő és Nagy Frigyes (Sághy Tamás) porosz király feszültek egymásnak a több szempontból igen értékes Szilézia miatt. A Hadik sztorija szerint a császárnő bosszúból és erődemonstráció gyanánt bízza meg a birodalom kiváló hadvezérét, Hadik Andrást (Trill Zsolt) és híres huszárezredét azzal, hogy használják ki, hogy Frigyes főerőit leköti a háború, nyomuljanak be az akkori porosz fővárosba, Berlinbe, fosszák ki és térjenek vissza a hadisarccal. A hadtörténeti szempontból elképesztő, 1757 októberi akció során Hadik és katonái mindössze hat nap alatt leküzdötték a 450 kilométeres távolságot a frontvonaltól Berlinig, ráadásul útközben zsákmányoltak ágyút is az ostromhoz. A filmben azért Hadiknak számolnia kell az úgynevezett "halálfejesekkel", a porosz különítménnyel is, amit hősünk bosszútól fűtött ősellensége, a Star Wars-főgonosznak is beillő Von Bock ezredes (László Zsolt) vezet. És hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a huszárok ellen a hátországban aljas tervet sző Serbelloni gróf (Lábodi Ádám), Hadik másik riválisa, aki le akarja járatni hőseinket háborús bűnök és nemi erőszak koholt vádjaival.
Parádés vágta – Ezért jó
A Hadikon meglátszik az összességében közel 2,4 milliárd forintos támogatás, amit a Nemzeti Filmintézet odaítélt a filmnek, magukra a kosztümökre, a csata- és tömegjelenetek grandiózusságára, a díszletekre és összességében a speciális effektusokra nem lehet panasz. A nyitójelenet ágyúdördülései megalapozzák a hangulatot, és a huszársereg vonulása Berlin felé hegyen-völgyön át eszünkbe juttathatja a már említett Sára-klasszikust. Vannak persze gondok a csaták, kardharcok és úgy általában a film kivitelezésével, ahogy majd arra kitérünk a következő fejezetben, úgyhogy nem állítjuk, hogy végig magas színvonalúak a Hadik akciói. De a filmnek kétségtelenül vannak momentumai, amelyekben elkap a hangulat, sőt Berlin megrohamozása kifejezetten libabőröztető, a lovasvágtát szépen megkomponálták az alkotók mind a forgatás, mind az utómunka, a vágás során. Azt hinnénk, manapság, a szuperhősök és az Assassin's Creedek történelemformáló orgyilkosainak a korában már nem lehet menő a magyar huszár, pedig de! Szikora János mitikus héroszoknak láttatja ezeket a díszes ruhákba öltözött, amúgy a régi csatákban több ízben tényleg remekül teljesítő, legendás könnyűlovasokat.
Habár magukkal a karakterekkel vannak gondjaink, a főszerepeket, de még a mellékszerepeket is mind remek színészek játsszák, az élen a sokoldalú Trill Zsolttal, aki tökéletes Hadikként. Hogy milyen volt valójában Hadik András, azt persze mi már nem tudhatjuk így háromszáz év távlatából, de Trillnek kétségtelenül megvan a kiállása ahhoz, hogy egy ilyen hadvezért megformáljon, és a tőle megszokott természetességgel, manírok nélkül alakítja Hadikot, akit emiatt nem nehéz kedvelni még úgy sem, hogy dramaturgiai értelemben amúgy egydimenziós figura. Nagy eséllyel Mária Terézia sem pont ilyen volt, amilyen Horváth Lili karaktere, de a Jászai Mari-díjas színésznő többnyire karizmatikus császárnőt játszik. László Zsolton nem múlik a dolog, ő is meggyőző Von Bockként: az már más kérdés, hogy maga a főgonosz inkább egy komolyanvehetetlen karikatúra. Molnár Áron mint nőcsábász, forrófejű huszár és Szabó Győző mint az osztrák gyalogosok eleinte inkább tenyérbemászó, gáncsoskodó vezetője sem rosszak. Szóval nem a színészeken múlik, hogy a karaktereik nem működnek.
Amitől a kardunkba dőlünk – Ezért nem jó
A Hadik nemezise a témaválasztás. Persze nem kell mindig kollektív sorsfordító küzdelmekről történelmi-kosztümös kalandfilmeket készíteni, például Ridley Scott rögtön az első mozifilmjével, a Párbajhősökkel bebizonyította, hogy lehet ezt jól is csinálni, de ehhez jó karakterek kellenek, és a Hadikban ilyenek nincsenek. Mindenki egydimenziós típusfigura, a filmklisék könyvéből léptek elő: Hadik a feddhetetlen, szilárd értékrendű hérosz, Molnár Áron Gvadányija az ügyeletes komédiás, a talpig feketébe öltözött, szúrós tekintetű Von Bockról már csak a szemfedő hiányzik (vártuk is ezt a film eleji szemsérülése után), hogy igazán sztereotip sablongonosz legyen, és így tovább. Fel-felbukkannak konfliktusok, mint például az említett koholt vád a huszárezred ellen vagy Szabó ezredesének a kötözködése a menetelés során, de ezek mind elhalnak, kidolgozatlanok, miként Hadik és Von Bock személyes ellentétét is egy huszárvágással rendezi le a film. Elcsépelt típusfigurákkal pedig nehéz komolyan azonosulni, nehéz átérezni a céljaikat és motivációikat. Sőt, a hősöknek nincs is igazi érzelmi motivációjuk, mivel egy parancsot teljesítenek, és a helyzeten az sem segít, hogy mindezt bajtársiasságból is teszik, hiszen azt látjuk, hogy egy sereg huszár megrohamoz és megsarcol egy gyakorlatilag védtelen várost, ami nem ígér sem erkölcsileg, sem történelmileg semmilyen pozitív hozományt vagy tanulságot.
Ezeket a problémákat nem kompenzálja a szinte megállás nélküli akció. Hibás alkotói döntés, hogy a hollywoodi nagyzenekari dallamokat idéző számok végigkísérik a huszárokat nemcsak a csaták, hanem az egyszerű átkötő jelenetek, szimpla menetelések során is. Így már a második vagy harmadik jelenetsorban erőtlenné válik a zene, sőt a cselekmény utolsó harmadára annyira tolakodónak érezhetjük, hogy a fejünk is belefájdulhat. Maguknak a csatáknak pedig javarészt rossz a ritmusa, dinamikátlanok, illetve az agyonhasznált zenével nincs megfelelő összhangban a vágás. Olyan érzésünk volt a Hadik nézése közben, mintha egy lapos bulit azzal akarná a házigazda feldobni, hogy egyre feljebb és feljebb tekeri hangerőt, hátha attól, hogy kilyukad a dobhártyánk, majd minden jobb lesz. A kardpárbajok komponálásán is látszik az igyekezet, de főleg a végső összecsapás elég összecsapott lett. És van néhány jelenet, amelyben erős túlzásba estek az alkotók. Az a képsor például már a giccs kategóriája és paródiajellegű is, amikor a heroikus alsó-döntött kameraállásból fényképezett huszárok elvágtatnak a mezőn egy kislány mellett, Hadik pedig lassított felvételben az ujjával csendre inti a gyermeket. A vállaltan képregényszerű 300-ban működtek az ilyen megoldások, itt nem igazán állják meg a helyüket.
Végül pedig a néző felfedezhet a Hadikban néhány kortárs társadalmi-politikai áthallást, Nyugat-ellenességet, ami sokak számára biztosan nem lesz szimpatikus. A magyar huszárok szinte feddhetetlen szuperhőskarakterek, akikhez képest az osztrákok és a németek dekadensek: köpönyegforgatók, intrikusok, olykor nevetséges figurák, beleértve a bohókás, a csata alatt is furulyázással bíbelődő Nagy Frigyest és az olykor durcás, teszetosza kislánynak ábrázolt Mária Teréziát, akikről a film alapján elképzelni sem tudjuk, hogyan uralkodhattak több nép felett. Nem nehéz továbbá a 18. századi Berlinbe a mai Brüsszelt belelátni, és Serbelloni gróf Hadikék ellen koholt szexuális zaklatási botránya is a #MeToo fricskájaként, kigúnyolásaként értelmezhető. A humorizálással persze nincs baj, csak éppen van egy olyan rossz érzése az embernek a film nézése közben, hogy ez arra a populista retorika által gerjesztett áldozathibáztató és leegyszerűsítő közhiedelemre apellál, miszerint a zaklatási vádakkal előálló nők (és férfiak) mind divatból, pénzért vagy rosszindulatból tesznek tönkre karriereket, illetve a fele sem igaz annak, amit mondanak. Lehet, hogy van ilyen, de a Hadik ezen leegyszerűsített és elnagyolt cselekményszála könnyen félreértelmezhető és félrevezető.
Vágtassunk a huszárokkal, avagy megéri a pénzét?
A Hadikkal csak azok tegyenek próbát, akik már ki vannak éhezve a huszárokra, de lehet, ők is csalódottan jönnek ki a mozikból! Nem kell különösebben ecsetelni, hogy Szikora János műve a 80 huszár nyomába sem ér, inkább a sokak által kedvelt, de szintén több sebből vérző Kincsemhez hasonlítható. A színészek és a kivitelezés, mármint a pompás jelmezek és díszletek természetesen megérdemlik a figyelmet, a nagyvásznat, de aki egy jó kalandfilmre vágyik, az nem a legjobb helyen keresgél. A huszárromantika ugyan el-elbűvölheti a nézőt, de a karakterek érdektelenek, a konfliktusok elnagyoltak, ami miatt a huszárcselnek is legfeljebb a háttértörténete izgalmas, de azt a történelemkönyvekből is megismerhetjük. Az akciók sem érvek a Hadik mellett, mivel kisebbségben vannak a jól eltalált és koreografált csata- és tömegjelenetek. Igen, a tavalyi katasztrofális sorozatnál, az Aranybullánál határozottan jobb ez a kosztümös kalandfilm, de ez nem nagy teljesítmény. Szóval még mindig várjuk a régmúlt dicső eseményeiről készült, átütő erejű kortárs magyar filmet!
A cikkben felhasznált képek forrása: Vetigo Média Kft.. Fotókredit: Takács Gergely.
A Hadik (12 éven aluliak nem ajánlott) március 9-től megtekinthető a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
