Fehér zaj - Kritika
Hitler, Elvis és a halálfélelem
Hogy hogy illeszkedik Noah Baumbach, A tintahal és a bálna, a Frances Ha és a Házassági történet rendezőjének életművébe egy megfilmesíthetetlennek hitt, a fogyasztói társadalmat kritizáló posztmodern regény adaptációja? Első ránézésre az ég világon sehogy.
Erről van szó
Don DeLillo a kortárs amerikai irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Életének talán fő műve az 1985-ben megjelent Fehér zaj, melyben egyebek mellett a fogyasztói lázban égő, dezinformáltságából eredően végtelenül paranoid, az összeesküvés elméleteknek boldogan ajtót nyitó társadalom kapja meg a magáét. DeLillo posztmodern stílusa többször is megkapta már a "megfilmesíthetetlen" jelzőt, és amikor ezt egy lelkes alkotó mégis figyelmen kívül hagyta, annak általában nem lett jó vége - elég csak David Cronenberg egészen sajátosra sikerült Cosmopolis című filmjére gondolni.
Az általában a négy fal közé fókuszáló, klasszikusan kertvárosi házasságokban és családokban utazó Baumbach nem az első, és nem is a második választás volt az - a könyv témáját és kritikus hangvételét ismerve egészen bizarr módon a Netflix égisze alatt készülő - projekt élére. Mivel azonban a regény egy klasszikusan kertvárosi házaspár szemszögéből mutatja be, miként üt rést a mindennapos fehér zaj falán egy környezeti katasztrófa, és vele a pusztító rettegés a haláltól, a forgatókönyvet is jegyző Baumbach egyáltalán nem volt rossz választás, sőt!
Ezért jó
A Fehér zaj egyik legnagyobb erénye az időzítése. Hiába egy 37 évvel ezelőtt megjelent regény adaptációja, aktuálisabb nem is lehetne most, hogy az elmúlt lassan 3 évünket egy világjárvány határozta meg, amivel csak azért foglalkozunk egyre kevesebbet, mert az energiaválság és a háború mellett erre már nem marad kapacitásunk. A csendes kisvárosban játszódó történet középpontjában az egyetemi tanár és Hitler-szakértő Jack (Adam Driver), valamint a főállású anyaként dolgozó Babette (Greta Gerwig) állnak, számolatlan házasságaikból összehordott négy gyermekükkel.
Minden szép és jó, leszámítva azt az apró tényt, hogy Jack és Babette halálosan rettegnek... A haláltól. Amikor a város határában bekövetkező vonatszerencsétlenség miatt mérgező anyag kerül a levegőbe, elszabadul a pánik, hőseink pedig az árral sodródva, a különböző összeesküvés elméletek között elveszve, egymásnak ellentmondó információk tengerén evezve próbálnak túlélni. Ennek a drámáját Baumbach mesterien fogta meg, Driver és Gerwig alakításainak hála pedig a tolmácsolás is fantasztikusan sikerült - még ha Gerwig jobb rendező is, mint színész.
Driver különösen csúcsformában van, mint a pocakos, sötétített szemüvege mögé bújó, szórakozott tanár, aki az utolsó utáni pillanatig ragaszkodik az amerikai álom ígért biztonságához. Mellékszereplőként ugyan, de Don Cheadle is rengeteget tesz hozzá a filmhez; a jelenet, melynek során ő és Driver felváltva tartanak előadást Hitler és Elvis gyermekkoráról, a kettő közti párhuzamokra fókuszálva, mialatt a néző a közelgő vonatszerencsétlenség előjeleit figyeli, egészen fantasztikus. A Baumbach-ra jellemző savanyú humor is többnyire működik, és a végére még a dráma is megáll a lábán.
Ezért nem jó
Addig azonban el kell jutni, és az bizony nem lesz egyszerű. A könyv ismeretében viszonylagos magabiztossággal ki merjük jelenteni, hogy a Fehér zaj hiányosságainak legtöbbje nem, vagy csak bajosan írható Baumbach számlájára. DeLillo regénye ugyanis egy nagyon egyedi, rendkívül szerteágazó monstrum, amiből még 8-10 részes minisorozatot is nehéz lett volna tisztességes minőségben tető alá hozni. A 140 perces játékidőt így aztán leginkább a "kaotikus" szóval tudnánk jellemezni, hála az egymást túlharsogó szereplőknek, a szüntelen párbeszédeknek és a műfaji kakofóniának - van itt dráma, vígjáték, szatíra, romantika, thriller, horror, a sor szinte végtelen...
Mire eljutunk a film végére, valahogy azért összeáll a rendszertelenség egy viszonylag szépen lélegző egésszé, de egyrészt az odáig vezető út rögössége nagyon sokakat le fog dobni magáról, másrészt a végeredmény egyszerűen nem elég forradalmi és átütő élmény ahhoz, hogy azt mondjuk, megérte. Pedig megéri, a remek alakítások, a jelennel való finom áthallások, a többnyire működő humor, Danny Elfman nagyon klassz zenéje és még megannyi aspektusa miatt a Fehér zaj inkább jó film, mint nem. De felesleges is volna eltagadni, hogy DeLillo csakugyan megfilmesíthetetlen, Baumbach filmje pedig többször is atomjaira hullik menet közben, mielőtt a fináléra valahogy mégis összekapná magát.
Megéri a pénzét?
Ha szó szerint akarunk válaszolni a kérdésre, akkor a helyzet a következő: ha van Netfix előfizetésetek és szabad 140 percetek, mindenképpen adjatok a filmnek egy esélyt. Kaptok cserébe néhány szuper alakítást, egy a ma emberét nem otromba, alacsony felbontású módon - rád nézünk, Ne nézz fel! -, hanem finom eszközökkel kritizáló forgatókönyvet, néhány egészen röhejes jelenetet és egy helyenként szívszorító, helyenként szívmelengető drámát arról a nagyon is emberi érzésről, amit úgy hívunk, halálfélelem. Ha viszont nincs előfizetésetek, akkor ne a Fehér zaj miatt írjatok alá...
A Fehér zaj (White Noise) december 30-tól megtekinthető a Netflixen. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
