Minden, mindenhol, mindenkor - Kritika
Virsliujjaktól a világmindenségig, avagy ilyen filmet még nem láttál
A páros, aki fingós hullát csinált Daniel Radcliffe-ből, új agymenéssel jelentkezett, és hihetetlen, de ezúttal még annál is magasabbra tették a lécet, mint legutóbb, ugyanis magyarázatot kerestek... nos, mindenre.
Erről van szó
Evelyn (Michelle Yeoh), a kínai bevándorló egy mosodát üzemeltet és nyakig úszik az adóságban. Könyvelője (Jamie Lee Curtis) nem sok lehetőséget lát a számára a kiútra. Úgy tűnik, élete zsákutcába került, férje, Waymond (Ke Huy Huan) válni készül, lányának, Joynak (Stephanie Hsu) a másságát meg annyira képtelen kezelni, hogy még a saját apja (James Hong) előtt is titokban tartja. Aztán hirtelen minden megváltozik, méghozzá durván. Férje bőrében megjelenik egy alternatív világból érkezett Waymond, aki azt állítja, rajta áll vagy bukik minden párhuzamos univerzum sorsa, amit épp felfalni készül egy rejtélyes figura, aki hamarosan az ő világában is megjelenik. És innentől szédületes utazás veszi kezdetét Evelyn fejében és kis világában, meg úgy a multiverzumok sokaságában is, hogy a nő az ilyen.olyan létsíkokat meglátogatva felvértezze magát olyan tulajdonságokkal és gondolatokkal, melyekkel szembeszállhat ellenfelével.
Ezért jó
Dan Kwan és Daniel Scheinert - röviden a Danielék - már a klipes múltjukkal jelezték, hogy máshogy vannak drótozva, mint egy átlagember, aztán bemutatkozó játékfilmes rendezésükkel már a mozilátogatóknak is értésée adták, hogy náluk nincsenek határok, sem az explicit humorban, sem a szabályokat felrúgó, de a maguk világában teljesen konzekvens ötletparádéban, sem ezek vizuális megjelenítésében. És az a film, melyben Daniel Radcliffe holttestét az egy lakatlan szigeten rekedő Paul Dano úgy használta, mint valami emberi svájci bicskát, csupán ugrodeszka volt a magnum opuszukhoz, ami legalább annyira intim történetet mesél el egy anyáról és lányáról, egy feleségről és férjéről, mint amilyen átfogó véleményt mond az emberi létezés értelméről vagy annak hiányáról. Mindezt pedig egy olyan őrült rohanás formájában, ami már az első percekben elengedi... mit elengedi: kitépi és elhajítja a gyeplőt, hogy aztán egyre nagyobb sebességgel rohanjon előre egy olyan ösvényen, ami mintha ismerős lenne, mégis mindenféle akadályok tűnnek fel rajta a semmiből, amiken a film úgy száguld át, hogy pozdorjává zúzza őket.
A merészség, kreativitás és játékosság nem elég pontos jelzők arra, amivel a Minden, mindenhol, mindenkor leírható. Ráadásul pont akkor jött, amikor már elkezdtük forgatni a szemeinket a Marvel által bevezetett és jól össze is kuszált, a Stranger Thingsben hamarosan ismét a feje tetejére álló és már a DC részéről is megpedzegetett multiverzumokat látva. Ezek az alkotások még csak a közelébe se mernek menni annak a szédületes felfogásnak, ahogy a Danielék a multiverzumot kezelik. Az ő világukban olyan alternatív síkok léteznek, melyek minden képzeletet felülmúlnak - hőseink az egyikben virsliujjakkal bírnak, egy másikban a L'ecsó kuktát irányító szuperséfje valójában is létezik, csak mosómedve változatban, egy megint másikban meg nem adottak a feltételek az élethez, ezért itt minden szereplő - wait for it - egy kő.
A Danielék pedig nem csupán a különböző univerzumok megjelenítésében engedik el magukat, melyek más és más zsánereket képviselnek, más és más alkotókat idéznek meg Wong Kar-Waitól Stanley Kubrickig, hanem az ezek közötti ugrások realizálásában is. Az univezumok közötti ugrándozáshoz a hősöknek mindig valami szokatlan dolgot kell művelniük - minél nagyobbat akarnak ugrani, annál merészebb őrültséget. És a film ezekben a pillanatokban megy át igazán minden határon, hisz míg eleinte elég szerelmet vallani ellenfelünknek, a későbbiekben már legyeket kell felszippantani az orrunkkal, illetve nem odavaló tárgyakat kell feltolnunk az ánuszunkba. Jól olvastátok. Ez utóbbi kapcsán még egy Jackie Chan-filmeket idéző bunyós jelenet is kibontakozik, melyben egy fogdmeg mindenképp bele akar ülni egy nehezen félreismerhető alakú tárgyba, és Evelyn ezt próbálja meg harcmozdulatokkal megakadályozni.
Apropó harc: az író-rendezőpáros már régóta szeretett volna kungfufilmet forgatni, és szinte ezen ötlet köré szőtték fel a Minden, mindenhol, mindenkor történetét, és az sem meglepő, hogy eleve Michelle Yeoh-ra írták Evelyn karakterét, akinek viszont sokkal több feladata van, mint letudni olyan őrült harcjelenetek, melyeket egy olyan, a YouTube-ról szerződtetett amatőr páros koreografált, aki pont az ő filmjein nőtt fel. A maláj származású színésznő talán karrierje legjobbját nyújtja az életébe beleszürkült bevándorló szerepében, aki aztán megannyi alternatív arcával találkozik, hogy végül egy érzelmi bombává gyúrja össze azokat. Az ő érzelemittas játéka nélkülözhetetlen is ahhoz, hogy a film sokrétű gondolatait átadja: Evelyn emberként és individuumként ugyanúgy keresi a helyét a világban, egyszerre próbál a puszta létezésünkhöz létjogosultságot találni és még arra is rájönni, hogy a mindent elnyelő nihilre is szükség van ahhoz, hogy az élet apróságait és alapvető értelmetlenségeit is értékelni tudjuk, plusz néha a szó szoros értelében véve is összetöri magát azért, hogy kapcsolatot teremtsen a lányával, miután kénytelen volt szembesülni minden szülő rémálmával, azaz hogy nem is igazán ismeri őt.
Ezért nem jó
Alaposan rá kell pihenni erre a filmre, és a befogadásához óriásira nyitott elme kell, ugyanis a Minden, mindenhol, mindenkor audiovizuális és narratív szempontból egyaránt iszonyúan túl van terhelve. Az egyik kreatív ötletet még szinte fel se lehet fogni, már el is tapossa azt egy másik, mindeközben folyamatosan sulykolják belénk, hogy működnek a multiverzumok, kinek mi a szerepe bennük és hogyan és miért kell köztük közlekedni, ráadásul egymással ütköztetett véleményekkel próbálják közben keresni a válaszokat a nagy kérdésekre is. Szóval a film sokkolóan sűrű, ráadásul 135 perces játékidejével még az edzettebb elmét is térdre tudja kényszeríteni. Ugyanakkor lehet, hogy az a legjobb megoldás, ha elfogadjuk, hogy ez a film maga a celluloid mindenség, és inkább hagyjuk, hogy Michelle Yeoh a nyakunkba ülve és a hajunknál fogva rángasson végig rajta. Higgyétek el, érdemes végigrohanni ezen az úton.
Megéri a pénzét?
Mondhatnánk, hogy az is kész csoda, hogy ez a film egyáltalán elkészült, de pont erre találták ki az A24 stúdiót, hogy utat vágjon az egyéniségnek, és biztosak lehetünk abban, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor lesz az egyik ékkövük, amit érdemes a lehető legnagyobb vásznon abszolválni, de figyelmeztetünk: erre a filmre nem lehet eléggé felkészülni. Talán nem is kell, elég ha hagyjuk, hogy magával rántson.
A Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2022. április 21-től látható a magyar mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
