Polgárháború (Alex Garland) - Kritika

A hideg háború

KRITIKA: Polgárháború - Nem fogod jól érezni magad ettől a filmtől! - Polgárháború (Alex Garland)

A nem is túl távoli jövőben egy polgárháború tépázza meg az Egyesült Államokat, de az összecsapások már a végükhöz közelednek, így négy újságíró versenyt fut az idővel, hogy az országot átszelve előbb jussanak el Washingtonba, mint a Nyugati Erők, melyek egyszer és mindenkorra pontot akarnak tenni az összecsapások végére. Útjuk során megtapasztalják a háború által hagyott sebeket, a horrort, az abszurdot és hogy milyen is élni a halál közepette.

Lehet, hogy Alex Garland, az Ex Machina és az Expedíció író-rendezőjének új filmje egy antiutópisztikus világban játszódik, a direktor ügyelt arra, hogy a filmben semmilyen olyan futurisztikus elem ne tűnjön fel, amely egyfajta védőernyőt képezne a néző köré, aki abba kapaszkodva, hogy ez nem a jelen, kívül tarthatja magát a látottak poklán. De Garland azt sem akarta, hogy túlságosan beleéljük magunkat az élménybe. Igen, a Polgárháborúban vannak elviselhetetlenül feszült pillanatok, olyan momentumok, amiket nehéz nézni, de a rendező végig arra törekedett, hogy így vagy úgy, de kizökkentse a nézőjét és kizavarja őt a komfortzónájából, hogy az még véletlenül se merüljön el a látottakban.

Nem akarta, hogy jól érezzük magunkat. Sok-sok háborús film állítja magáról azt, hogy háborúellenes az üzenete, és megannyi Spielberg-, Scott- vagy Gibson-film tűzte lobogójára a háború értelmetlenségének üzenetét, ezeket a filmeket mégis újra meg újra elővesszük, mert amellett, hogy borzalmasan intenzív élményt nyújtanak, valljuk be, hogy baromi élvezetes is nézni őket.

No, a Polgárháború nem ilyen film. Szerkezetének nincs íve, cselekményvezetése lineáris, narratívája epizodikus, és a legkiszámíthatatlanabb módon váltják egymást benne a lírai és a fájóan realista pillanatok. A film zenei aláfestése is mindent megtesz azért, hogy elidegenítsen minket, ugyanis a legtöbb esetben egyáltalán nem odaillő számok és dallamok asszisztálnak a történésekhez. Sok halált láthatunk ebben a filmben, de néhányat kivéve a legtöbb annyira esetleges, annyira szenvtelen, hogy hajlamosak vagyunk úgy érezni magunkat, mintha csak azt a riportot olvasnánk és azokat a képeket néznénk, amit az egész forgatagot dokumentáló újságírók és fotósok tártak elénk. Aztán a következő pillanatban megint a pokol kellős közepén találjuk magunkat.

Talán ez is volt a cél. A hirtelen hangulatváltásoknak és az audiovizuális disszonanciának köszönhetően - mert a legszörnyűbb pillanatok vannak talán a legszebben fényképezve ebben a filmben - a néző mindvégig kényelmetlenül érzi magát, és egyik porcikája sem akarja, hogy ez megtörténjen, bármennyire is kielégítő látvány tud lenni az, hogy szarrá lövik Washingtont.

A film nem kíván politikai állásfoglalást tenni, nem teszi le a voksát egyik oldal mellett sem - nem véletlen, hogy a cselekmény szerint két hagyományos ellentétes érdekeket képviselő állam, Kalifornia és Texas fog össze azzal az elnökkel szemben, aki saját országát bombázza le. A polgárháború egyszerűen csak kirak egy tablót, hogy tessék, ahogy sok helyütt most a világban, ez akár Amerikában is megtörténhet.

Ha a film valamiben gyengélkedik, az az, hogy ezt a tablót szubjektív szemszögből, a négy újságíró tekintetén keresztül láttatja, az ő figuráik pedig elég felemásan vannak kidolgozva. Kirsten Dunst játssza Lee-t, aki évtizedek óta tudósít mindenféle konfliktusról, és kicsit meg is csömörlött tőle. Cailee Spaeny Jessie-je mégis bálványként néz rá, és kezdő fotósként ő is hasonló karrierről és státuszról álmodozik. Wagner Moura Joelje igazából egy adrenalin junkie, aki aztán a saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen "szórakozást" is kínálnak a harcok, Stephen McKinley Henderson Sammy-je pedig egyszerűen képtelen anélkül élni, hogy a dolgok sűrűjében legyen, pedig a szervezete már nem igazán alkalmas erre. Kicsit archetípusok ők, még ha jellemeikben vannak is izgalmas motívumok, de nehéz velük együtt megélni a poklot, és nem csak a már említett kényelmetlenség érzése miatt - egyszerűen nem eléggé érdekes figurák ők ahhoz, hogy túlságosan sokat invesztáljunk beléjük.

De a Polgárháború nem is ezt akarja elérni. Garland olyan filmeket említett inspirációként, mint a Jöjj és láss vagy A dicsőség ösvényei, melyek tényleg olyan háborúellenes darabok, melyeket nehéz legyűrni és szinte lehetetlen újrázni, mégis elképesztően hatásosak, továbbá megemlítette Alan J. Pakula 70-es évekbeli politikai thrillerjeit, A Parallax gyilkosságokat vagy Az elnök embereit, melyek csak úgy sugározták magukból a paranoiát. Amiatt aztán ahogy az újságíró négyes végigmegy Amerikán, és hol szenvtelen, hol szenvedő tekintetekkel találkozik, valahogy az fogalmazódik meg az emberben, hogy ilyen lehet - és nem összekeverendő a hidegháborúval - egy hideg háború horrorja.


A Polgárháború (Civil War, 18 éven aluliaknak nem ajánlott!) 2024. április 18-tól tekinthető meg a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.

Pozitívum

  • Sallangmentes akciójelenetek
  • Feszült pillanatok
  • Sajátos hangulat

Negatívum

  • Nem túl jól körvonalazott karakterek
  • Egy nagyon buta narratív megoldás, amiről inkább ne is beszéljünk!

Végszó

A Polgárháború egyszerre fest valós és szürreális képet a háborúról. Amikor ropognak a fegyverek, akkor a film elképesztően valószerű, de hirtelen hangulatingadozásai miatt nehéz beleélni magunkat a látottakba. És pontosan ez volt a cél.

További cikkek a témában

Polgárháború (Alex Garland)

2024. április 11.
Kommentek