Elex - Kritika

Körülbelül az első Gothic óta az ELEX fejlesztőstúdiója ugyanazoknak az elszánt rajongóknak készít játékokat, így hát jogos volt a kérdés, hogy az ezúttal már konzolokra is megjelenő új programjukkal vajon megpróbálnak e nyitni mások felé is?

Bevallom, a Risen második, de inkább harmadik részéig hatalmas Piranha Bytes rajongó voltam. A stúdió szerettette meg velem a szerepjátékok műfaját az első két Gothic-kal, és nem pártoltam el tőlük a borzalmasan bugos harmadik epizód okozta csalódást követően sem. Akkor is kitartottam, amikor megjelent az első Risen, bár ekkor már éreztem, hogy afféle egy (vagy, esetünkben maximum két) slágeres stúdióról van szó, akik megpróbálják remixelni azt az egy dalt, illetve játékot, amellyel befutottak, de valójában nem tudják megfejteni a titkot. Az előző generációs sorozatuk szinte teljesen elveszített az útkeresős Risen 2 és a tévútra csalt Risen 3 kapcsán, így csak visszafogott izgalommal vártam az új szériájukat. Az ELEX ugyanis biztos, hogy sorozat lesz, hiszen már a második részre is sikerült Uniós támogatást szerezni a német srácoknak. A kérdés éppen ezért az volt, hogy ezúttal vajon mernek-e újítani, és ezek az újdonságok elegek lesznek-e ahhoz, hogy ugyanolyan lelkesedéssel vessem bele magamat a játékukba, mint amennyire azt a Risen első részének végéig tettem?

A választ pedig már most meg is adom a türelmetleneknek: igen is meg nem is. Az ELEX ugyanis egyik, meglehetősen kigyúrt kezével ad, a másikkal, amely tele van elszúrt börtön tetkókkal, elvesz, így a végeredmény is vegyes lesz. A sztori szerint a Magalan bolygón járunk, amely egykoron egy virágzó civilizációnak adott otthont, és amelyet szinte teljesen elpusztított egy meteor becsapódása. A poszt-apokaliptikus körülmények közé visszazuhanó társadalom az egykori romokon, különböző frakciókba tömörülve próbál meg életben maradni. Az elődök technológiáján túl azonban a meteor is adott nekik valamit, hiszen vele a bolygóra érkezett az ELEX. Ez az anyag képes varázslatszerű különleges képességeket adni azoknak: akik magukhoz veszik, azoknak szinte végtelen mennyiségű energiát nyújt és magát az életet is képes átformálni.

Ezek közé a körülmények közé kerülünk tehát főhősünkkel, aki az úgynevezett Albs frakciónak a tagja volt, azonban egy küldetés során kiderül, hogy a társai elárulták, ő pedig magára marad. Az Albs tagjai azonban nem hétköznapi fickók, és bár a karakter (akit nem alkothatunk meg, hanem, amúgy Piranha Bytes-módra készen kapjuk) egy szinte halálos sebet követően minden képességét és felszerelését elveszíti, még mindig képes lesz alkalmazkodni a körülményekhez. Miután azonban egykori társaival annak okán fogyasztotta az ELEX-et, hogy kiirtson magából minden érzelmet és hideg logikával közelítsen a problémákhoz, most kívülállóként kell megismernie a világot, és életében először szembe kell néznie a saját, gyakran ijesztő érzelmeivel is.

A felütés nagyszerű, és hazudnék, ha azt írnám, hogy a fejlesztőstúdió nem próbált meg kihozni mindent a saját ötleteiből. Az ELEX világa nemcsak hatalmas (nagyobb, mint a cég eddigi összes játéka), de elképesztően érdekes is. A technika és a modern sci-fik szinte minden eleme ügyesen keveredik a mágiával és a fantasy zsánerjellemzőivel, az alkotók pedig a világ összerakásakor nem követték el a lehető legnagyobb hibát, vagyis nem ültek két szék között a földre. A felfedezés öröme megvan, ráadásul az egykori modern társadalom nyomaira bukkanni pont annyira izgalmas, mint amennyire egy-egy fantasy szörnyeteggel csatázni a tapasztalati pont, no meg némi loot reményében.

Az első lényegi problémán tehát sikerült javítani a Risenekhez, no meg a Gothic harmadik részéhez képest, az ELEX-ben ugyanis rengeteget fogunk csatázni. Ezek az összecsapások pedig tényleg elképesztően élvezetesek akár egy közelharcos karakterrel is, mivel végre sikerült egy jó harcrendszert belerakni a programba. A stamina, az időzítés és a ritmusérzék (elvégre elvetődhetünk a csapások elől) ötvözete a különböző, szintlépésekért tanulható speciális képességekkel igen szórakoztató egyveleget alkot onnantól, hogy elértünk pár szintet a programban.

Mert nem is a Gothic-trilógia alkotóiról lenne szó, ha az ELEX felütése és az első pár órányi kalandozás ne lenne borzalmasan nehéz. Még nem ismerünk túl sok képességet, amiket pedig esetleg meg is tudnánk tanulni, arra sem biztos, hogy lesz pénzünk. Így a világban szinte mindenki erősebb nálunk és az első öt, de inkább tíz órában garantáltan sokkal többször fogunk meghalni, mint a többi nyílt világú akció játékban, amelyek az elmúlt évek során megjelentek. Az ELEX kegyetlen és nagyon bünteti az ostoba húzásokat, ráadásul nem állít elénk akadályokat, vagyis lényegében arra mehetünk már a kezdetektől fogva, amerre csak akarunk, illetve amerre bírunk. A szörnyek nem erősödnek és gyengülnek velünk, így könnyedén előfordulhat, hogy a terep bejárásakor olyan helyre vetődünk, ahol esélyünk sincs legyűrni senkit. Az amúgy teljesen kihagyható betanuló küldetést követően ráadásul kapunk egy jetpacket is, amellyel a felfedezés nem csak vízszintesen, de bizony függőleges irányban is lehetővé válik, így olyan helyekre is eljuthatunk, amelyekre elsőre nem is gondolnánk.

A játék rendszere a csatákon kívül is izgalmas. Szintlépésekkor tanuló pontokat, illetve az alap értékeinkre elosztható extrákat kapunk, ez utóbbiakkal akár menet közben is tápolhatjuk magunkat, a képességeket azonban meg kell tanulnunk olyanoktól, akik hajlandóak bennünket tanítani. Akadnak, akik némi valutáért szó nélkül átadják a tudásukat, de bizony összefutunk majd olyanokkal is, akik csak akkor hajlandóak segíteni nekünk, ha mi is segítünk nekik (egy-egy mellékküldetés megoldásával), vagy, ha olyan frakcióban vagyunk, amelyekkel szimpatizálnak.

Ahogyan ugyanis haladunk előre a történetben lehetőségünk lesz a három, világot uraló frakció valamelyikéhez csatlakozni, és amúgy "gothicosan" ezek a társaságok határozzák meg tulajdonképpen a kasztjainkat is, náluk nyílik lehetőségünk bizonyos területekre specializálni magunkat. Azonban a fejlesztők számításába, vagyis inkább a történetszövő képességébe csúszott egy kis hiba, ugyanis egyik érdekcsoport sem nevezhető éppenséggel szimpatikusnak. A Berserkerek nagyképű varázslószerűségek, akik megvetik az ELEX-et és a modern technológiákat; a Priestek önjelölt zsaruk és vallási fanatikusok, a törvényen kívüliek pedig egy rakás agresszív vadember, akik mindenre képesek a hatalomért.

Nehéz tehát színtisztán a szerepjáték szempontjából, nem pedig a tápolás kedvéért kiválasztani a nekünk szimpatikus gyülekezetet, azonban még ennél is nehezebb megkedvelni a főhőst. A Piranha Bytes ezúttal is kész tények elé állít bennünket, vagyis muszáj lesz az általuk létrehozott karaktert pátyolgatni, aki a játék első felében egy arrogáns, mindenkinek beszólogató paraszt. A párbeszédek és maga a sztori amúgy sem az ELEX erőssége (és akkor még nagyon finoman fogalmaztam), de a gyakran fájdalmasan megírt szövegek eléréséhez olyasmit kell majd választanunk az opciók közül, amit nem szeretnénk. Ez a történet szempontjából érthető (hiszen a főszereplő egy önmagát mindenki felett tartó társulás egykori tagja), viszont a beleélést nem könnyíti meg, sőt. A világban rohangáló karakterek között ráadásul igen nehéz szimpatikus figurát találni, ez pedig szintén annak köszönhető, hogy a sztori meg a szövegkönyv írói sem voltak éppen a toppon. Valamiért, ami a Gothic-ok esetében jól sült el, az itt pont nem: mindenkinek lesz hozzánk egy rossz szava, és gyakran megtörténik majd, hogy olyan embernek kell nekünk nem tetsző dolgokat mondanunk a létfontosságú információk megszerzése vagy egy küldetés megoldása kapcsán, akivel semmi kedvünk nincs kommunikálni.

Technikai értelemben véve az ELEX elmaradott, de nem csúnya. A világban elképesztően szép és látványos helyekre bukkanhatunk, cserébe a szörnyek és a mozgások továbbra is kritikán aluliak, de ezt a stúdiótól szerintem már el is várják a vaskalapos rajongók. A német csapat ezúttal ráadásul nem nagyon figyelt oda az angol szinkron minőségére, nincsenek sztárok, mint a Risen első részénél, hanem a hangsúlyokat nem nagyon ismerő, unott színészekkel (?) kell beérnünk, akiket, mint azt már említettük, valószínűleg a kritikán aluli szövegek sem inspirálhattak túlságosan.

És ha már technika: bár a Risen-trilógia szinte hibátlanul jelent meg, vagy legalábbis a Gothic-okhoz képest jelentősen kevesebb buggal találkozhattunk bennük, az ELEX-szel a fejlesztők visszamenőleg is behozták a lemaradásukat. A megjelenés után egy-két nappal érkezett egy olyan javítás, amely több oldalnyi problémát orvosolt, és amely pár szerencsétlenebb felhasználónak (például nekem is) elérhetetlenné tette az addigi gyakran félbemaradó mellékküldetésekkel és eltűnő ellenfelekkel telő órák alatt kitermelt mentéseit. Ezt követően, már tapasztaltabban fogtam neki a játéknak, hogy aztán a sztori vége előtt nem sokkal egy olyan küldetésnek köszönhetően maradjon félbe az egyik végigjátszás (a patch után!), amelyben az NPC, akit kísérni kellett, egyszerűen eltűnt az egyik kanyarban. A villogó textúrák, az időnként berecsegő hangok, a félelmetesen felemás sebesség (néha megvan a fix 60 FPS, hogy aztán egy kevésbé sem mozgalmas séta alatt 20-ra zuhanjon le) és a PC-s verzió néhány extra nyűgje sajnos csak a hab azon a bizonyos tortán, a visszajelzések szerint ugyanis az Xbox One-os és PlayStation 4-es kiadások még a személyi számítógépekre szánt verzióknál is rosszabbul sikerültek. Bár ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk.

Az ELEX október 17-én jelent meg Xbox One-ra, PlayStation 4-re és PC-re, mi ez utóbbi verziót teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.