FUBAR - 1. évad - Kritika

A kritika spoilermentes.

---

Arnold Schwarzenegger Sylvester Stallone mellett a nagybetűs AKCIÓLEGENDA, úgyhogy még néhány ballépése és ellentmondásos politikai karrierje után is szívesen látjuk őt bármiben. Klasszikus akcióvígjátéka a True Lies - Két tűz között James Camerontól, amelynek a nyomdokaiban jár első saját tévésorozata, a Fubar (vagy: FUBAR, mert a cím mozaikszó, a "menthetetlenül elk***uk" rövidítése). A netflixes akcióvígjáték bár nagyon teper, de nem ér a True Lies nyomába sem.

Miről is van szó?

Schwarzenegger hőse, Luke mindenki, a lánya, Emma (Monica Barbaro), a felesége, Tally (Fabiana Udenio), de még a főgonosz terrorista és fegyverkereskedő, Luke kvázi "nevelt fia", Boro (Gabriel Luna) szerint is egy szerető apa(figura), egy átlagember, aki edzős cuccokat árul, vagy éppen egy menő fickó, akire fel lehet nézni. Ki-ki eldöntheti, melyik kis hazugságnak dől be. Luke ugyanis valójában a CIA-nak dolgozik, kettős élete miatt tönkrement a házassága, reményei szerint nyugdíjas éveiben még helyre tudja hozni. Nos, a nyugdíjról csak álmodozhat, mert munkatársa, Barry (Milan Carter) szerez még neki egy utolsó utáni megbízást, amit vissza is dobna, ha nem derülne ki rövid úton, hogy lánya veszélyben van. Emma pedig nem másért van veszélyben, mint azért, mert az említett Boróra vadászik, de kapott egy fülest a CIA, hogy hamarosan dekonspirálják a beépített ügynököt, ami az életébe fog kerülni, ha Luke nem lép közbe. Igen, Emma is CIA-s. Apa és lánya természetesen teljesen pipák egymásra, amiért hazudott egyik a másiknak, úgyhogy a Boro után folytatott hajsza jó apropó arra, hogy rendbe tegyék a kapcsolatukat. Meg más kapcsolataikat is ennek tükrében.

CIA-ügynökök az idegösszeomlás szélén

Először is kezdjük azzal, aki miatt felkeltette az érdeklődésünket ez a sorozat: Arnold Schwarzeneggerrel! Látszik, hogy még tombol a színészben sztárban az energia, ami naggyá tette, mentális értelemben mindenképp, viszont sokszor érződik megnyilvánulásain a korából fakadó megfáradtság. Sőt, nem is annyira az ő hibája, hogy az akciójelenetei legfeljebb szódával mennek el, mivel az akciók úgy általában hajmeresztően rosszak a Fubarban, de erről később bővebben ejtünk még szót. Az igazi gond akkor van, ha Schwarzenegger játszani akar, illetve ha olyan érzelmek kifejezésére kényszeríti az instrukció, melyek tőle mindig is idegenek voltak. Elismerésre méltó izmai mellett az akciósztár azért lett akciósztár, mert önmagában érdekes, karakán, céltudatos, egyesek szerint nagyképű, de mindenképp fanyar humorú és erős egyéniség. Egyszerűen filmre kívánkozik az énje, ami a konditermek izzadságszagában érlelődött. Jellegzetes akcentusával előadott rövid, frappáns, máig idézett beszólásai (a "Hasta la vista, baby!" mellett az "Ereszd ki a gőzt, Bennett!" is örökbecsűvé vált) az ő "portékái", amelyek miatt az egész világ odafigyel és emlékezni fog rá még ezer év múlva is. Valahányszor, szerencsére nem túl gyakran ettől eltérő karaktert próbáltak ráerőltetni, az rosszul sült el.

A Fubarnak is azok a leggyengébb részei, amelyekben érzelgős Schwarzi, erőltetetten nevetgél vagy kedveskedik. Schwarzenegger akkor van igazán elemében, ha kőbunkó, ha cinikus beszólásokkal bombázza sorozatbeli lányát és kollégáit, vagy nyers, maró gúnnyal fenyegeti annak "kérőit", mert hogy természetesen ilyenek is színre lépnek a cselekmény során. És kár, hogy a legemlékezetesebb, egyben idegesítően sokszor ismételgetett beszólása, a "Slussz-passz, én végeztem!" csak egy idézet egy Danny DeVito-filmből.

Schwarzenegger rajongói csalódni fognak, ha arra számítanak, hogy a Fubarban ő szórja az ólmot és ő uralja a cselekményt. Nem, Schwarzenegger Luke-ja inkább támogató karakter, a lánya, Emma az igazi cselekvő. Az ő szerepére remek választásnak bizonyult Monica Barbaro, akit legutóbb a Top Gun: Maverickben láthattunk. Igaz, ott nem sok vizet zavart, a Fubarban viszont kibontakozhatott, bizonyította, hogy nemcsak elbűvölően szép, hanem tehetséges színésznő is. Neki köszönhetően az alapból nem túl összetett Emma intelligens és szerethető figurává érik. A hősnő és édesapja olykor már fárasztó, idegesítő és parttalan torzsalkodásait Schwarzenegger és Barbaro tökéletes összhangja teszik mégis szórakoztatóvá. Ez a páros éri el, hogy ne csak sóhajtozzunk a sokszor bárgyú dialógusok és a teleregényekbe (Barátok közt, Szomszédok) illő perpatvarok befogadásakor, hanem el is mosolyodjunk.

A többi karakter esetében is ez a helyzet. Jól beazonosítható, unásig ismert típusfigurákat kapunk, akik a Marvel-hősökhöz hasonlóan csipkedik egymást ironikus beszólásokkal, mert hát ez a trendi mostanában, mint azt az amúgy a Fubarnál (ezen a téren is) hatványozottan jobb Dungeons and Dragons: Betyárbecsület is szemléltette. Milan Carter Barryje az ügyeletes kocka, aki képregényekből és Star Wars-filmekből vesz példákat az akciókhoz, mintha legalábbis a CIA-s munka egy videójáték lenne. De szeretjük őt, laza fickó. Szerelme, Tina (Aparna Brielle) a szende, félénk lány, aki persze kimutatja a foga fehérjét, például azt, hogy ő is filmrajongó. Travis Van Winkle Aldonje pedig az alfahím, aki kicsit sem feltűnően reklámozza izmait, meg adja a vasmacsót, hogy később azért kiderüljön, neki is van szíve, illetve sebzett lelke. Ezek a csapat jófejei.

Roo viszont nem jófej, rosszfejsége pedig egy idő után cseppet sem szórakoztató. Semmiképp sem a színésznőt, Fortune Feimstert akarjuk bántani, távol álljon tőlünk, de eleve sok kérdést felvet, hogyan lehet egy ilyen testalkatú, sokszor rendkívül szakmaiatlan módon viselkedő nő a CIA fontos akciócsoportjának a tagja. Ezen még túl is tesszük magunkat, hiszen van itt más inkompetens figura is, mint maga Schwarzenegger hőse. Sőt logikátlanságoknak sincs híján a fiktív Központi Hírszerző Ügynökség, mert szinte kizárt eleve az alapszituáció, hogy az egymás előtt lelepleződött, civakodó, a küldetéseket veszélyeztető apa-lánya párost együtt küldjék bevetésre. Az viszont már rendkívül irritálóvá teszi Roo-t, hogy folyton zaklatja Barryt kockaságával, beleszól Emma szerelmi életébe, sőt egyszer még közé és egy udvarlója közé is áll, akivel pedig működne a dolog. Szóval szegény Roo megérdemelne egy olyan taslit, hogy kirepüljön a CIA főhadiszállásáról. Félreértés ne essék: nem a csípős humorral van a gond, de a karakter tahóságát annyira túlzásba vitték az alkotók, hogy átestek a ló túlsó oldalára, azaz ellenszenvessé vált.

Gabriel Luna Borója a rosszfiú, de még így is karizmatikus, Luna tőle megszokott módon magas színvonalú alakítást nyújt, kihozza a maximumot az ellaposodó Boróból. Az a pár izgalmasabb jelenete az első részre koncentrálódik, amelyben megismerjük, milyen is ő: villámgyorsan tud váltani a vendégszerető házigazda és a szadista gyilkos között. Kár, hogy a figura epizódról epizódra nemcsak ellaposodik, hanem eltűnik, egy-egy rémesen elcsépelt képsor erejéig láthatjuk csak, és a várható végső leszámolás során is pont úgy viselkedik, mint bármelyik idióta filmes gonosztevő. Csak míg a True Liesban Cameron direkt karikatúrának rajzolta meg ezt a tipikus gonosztevőt, addig a Fubarban Luna negatív hősében ott lapul a tragikus antihős lehetősége, az ő drámáját, apakomplexusát túl komolyan veszi a sorozat. Ám a karakter ellaposodásával úgy válik ez a dráma komolytalanná, hogy nem tudunk rajta nevetni, csak bosszankodni, mert Luna jó színész, Boro pedig alapvetően érdekes egyéniség.

Ja és még valami a karakterekhez: Tom Arnoldnak, aki a True Liesban Schwarzenegger társát játszotta, van egy olyan epizódszerepe, amivel csúnyán ellopja a show-t. Arnold karaktere olyan, akár Harvey Keitel Mr. Wolfja a Ponyvaregényben, azaz minden megnyilvánulása aranyat ér, az egyik, ha nem a legszórakoztatóbb figura a sorozatban.

Kommersz kémsztori és szappanopera

Nem véletlenül foglalkoztunk ennyit a karakterekkel: ők és a színészek mentik a Fubart. Ugyanis ez a széria nem kínál színvonalas történeteket, pedig ugyanaz az a Nick Santora a showrunner, aki a Maffiózókon és a tavalyi Reacheren is dolgozott. A kémthriller, a fő sztori szinte említésre sem érdemes, annyira sablonos és szétesik epizódokra, mármint nem formai, hanem negatív értelemben. Az atombomba mellett az oroszok, arabok és kelet-európaiak is előkerülnek a történetben, mert hát ők sem hiányozhatnak az ilyen kliséhalmazokból. Továbbá olyan, mintha a Fubart mint nyolc órás filmet felszabdalták volna úgy, hogy legyenek már cliffhangerek is benne. Minden rész a sorozatokra jellemző meghökkentőnek szánt, nyitott lezárással ér véget, hogy a következőben gyorsan, rossz tanuló módjára, összecsapva le is rendezzék az alkotók a belebegtetett szorult helyzetet. Majd jön az újabb küldetés, amit egy kötelező eligazítási jelenet és családi perpatvar vezet fel. A családi és párkapcsolati civakodásokat néha sikerül összefésülni a kémthrillerrel egy-egy irreális, akció közbeni álmosító veszekedés formájában. Ám jellemzően ezek olyan élesen elkülönülnek egymástól, mint a régi videójátékokban a játékmenet és a papírvékony történetet mesélő élőszereplős átvezető videók.

Persze ha az akciók elsőrangúak lennének, akkor egy szavunk sem lenne a történet sablonosságára, elvégre a John Wickeket sem Dosztojevszkij-regények mélységeit (nem) idéző sztorijuk miatt szeretjük. Ám a Fubar ezen a téren a leggagyibb tévéfilmeket és sorozatokat idézi meg a nyolcvanas–kilencvenes évekből, nekünk néha a magyar Űrgammák is felsejlett, pedig ez a széria távolról sem sci-fi. Rögtön az első részben van egy olyan üldözési jelenet, melyben totálképen látjuk az egyik karaktert megpördülni a levegőben, és hát lerí az egészről, hogy mű. A CGI tűz is roppant ciki, de ennél még cikibb, hogy mennyire dinamikátlan minden fegyveres összecsapás, hiába próbálták belassítani azokat, illetve hiába hajt végre egy-két akrobatikus mutatványt Monica Barbaro (vagy a dublőre). Még az a szerencse, hogy van egy–két, önmagában szórakoztatóan megvalósított küldetés, ami a jó öreg suspense, vagyis a thrillerhatás miatt működik, vagyis tudjuk, hogy X karakter veszélyben van, le fog bukni, sietnie kell tehát az akciócsoportnak. A nyitó epizód ilyen, valamint a moldovai kiruccanás is jól sikerült. Inkább a végére fogyott ki a szufla a Fubarból, habár maga a finálé kellőképp meglepőre sikerült és kiált a második évadért. Más kérdés, hogy akarjuk-e a folytatást.

A kémsztorinál amúgy némileg érdekesebbek a szappanoperákba vagy romkomokba illő családi epizódok. Ezek sem túl magasröptűek, le kell csökkenteni hozzájuk az elvárásainkat és talán az IQ-nkat is, hogy élvezhetőek legyenek, de amúgy a színészek ezen is segítenek. Azaz megkedveljük a főhősöket, így érdekel, hogyan alakul a magánéletük, hogyan jutnak dűlőre azzal a problémával, hogy becsapják szeretteiket, illetve hogyan menedzselik kettős életüket. Kifejezetten jól eltalálták a Fubar alkotói, hogy Emma bár meglátja Luke szemében a gerendát, de szép lassan maga is reprodukálja apja elcseszett magánéletét az által, hogy titkolózik vőlegénye előtt, hogy nem őszinte vele. Ez pedig megmérgezi a kapcsolatát, tehát félő, hogy ő is azon kapja magát egy nap, hogy tönkrement a házassága, hogy tulajdonképpen nem is élt, csak a CIA-nek dolgozott, akár Luke.

Túlzásokba persze ne essünk! A jobbfajta Szomszédok-epizódokat idéző (ez nem dicséret egyik sorozatnak sem!) magánéleti cicaharcok sem indokolják a kvázi nyolcórás terjedelmet, ebben a sorozatban valójában nincs nyolc, de még hat vagy négy epizódnyi szufla sem. A Fubar sokkal jobban működne kétórás filmként, úgy egy feszesebb, True Lieshoz mérhető sztorit is ki lehetett volna hozni belőle. Ebben a formában viszont túlnyújtott, önismétlő, nem utolsósorban túlbeszélt, így fárasztó is hosszú távon. Ezen a problémán pedig a színészek sem segítenek, még ha nem is sajnáljuk azért a Schwarzeneggerrel, Barbaróval és Lunával eltöltött időt. Azért inkább minőségi időt töltenénk el velük egy sokkal jobb filmben vagy sorozatban.

---

A Fubar 1. évada 2023. május 25-től megtekinthető a Netflixen. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.