Extinction - Kritika

Bizonyára sokan gondolnak vissza félelemmel vegyes áhítattal a God of War-sorozat epikus boss-harcaira, melyekben sokszor a hatalmas ellenségünknek még a lábujja is kétszer akkora volt, mint Kratos. De mindenképp emlékezetesek a Dark Souls-játékok, a Monster Hunter World vagy a Shadow of the Colossus monstrumai ellen vívott taktikus csaták is. Ezekben rendszeresen a legyőzhetetlennek tűnő ellenfelünk gyenge pontját kell megtalálnunk, és minden erőből támadnunk. Kétszázas pulzussal, izzadó tenyérrel, majd’ összeroppantott kontrollerrel, megtépázva, de győztesen kikerülni ezekből a boss-harcokból frenetikus élmény. Az amerikai Iron Galaxy Studios (többek között a Batman: Arkham-sorozatot és a Skyrimet portolták különböző platformokra, illetve még a Killer Instinct és a 7 Ways to Die miatt ismerhetjük őket) úgy gondolta, hogy mit nekünk egy-egy felhőkarcoló méretű hústömeg, támadjanak ránk inkább hullámokban toronymagas ogrék! Az ötlet alapvetően jó, még ha nem is éppen eredeti, az Extinctionben pedig vannak további izgalmas újítások is. Azonban a játék sajnos elcsúszik néhány banánhéjon, bár szerencsére nem szenved kritikus sérüléseket.

Az Extinction története egy kitalált királyságban játszódik, melyet egykoron a Sentinelek őriztek, ám a rendet a játék jelenében már csak Avil és Xandra képviselik, akik még gyermekkorukban élték át a félelmetes és hatalmas szörnyek, a Ravenik (többes számban Ravenii) támadását. A kisebb irodaház vagy középkori vártorony magasságú ogrék és csatlósaik, a sakálok és keselyűk (goblin- és óriásdenevérszerű lények) célja, hogy kiirtsák az emberiséget. Avilt és Xandrát egy öreg Sentinel képezte ki a Ravenik megölésére, és most rájuk hárul a feladat, hogy megvédjék népüket a pusztulástól. Ehhez egyfelől Avil rúnakardja áll rendelkezésünkre, mellyel képes lenyakazni az óriásszörnyeket, másfelől pedig Xandra fejleszt ki különleges portálokat, melyek segítségével kimenekíthetjük az embereket az ogrék és sakálok által lerombolt településekről.

Az Extinction sztorija jól ismert animékét, az Evangeliont, a Tengen Toppa Gurren Lagannt vagy a mostanában felkapott Attack on Titant idézi, jóllehet, szerencsére az Iron Galaxy csavar egyet az egészen, és egy érdekes fordulat után kicsit másképp fogunk tekinteni a szörnyekre. Kár, hogy a történet és a játékmenet között nem sikerült megteremteni az összhangot. A képlet úgy néz ki, hogy van 7 nagy fejezet, ezen belül helyezkednek el a pályák (fejezetenként 5-6), és minden nagyobb egység végén kapunk egy átvezető animációt, mint a régi szép időkben. Ezek a jelenetek egyébként rendkívül hangulatos, rajzfilmszerű képsorok, és bár annyira átütő cselekményvezetésre és kidolgozott karakterekre nem szabad számítani, a célnak teljesen megfelelnek, sőt, olykor egészen jóra és emlékezetesre sikeredtek. Emellett a pályák elején mindig kötelezően meg kell hallgatnunk többnyire Avil és Xandra, néha a király és Avil párbeszédeit, felugró ablakok és statikus portrék formájában. Jellegükből fakadóan roppant idegesítők tudnak ezek lenni, ha elszúrjuk a küldetést, mert vannak dialógusok, melyeket nem lehet átugrani. Ám a pörgős küldetések közben nyoma sincs a sztorinak, legfeljebb 1-2 NPC szól be, de őket nincs is idő végighallgatni, mert ahogy haladunk a finálé felé, úgy szaporodnak az ellenfelek, és mivel minden másodperc számít, így hátunk közepére sem kívánjuk a pórnép nyivákolását.

Tehát az Extinction történetétől nem fogjuk hanyatt vágni magunkat, és hiába a viszonylag érdekes fordulata, a szörnyvadászat ugyanúgy folytatódik tovább ezt követően is. Ezért sincs igazából sok értelme behozni az említett csavart. Avil és Xandra sem annyira izgalmas karakterek, de azért őket meg lehet kedvelni annak ellenére (vagy pont azért), mert végigpofázzák a küldetések elejét, és hangulatot csinálnak a kaszaboláshoz. Hiszen az Extinctionben a hangsúly a harcon van. Mint minden hasonló akció-szerepjátékban, úgy itt is van egy gyors támadásunk és egy speciális, keményebb csapásunk, melyet a Ravenik ellen is alkalmazni kell. Ezeket kombinálva varázsolhatunk elő különféle mutatványokat. Ám sajnos az Extinction kegyetlen tempójából adódik, hogy a kombókat nem fogjuk tudni kiélvezni, iszonyatosan sietni kell, ha teljesíteni akarjuk a fő feladatokat és a bónuszokat. Ezért én inkább csak a Rune Strike nevű támadást (a második támadógomb lenyomva tartásával csalható elő) alkalmaztam a legtöbb esetben, a sakálokkal és keselyűkkel folytatott küzdelemben is.

A Rune Strike mindennek a kulcsa. Ha ezt aktiváljuk, akkor lelassul az idő, és mi a célkeresztet ráirányíthatjuk a megfelelő ellenfélre vagy a Raveni páncéljára. Amennyiben egy átlagos kis zöld szmötyit csapunk meg a Rune Strike-kal, az azonnal elpárolog, a keményebb sakáloknak már több ismétlés szükséges. De tapasztalatom szerint hatványozottan gyorsabban lehet így haladni, mint a kombókkal nyűglődve. Persze a Rune Strike igazi funkciója a Ravenik térdre, illetve ülepre kényszerítése. Ez pedig az Extinction legélvezetesebb része. Az óriásszörnyek viszonylag lassan közlekednek, de ha odaérnek a célponthoz, igen gyorsan szétkapják a várost vagy falvat, és ha ez sikerül nekik, akkor bizony: game over. Ezért nekünk első körben meg kell állítanunk őket. Az alap ogrékon nincsenek igazán vértek, így könnyedén levághatjuk a lábukat, akik ezután seggre huppannak, felmászhatunk hatalmas testük izmain, illetve zsírpárnáin, és ha a Rune Strike feltöltődött (civilek mentésével, sakálok és keselyűk irtásával, valamint a páncélok széttörésével tudjuk tölteni a kardunkat), lecsaphatjuk a dög nyakát. Izgalmas, látványos, monumentális élmény egy ilyen toronymagas Ravenit megfektetni.

Életünket azonban alaposan megnehezítik a különféle láb-, kar- és fejvédők. A szimpla faburkolatút egy Rune Strike-kal lekapjuk, a vas és arany páncélokat már lakatok kapcsolják össze. A világos acél már egyszerűen sérthetetlen, de még mindig nem ez a legszívatósabb. A csontpáncélnál a lángoló koponyákat kellene leütnünk, azonban alapjáraton ez lehetetlen, speciális taktika kell hozzá. A tüskebokros verzió már minket is sebez, de legalább a vashoz hasonlóan könnyen lebontható a gyenge pontok felfedezésével. A legkeményebb viszont a fekete tüskés páncél, melyet csak és kizárólag maga a Raveni tud amortizálni, mi pedig ha hozzáérünk, szinte azonnal meghalunk. Az Iron Galaxy pedig nem volt szívbajos a vérttípusokat kombinálni, és mivel vannak véletlengenerált pályák, egyszer-kétszer összeakadtam talpig világos acélba öltözött ogréval, akit semmilyen módszerrel nem lehetett leszerelni. Még szerencse, hogy nem is ez volt a fő feladat. És a vértek mellett még arra is kell figyelni, milyen a Raveni bőrszíne. A zöldek még viszonylag buták, alig figyelnek ránk, a vörösök viszont ha meglátnak, vérszemet kapnak, és onnantól kezdve tesznek a városra, minket fognak üldözni minden erejükkel.

A páncélok és a bőrszínek miatt a szörnyek elleni harc rendkívül izgalmas, bár néha már frusztrálóan nehéz is, mert szuperhős őrszem legyen a talpán, aki egy csontpáncélos és egy tüskés Raveni egyidejű támadását tudja kezelni idegbaj nélkül. Ezek megsemmisítéséhez nagyon sokat kell vetődni, ügyeskedni, főleg, ha a bónuszfeladatokat is szeretnénk teljesíteni, úgy mint „öld meg a Ravenit úgy, hogy két lába is hiányzik”. Dolgunkat könnyíti, hogy van egy kampónk, amivel belekapaszkodhatunk a dög megfelelő ruhadarabjába, bár sajnos nem mindegyiknél találkozunk ilyennel. Ám ez sokkal gyorsabbá teszi a közlekedés mellett a Ravenik ellen folytatott harcot is.

A harcrendszer tehát egyszerű, de jól ki van találva, és a páncéltípusok miatt az utolsó küldetésig izgalmas lesz minden egyes Raveni elleni csata. Igen ám, de az Extinction, mint említettem, hajlamos átesni a ló, akarom mondani az ogre túloldalára. Ugyanis meglepő lehet, amit most írok, de az Iron Galaxy játékában nincsenek bossharcok. Egész egyszerűen azért, mert a fejlesztők nem bossnak, hanem átlag ellenfélnek szánták a Raveniket. Így megesik, hogy egyszerre 2-3 ilyen behemótot is kapunk a nyakunkba a pálya 2-3 különböző sarkából. Ez azt jelenti, hogy 2-3 szörnyeteg fogja minden erejével pusztítani a várost. És akkor említettem már, hogy vannak az ogréknak csatlósaik? Ne feledkezzünk meg róluk! Ők sem csak udvari bolondként kísérik a Raveniket, hanem aktívan részt vesznek a lakosság irtásában. Ezért ha netalántán túl akarunk esni az óriások elleni küzdelmen, és nem mentettünk meg elég civilt, akkor egyszer csak elkezd rinyálni Xandra, és vége a játéknak, kezdhetünk mindent elölről (állásmentés, ellenőrzési pontok nincsenek – minek is azok, igaz?).

Avagy az Extinction irtó szemét játék, talán szemetebb a Dark Soulsoknál is, mert olykor a lehetetlent követeli meg tőlünk: hogy több helyen legyünk egy időben. Jóllehet, azt kitapasztaltam a több tucat küldetés során, hogy ha előbb gyorsan megmentek pár civilt, nem törődve sem a sakálokkal, sem a Ravenikkel, akkor egy idő után teljesen mindegy lesz Xandrának, mennyi ember hullott el, onnantól már nem szól bele. Persze ettől még olyan gyorsnak kell lennünk már a 3-4. fejezet pályáin is, hogy szabályosan kapkodni fogunk. És az említett Xandra még rá is tesz egy lapáttal minderre, mert ha meghalunk, vagy elszúrunk valamit, akkor a lány még gúnyolódik is. „Meg kell vallani, ezt azért, megérdemelted” – mondja, én meg szerencsétlen monitoromba bokszoltam bele egyet, annyira felhúzott a némber. Tehát a fejlesztők a fiatal lányon keresztül még cukkolnak is, mintha nem lenne elég nehéz a játék az irreálisan gyors tempó, és a sok irányból özönlő, várost és civileket pusztító ellenségek miatt, melyeket olykor megsebezni is nehéz, nemhogy gyorsan eltenni láb alól.

Jómagam némelyik fejezetzáró küldetés során, de főleg a már tényleg embertelen módon kemény finálé alatt, rendesen megizzadtam, pedig amúgy fitt vagyok én, kérem szépen. De tényleg akkora a drukk, olyan tempót diktál a program, hogy már nem jó értelemben kihívás, hanem neurózist okoz, agressziót vált ki. Persze lehet mondani, hogy az én idegeim gyengék, ám az Extinction nehézségét és szemétkedését még tetézi az irányítás és a karakter kezelhetősége is. Jóllehet, azért egy TPS nézetű akciójáték nem szabadna, hogy gondot jelentsen bárkinek is, hiszen van két ütés gomb, egy ugrás, egy vetődés, meg egy, amivel a civileket mentjük ki. Azonban az Iron Galaxy nem jól lőtte be a rendszert. Avil alapjáraton is irtó gyorsan fut, akár a falakon is fel. De valamilyen oknál fogva néha nem akar megtapadni a falon vagy a szörny testén, és ilyenkor leesik. Egy olyan akciójátékban, ahol minden tizedmásodperc számít, ez megengedhetetlen probléma. És emellett vannak platformelemek is az Extinctionben: bizonyos kiszögellések segítségével lendülhetünk egy nagyot, a fák tetejéről és ponyvákról katapultálhatjuk magunkat, valamint faszerkezeteken és a falakon felfuthatunk. Ám gyakran érkezünk ponyvákra, melyek ilyenkor tovább dobnak, és lehet szentségelni, hogy pár centire voltunk a civiltől, akit éppen támad egy keselyű, de nem tudtuk már megmenteni. Aztán az is elég idegesítő, hogy vannak pályák, melyeken sziklaszirtekre kéne feljutnunk szemközti tornyokról, de mondani sem kell, hogy igen könnyű elvéteni a platformot, vagy csak szimplán nem elég nagy a lendület, és akkor lehet elölről kezdeni, közben meg pusztul a város, halnak a népek, közeleg a game over.

Mindennek tetejében meg kell jegyezni, hogy a játékot én személy szerint nem tudtam kontrollerrel kezelni. Az Extinctiont PC-n teszteltem, de van egy pofás Xbox-kontrollerem, mellyel a legtöbb hasonszőrű címmel vígan elvoltam, így gondoltam, kipróbálom az Extinctiont is így (elvégre sokkal kényelmesebb hasalva játszani, mint a monitor előtt görnyedni). Azonban az analóg karokkal túl körülményes és lassú volt a célzás és Avil terelgetése, hatványozottan pontosabb és gyorsabb voltam a billentyűzet-egér kombóval. Persze ha lett volna lehetőségem kicsit átszabni az iránygombokat, akkor tudtam volna segíteni a dolgon, de sajnos nem opció. Bár így sem nagyon értem, hogy miért kellett külön ugrást és vetődést rakni a játékba, mikor manapság már simán megoldható más programokban egy gombbal ez a két funkció.

A frusztráló nehézség és a nem túl jó irányítás mellett további probléma az Extinctionnel, hogy a pályák gyakorlatilag egymás után pakolt küldetések, sokszor véletlen-generáltak. Olyan, mintha multimeccseket játszanánk le zsinórban, csak hát hagyományos többjátékos mód amúgy nincs az Extinctionben (napi kihívásokban lehet részt venni pontokért a ranglistán, de egymás ellen vagy vállvetve játszani nem lehet). És ezekből sincs túl sok fajta. A 7 fejezeten keresztül nagyjából 3-4 fajta missziót variáltak az alkotók: vagy meg kell védeni két tornyot, vagy civileket kell szabadítani, vagy bizonyos számú Ravenit kell megölni, esetleg ki kell tartani X időn keresztül. Még a finálé is csupán arról szól, hogy az összes eddig megismert feladattípust összesűrítették egy pályára, és had szóljon! Emiatt az Extinction hamar önismétlővé válik, és ha a szörny- és páncéltípusok nem lennének, akkor bizony idejekorán dögunalmas játékká züllene az Iron Galaxy műve (mikor Ravenik nélkül csak sakálokat kell irtani, valóban unalmas is a program).

Ebből pedig következik az a súlyos probléma is, hogy az Extinction potenciálisan az a játék, amit egyszer gyorsan végigpörgetünk, és utána nagyjából elfelejtjük. Mert hiába a kreatív szörnyharc, ha a kampány 8-10 óra alatt letudható, Avil készségei maximumra fejleszthetők, és a kampányon kívül csak három játékmóddal lehet el lenni, melyekben gyakorlatilag ugyanazt csináljuk, mint ott, csak a hangulatos átvezetők nélkül. A Daily Challenge-ben valamilyen napi kihívást kell teljesítenünk (például időlimiten belül öld meg a legtöbb Ravenit), az Extinctionben a lehető legtovább kell életben maradnunk a szörnyhordák hullámaival szemben, míg a Skirmish-ben a játék generál nekünk küldetéseket és Raveniket. Egyfelől ezek vannak olyan frusztrálók, mint a kampánymód hasonszőrű pályái, így gyorsan elvehetik a kedvünket, másfelől meg körítés és igazi jutalmak nélkül nem túl nagy a motiváció.

Egyébként a fejlesztők buzdítanak arra a karakterünk fejlesztését gyorsítandó, hogy farmoljunk, menjünk vissza játszani már megismert sztoriküldetéseket. És való igaz, hogy skillpontot így is kapunk, ráadásul ha veszítünk, a megszerzett pontjaink akkor is megmaradnak, azonban egyik misszió sem annyira emlékezetes, hogy nagy kedvvel essünk nekik újra. Na meg az is tény, hogy a készségeink közül 2-3 hasznosabb van (HP-növelés, gyorsabb civilmentés vagy a Rune Strike időlassításának fejlesztése), a többiért nem annyira érdemes szenvedni.

Szóval az Extinctionben valahogy nincs elég tartalom ahhoz, hogy ügyességtől függően 8-10 óránál több időt beleöljünk. El lehet szórakozni persze a napi kihívásokkal, de sokkal izgalmasabb lenne egy többjátékos mód, melyben társainkkal együtt küzdenénk a Ravenik ellen, vagy netán kompetitív formában egyik csapat az új Sentinel rendet, a másik a lomha, de bivalyerős Raveniket képviselné. És amúgy az nem teljesen igaz, amit az előzetesekben mondtak az alkotók, hogy minden lerombolható. Igen, a Ravenik valóban szét tudják kapni az összes épületet, de a sziklákkal már ők sem birkóznak meg, a játékos pedig kb. semmit sem tud lerombolni. Cserébe persze igen látványos, ahogy elnyessük a szörnyek lábát, karját vagy nyakát, bár mivel a grafika rajzfilmszerű (és nem különösebben áll-leejtő), inkább nevetséges, mint horrorisztikus a megcsonkított szörnyek látványa (meg amúgy is: a végtagok idővel visszanőnek sajnos).

Az Extinction április 10-én jelent meg PlayStation 4-re, Xbox One-ra és PC-re. Mi a játékot PC-n teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.