FlatOut 4: Total Insanity - Kritika

A roncsderbik koronázatlan királya megpróbált visszatérni a roncstelepről, ahova a totálkárra tört harmadik epizóddal került, de már rögtön a kijáratban lefulladt a rehabilitált verda. Nem is terhelném az olvasókat hangzatos felvezetésekkel, mert sajnos nem ér ennyit az egész, hanem rögtön bele is csapnék a közepébe: rég láttam ennyire gyengén összerakott játékot, mint a FlatOut 4.

Alapvetően két játékmódot kapunk: egy kampányt, ahol többnyire csak hagyományos versenyeket nyomhatunk, illetve a FlatOut módot - itt pedig az őrültebb, nitrómámoros romboláson van a hangsúly. Sajnos az előbbi tálalása kimerül abban, hogy a kampányban teljesíthetsz minikupákat, ahol 3-4 egymás után lejátszott pályán kell diadalmaskodni, majd ezek összeredménye számít a végső dobogón. Itt legalább a harmadik helyre kell befutni ahhoz, hogy megnyíljon a következő futam, de sajnos az egész semennyire sincs valódi kampánnyá összefűzve, csak pályákon játszol egymás után, miközben próbálod elkerülni a program apropóját adó ütközéseket, mert a borzalmas fizikának köszönhetően általában semmi jó nem származik belőle, maximum kipördülünk és lemaradunk, mint a borravaló.

Ugyanez az együgyűség elmondható a FlatOut módról is, ahol legalább a futamok izgalmasabbak és változatosabbak, hiszen itt mindig valami extra furfanggal igyekeztek feldobni a meneteket a fejlesztők, illetve kaszkadőr mutatványokkal szakították meg a száguldozást. Ez így leírva egész jónak is tűnhet, de higgyétek el, nem az. Kezdve azzal, hogy csak 30 FPS-sel fut a játék és egyáltalán nem folyamatos, ráadásul még csúnya is és egy filternek köszönhetően természetellenesnek hat a látvány; a távolabbi tereptárgyak már nagyon alacsony felbontásúak és összemosódnak, márpedig az legtöbbször kulcsfontosságú, hogy száguldozás közben még romboljuk is az út mellett lévő objektumokat, mert a nitrót így, illetve az ütközésekkel tölthetjük vissza. Xbox One-on kifolyt a szemem a koncentrálástól, hogy meg tudjam különböztetni minek mehetek neki és minek nem, ami egy cseppet sem volt kellemes szórakozás. Amikor épp nem az idővel játszva kell a nitrót tövig nyomva száguldozni, akkor néha sor kerül egy-egy aréna harcra, ami valamit visszahoz a régi részek hangulatából, de mivel katasztrofális a fizika és a teljes ütközésrendszer is vállalhatatlanul gyenge - mintha konzervdobozokkal bowlingoznék -, így még egy normális roncsderbit sem tudtam felhőtlenül lenyomni.

Erre jön még a feketeleves: a kaszkadőrködés. Ilyenkor az autónkból kilőhetjük a sofőrt és a repülő testével kell kacsázni, pattogni, célba találni és a többi. Talán említettem már, hogy katasztrofális a fizika, így ez sem mókás ökörködés, hanem egy végtelenül frusztráló igénytelenkedés a fizikai motorral, amit inkább rejtegetni kéne, mintsem játékmódot építeni rá. Az ernyedten kirepülő sofőr repülési szögét némileg korrigálhatjuk a levegőben, aztán csak a remény marad, hogy jól fog-e belerepülni az óriáspohárba, vagy megint irreálisan lepattan a pereméről, "belebugzik" a szélébe, illetve ha valahogy mégis sikerül, akkor egyáltalán megadja-e a pontot a rendszer. Nem mondom, volt egy két mód, aminél a szórakozás csíráit fedeztem fel magamon (ilyen volt az emberi Curling, vagy a focis mutatvány), de a 12 lehetőségből a legtöbb említést sem érdemel.

Mindemellé a feladatok, időlimitek vagy a kitűzött pontszámok sokszor frusztrálóan nehezek, könnyítésre pedig nincs lehetőség, cserébe legalább minden típusú feladatot végig kell szenvedni, hogy kinyíljon a következő, úgyhogy nincs menekvés. Játékmechanikai szempontból is a minimumot hozza a program a maga egyszerű jutalmazási rendszerével (bronz, ezüst és arany fokozatokra teljesíthetünk mindent). Semmi bónusz menet, extra futam, titkos pálya vagy bármiféle kreativitás a tálalásban, csak darálhatjuk az amúgy sem túl érdekes és változatos pályákat egymásutánban.

Az autókban sincs semmi emlékezetes megoldás, vagy legalább egy ötletes kaszni; teljesen jellegtelen furgonokkal, dzsippekkel, meg sportautókkal nyomhatjuk a padlógázt, hogy aztán egy pillanat alatt beleakadhassunk valami kiálló farönkbe. A törésrendszer sem mutatkozik meg túlzottan, noha egy két alkatrész leválik a kaszniról, egyáltalán nincs roncsolás élmény és nem is látványos a hiányuk. Ráadásul a háttérzenék is borzalmasak és tudom, hogy ez egy elég szubjektív téma, de nekem akkor se sramli szóljon, miközben aprítani próbálom a jónépet. Ezek után egyvalami menthette volna meg a Flatout 4-et a teljes megaláztatástól; ha esetleg kapott volna egy „couch coop” lehetőséget, hogy a kanapén ülve zúzhassuk szét egymást a tesónkkal, baráttal vagy barátnővel, de sajnos csak az éteren keresztül játszhatunk egymás ellen. Persze online akár még jó móka is lehet száguldás közben szívatni egymást a haverokkal egy maximum 8 fős arénaharcban, mert haverokkal mindent jobb játszani - még ezt is.

A FlatOut 4: Total Insanity már elérhető PS4 és Xbox One konzolokon, de valamikor áprilisban PC-re is megjelenik. Mi Xbox One-on teszteltük a játékot.