Oppenheimer - Kritika

Christopher Nolan új szintre vitte a mozizást. Nagy szavak ezek, tudjuk, de bizonyos értelemben ez az igazság. Az Oppenheimerrel elérte azt, hogy egy olyan filmre kígyózzanak majd a reményteli sorok, melyre a stúdióvezetők anomáliaként tekintenek. Egy olyan produkció foglalja majd le az IMAX- és egyéb prémiumtermeket világszerte, melyben három órán keresztül keménykalapot hordó, idegesen beszélő fejeket láthatunk - méghozzá rengeteget -, és vajmi kevés akciót, nullához konvergáló humort és erősen elfojtott érzelmeket. Ennek a filmnek normál esetben minisorozatként kellett volna napvilágot látnia az HBO digitális hangyákból összeálló logójával az elején, nem a nyári fősodorban, annak egyik legnagyobb sikervárományosával versenyezve (bízzátok ide, jól el fognak éldegélni egymás mellett).

És új filmjével még egy dologban tétet emelt ez a brit úriember. Felrúgott egy több évtizedes tételt. Sok-sok évvel ezelőtt François Truffaut és Alfred Hitchcock a suspense mibenlétéről beszélgetett, azaz hogy mitől lesz egy jelenet feszült. Hitchcock szerint nem attól, ha egy bomba felrobban, hanem a tudattól, hogy van egy bombád, ami bármikor felrobbanhat. Tudjuk jól, hogy az esetek 99%-ban ez a bomba nem robban fel, és az izgalmakat az kínálja, hogy a film hősei azért küzdenek, hogy az az 1% ne következzen be. Az Oppenheimer esetében viszont mindenki tisztában van azzal, hogy a bomba fel fog robbanni, és ezzel meg is változtatja majd a történelem menetét, mégis majd megfeszülünk a székünkben, mire odáig jutunk. Ráadásul Nolan még csak meg sem mutatja a nagybetűs Robbanást, beéri egy teszttel. De nehogy azt higgyétek, hogy elsunnyogja Hirosima vagy Nagaszaki következményeit: az év egyik leghatásosabb képsorában foglalja össze azokat.

Ezeket a képeket az atombomba feltalálójaként aposztrofált elméleti fizikus, J. Robert Oppenheimer éli át, akit épp körbeünnepelnek a kollégái a sikeres tesztet követően, és hiába hangzik el az, hogy nem azt az embert fogják elővenni, aki az atombobát kitalálta, hanem azt, aki ledobta azt, megsemmisítő az a felelősség, ami a vállán nyugszik. A film azonban értésünkre adja, hogy Oppenheimer a következmények fényében sem cselekedett volna másképp, még úgy sem, hogy elismerte, ő a világok pusztítója. Szándékai egyértelműek: csinálni valamit, ami nem csak a II. világháború, hanem minden háború végére pontot tesz.

Nolan filmje ezt a pragmatikusan gondolkodó embert, az ő életreszóló tettét és terhét mutatja meg, amiért előbb piedesztálra emelték, majd a korszellem változásával alaposan meghurcolták. Félreértés ne essék, Oppenheimer nem volt egy kellemes ember: tudálékos és pökhendi volt, hírhedt a nőügyeiről, és ugyan a film kissé finomhangolja a róla kialakult képet, nem titkolja el, hogy messze nem volt tökéletes. "Hogy lehet ennyire naiv az, aki olyan sok mindent lát, amit mások nem" - teszi fel egy ponton a kérdést a film, mikor kiderül, hogy politikai tekintetben mennyire befolyásolható és konok figuráról van szó, akit emiatt többszörös kihasználnak, végül megpróbálnak ellehetetleníteni.

Iszonyatosan aprólékos, kis nüánszokkal, finom gondolatokkal vagy csak azok csíráival megszórt életrajzi film az Oppenheimer, melynek a Nolantől megszokott folyékony képei hátterében mindig ott ketyeg, kattog, dobog és dübörög valami: a hitchcocki bomba, amiről tudjuk, hogy ott van az asztal alatt és amiről azt is tudjuk, hogy ezúttal fel fog robbanni.

De mégis, mit keres ez az életrajzi film a mozikban, miért van három, sűrű órába tömörítve egy olyan történet, amely ennél jóval bővebb kifejtést is megérdemelne? Nem, nem csak azért, mert az a Christopher Nolan írta és rendezte, aki tulajdonképpen azt tesz, amit csak akar - főleg, mióta a Universal átédesgette magához a Warnertől, miután a direktor látványosan csalódott a stúdió bemutatási stratégiájában. Nem. Az Oppenheimer azért működik a vásznon is, mert ez nem egy hagyományos értelemben vett életrajzi film: ez egy thriller, ami néha már-már horrorelemekkel operál. Egy zsánerfilm, melyben az alapvetően jószándékú embert rémek üldöznek, hogy széttépjék - legyenek ezek a szrönyetegek belsők (előbb az a magány, hogy próbálja úgy átlátni a világot, mint senki más, később pedig tetteinek súlya) vagy külsők (rosszakarók és benne vélt ellenséget látó hatalmasok).

Végső soron az év egyik különlegesebb, legerőteljesebb filmélényét kínálja az Oppenheimer, melynek majd minden tényezőjét dicséret illeti: az idősíkokkal okosan játszó vágást, az invenciózus, egyszerre nagyívű és intim fényképezést, az intenzív zenét, az írást és a rendezést, no meg ezt az elképesztő színészkoszorút, melyben egy raklapnyi Oscar-díj birtokosa képviselteti magát, akár villanásnyi szerepben. Elsősorban persze a címszereplőt megtestesítő, lelkét és testét is meghurcoló Cillian Murphyt, aki valami félelmeteset játszik. Lehet, hogy az IMAX túlzásnak tűnik, de végső soron mégse: óriás vásznon, hallójáratot borzoló hang mellett ez a film még jobban a bőröd alá mászik, és ott is marad jó darabig.