Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája - Kritika
Ezek csak csicseregnek
Bő 60 évvel járunk Katniss története előtt. Panem a tizedik viadalra készül, és csökkenő nézettségre számítanak, ezért azt sem tartják kizártnak, hogy ez lesz az utolsó ilyen esemény, de hogy kicsit feltüzeljék a nézőket, a jelöltek mellé mentorokat jelölnek ki a panemi akadémiáról, akiknek az a céljuk, hogy a rájuk bízott versenyzőket jobban eladják. Coriolanus Snow (Tom Blyth) is egy ilyen mentor lesz, akit kinevezik a 12. körzetből érkezett, tűzről pattant Lucy Gray Baird (Rachel Zegler) pártfogoltjául. Az egykoron nagy hírű ház elszegényedett sarja csak ebben látja a kiugrási lehetőséget, így nagy örömmel fogadja, hogy Lucy Gray különleges lány, erőszak helyett ésszel közelíti meg a dolgokat, és hamarosan szoros kapcsolat alakul ki köztük, emiatt pedig már nem csak maguk miatt akarnak kapitálni a viadalból, hanem egymásért is.
A Lionsgate-nek égető szüksége volt egy fejőstehénre a John Wick-széria mellé, így kapóra jött nekik, hogy a 8 évvel ezelőtt véget ért Az éhezők viadala-szága eredeti írója, Suzanne Collins írt egy előzményregényt a filmek nagy főgonoszáról, Snow elnökről - méghozzá egy olyat, amit az olvasóközönség és a kritikusok is jól fogadtak. Azt pedig George Lucas tanította meg Hollywoodnak, hogy az emberek kíváncsiak arra, hogy születtek kedvenc gonosztevőik. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy a stúdió izgalmasan bővítse ki Az éhezők viadal univerzumát, ehhez pedig még megfelelő központi castinggal is sikerült előállni. Senkinek sem könnyű Jennifer Lawrence nyomdokaiba lépnie, de Tom Blyth, a kimért, de bizonytalansággal teli, majd idővel egyre szenvedélyesebbé váló Snow szerepében sokoldalúságról tesz tanúbizonyságot, ugyanakkor a film igazi telitalálata mégis inkább Rachel Zegler, aki egyszerre mutatja ártatlannak és szexinek magát, és Snow-val együtt a néző is nehezen tudja eldönteni, melyik az igazi arca. Kettejük kapcsolatát ez sokáig színesíti... egészen addig, amíg már nem.
Ugyanakkor szintén érdekes szemszöget kínál a háború után még csak most éledező Panem, illetve a még tálalásban és közvetítésben is egyaránt jóval primitívebb, fapadosabb Éhezők Viadala látványa. A flancos túldimenzionáltságnak itt még nem nagyon van nyoma, mint ahogy a jelöltek sem szupersztárokként és/vagy élsportolóként vannak tálalva: az egész viadal sokkal állatiasabb, ösztönösebb, mocskosabb. Kár, hogy a young adult-filmeknél elengedhetetlen PG13-as korlátok miatt ez a megközelítés vértelenséggel társul, pedig Az éhezők viadala-filmek közül ebben az epizódban lehetett volna a leghatásosabban bemutatni az emberi élet értéktelenségét egy explicitebb prezentációval. Maga a viadal a maga kezdeti esetlenségével és egyszerűségével viszont remek kontrasztot kínál a bő 60 évvel később játszódó Everdeen-saga profi kimódoltságához képest.
A botladozó, primitív viadallal szemben sztoriban nagyon sokat akar kínálni ez a film. Túlságosan is sokat. Az éhezők viadala-filmek veteránjaként (értsd: az első részt leszámítva valamennyit ő rendezte) Francis Lawrence nem olyan rég bevallotta, hogy már megbánta, hogy anno kettévágta az utolsó részt, és A kiválasztottnak nem is állt jól az elnyújtott narratíva, ironikus módon viszont az Énekesmadarak és kígyók balladájának határozottan jót tett volna, ha nem egy filmként tálalják. Maga a történet három (a vászonra is kiírt) fejezetből áll, ezek közül a harmadik az, ami saját, különálló filmet érdemelt volna, annyira el van szeparálva mind helyszínben, mind szereplőkben, mind pedig hangulatban az első kettőtől. Mi több, ez mutatja be igazán Snow jellemének torzulását, és mivel az amúgy igen húzós - bő két és félórás - játékidőből csak kb. 45 percet szánnak rá, eléggé elsietettnek, összecsapottnak hat az egész. Ez pedig - nomen est omen - kihúzza az Énekesmadarak és kígyók méregfogát.
Ezekben a percekben egyik jellembéli fordulat követi a másikat, miközben a cselekményt is szellősen, rohamtempóban pörgetik abba az irányba, amivel kapkodva megmagyarázhatják központi figuráik érzéseit és döntéseit. A nagy rohanásban pedig elkerülhetetlenül pofára esik a cselekmény.
Ugyan a világ megközelítése tényleg újszerű, maga Panem is teljesen elnagyolt: lakóival, kultúrájával alig-alig foglalkozik a film, legyen szó az újjáépülő fővárosról vagy a kerületekről. A politikai, társadalmi ellentétek csupán említés szintjén, szalagcímek formájában jelennek meg, közben a film számos szereplőt hajít fel a vászonra, ezek közül néhányat olyan menő színészek testesítenek meg, mint Peter Dinklage vagy Viola Davis, de még ők is felületesnek hatnak, nem hogy a kisebb karakterek, akik nem ritkán úgy festenek, mint egy sokkal érdekesebb figura karikatúrái. Cserébe viszont Rachel Zegler annyi énekes-dalos jelenetben részesül, hogy a filmre már-már rá lehet húzni a musical jelzőt is. Ez persze nem feltétlenül baj, ugyanis elképesztően tehetséges előadóról van szó, csak az ember fejében végig ott motoszkál a gondolat, hogy a helyenként kétségkívül hatásos zenés betétek - melyek között akad redundáns is - a narratíva fontosabb részeinek kárára válik.
Hiába hát a jó felütés, az érdekesen áthangszerelt (vagy inkább lehangolt) világ és a jó casting, a túlságosan sűrű cselekmény, az elsietett utolsó felvonás és a torz jellembéli fordulatok miatt az Énekesmadarak és kígyók balladája úgy hat, mint egy olyan dal, ami pont a refrénre fullad ki.
Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája (The Hunger Games: The Ballad of Songbirds and Snakes, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!) 2023. november 16-tól tekinthető meg a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.
Pozitívum
- Tom Blyth és Rachel Zegler odateszi magát
- Egy egészen más világ viadalának egészen más hangulata
Negatívum
- Az utolsó felvonás cselekmény és jellemábrázolás terén is szétesik
- Hiányzik a részletesebb korrajz
Végszó
A remek központi szereposztás, a jó felütés és egy másik kor viadalának érdekes bemutatása ellenére a karakterek majd belefulladnak a túlságosan sűrű cselekmény miatt rájuk erőltetett torz jellemváltásokba, és ezzel az egész filmet magukkal rántják. Irány a gyors feledés!
