Szöszi - Kritika

Hollywood idén két régi elmaradását is pótolta - Elvis Presley után Marilyn Monroe életéről is készült egy grandiózus, az Egyesült Államok legismertebb popkulturális ikonjait megilletően nagyszabású produkció. És ahogy Baz Luhrmann, úgy Andrew Dominik is maradéktalanul magáévá tette az életrajzi film egyébként gyakran poros, unalomig ismert és kiszámítható zsánerét, ám míg ez a Moulin Rouge! és A nagy Gatsby rendezőjének esetében egy tőle megszokott módon intenzív és harsány élményt eredményezett, addig Dominik filmje egészen más irányba indult el. A New Yorker kritikusa a Szöszit egyenesen A passióhoz hasonlította, és bár a cikk negatív előjelével távolról sem értünk egyet, kár lenne tagadni, hogy a hasonlat több mint találó. A Joyce Carol Oates bevallottan fiktív elemekkel tarkított életrajzi regényét adaptáló film valóban kellemetlen, időnként elviselhetetlen, szürreális alkotás, amire Mel Gibson filmjéhez hasonlóan célszerűbb élményként, nem pedig filmként tekinteni. A Szöszi ugyanis látványosan tesz a film, mint művészeti ág szabályrendszerére, cserébe viszont életre szóló, felejthetetlen élményt kínál.

Dominiktől egyáltalán nem áll távol az életrajzi film, mint zsáner - bemutatkozó filmje, a Chopper - A kegyetlen Ausztrália egyik leginkább ellentmondásos hírességét, Mark Readet igyekezett távolról sem hagyományos módszerekkel bemutatni, majd az Oscar-jelölt Jesse James meggyilkolása… az Egyesült Államok korai történelmének legendájával tette ugyanezt. Az ausztrál rendező több mint egy évtizede kezdett el dolgozni a Szöszi adaptációján, hogy aztán a végtelennek tűnő előkészületi fázisból a Netflix lendítse tovább a produkciót. Ne legyenek illúzióink, a kész filmet látva teljesen világos, hogy ha nincs a streamingszolgáltató feneketlennek tűnő malacperselye, a Szöszi ebben a formában soha, semmilyen stúdió égisze alatt nem készülhetett volna el. Hiába tűnik ugyanis papíron kiváló befektetésnek, hogy a mindenki által ismert és rajongott Marilyn Monroe életéről komoly költségvetésből, nagynevű színészek közreműködésével látványos film készüljön, Dominik víziója minden, csak nem eladható, fogyasztható vagy emészthető - anyagi szempontból egy ilyen projektre dollármilliókat kiadni nem egyszerűen rizikós befektetés, hanem egyenesen öngyilkosság.

Ha röviden össze kellene foglalnunk, miben más a Szöszi, mint a legtöbb életrajzi film, akkor azt mondanánk, hogy mindenben. A film még véletlenül sem merészkedik olyan vidékre, ahol a zsáner többi darabja teljes játékidejét töltené, ellenben közel három órán át szügyig merül azokban a dolgokban, amitől a műfaj képviselői jellemzően fejvesztve menekülnek. A Marilyn Monroe művésznéven legendává vált Norma Jeane életének minden klasszikus pontját érinti ugyan, de soha nem úgy, ahogy arra számítanánk. A nehéz gyermekkortól kezdve a felfedezésen - és az azért meghozott áldozatokon - át eljutunk az ismertebb filmszerepekig (Szőkék előnyben, Hétévi vágyakozás, Van, aki forrón szereti), a zűrös párkapcsolatokig (Joe DiMaggio, Arthur Miller, John F. Kennedy), majd a színésznő tragikusan korai és tagadhatatlanul gyanús haláláig, Dominik azonban kiváló érzékkel minden kötelező elemet egy meghatározó trauma köré épít fel. A film prológusa mesterien mutatja be, hogy egyetlen momentum milyen szerteágazó, felfoghatatlan és visszafordíthatatlan módon képes meghatározni egy ember teljes életét.

Az első jelenet Norma Jeane hetedik születésnapját mutatja be, az egészen elképesztően tehetséges Lily Fisher alakításában. A gyertyák elfújása után láthatóan zaklatott és boldogtalan édesanyja, Gladys (Julianne Nicholson) szokatlan ajándékkal lepi meg a kislányt - egy képet ajándékoz neki állítólagos édesapjáról, akinek bár nevét nem hajlandó szájára venni, annyit azért elárul, hogy híres és befolyásos színész Hollywoodban. A néhány óra alatt szürreális rémálommá váló születésnap emléke aztán nem egyszerűen végigkíséri Norma Jeane életét, de olyan mértékben kihat a hírnévvel, a férfiakkal és önmagával való kapcsolatára, hogy azonnal megértjük - esélye sem volt rá, hogy ne tragédiákkal kikövezett, lemondásokkal teli és fájdalmasan rövid élet jusson neki osztályrészül. Dominik elképesztő finomsággal, soha nem túl tolakodóan, mégis brutális őszinteséggel festi fel, milyen felfoghatatlan kárt tud okozni egy szülő a gyermeke életében, ha saját, otthonról hozott traumáival nem kezd semmit, csak újracsomagolva átnyújtja azokat a következő generációnak. Norma Jeane esete csak annyiban különbözik mindannyiunkétól, hogy őt egy egész világ ismerte.

És talán éppen ezért nem érdemes túl sokat foglalkozni azzal, hogy a Szöszi - vagy az alapjául szolgáló regény - mennyiben épít valóságos alapokra. Dominik alkotása elsősorban a feldolgozatlan traumák, a kezeletlen - vagy félrekezelt - mentális betegségek, a depresszió, a fals önkép és a persona, a bizonyos élethelyzetekben magunkra öltött szerep problémakörére igyekszik hangosan és határozottan felhívni a figyelmet. Ebben pedig merész, a szabályoknak fügét mutató és vérpezsdítően friss narratív megoldásai mellett a fiatal, ám annál tehetségesebb operatőr, Chayse Irvin hatalmas segítségére van. Irvin minden egyes beállítása lélegzetelállító, a különböző helyszíneket és idősíkokat összemosó megoldásai, a fényekkel, árnyékokkal és térrel való játéka, a színes vagy fekete-fehér jelenetek egyformán mesteri kompozíciói egészen páratlanok. Az üzenet világos - az a szabály, hogy nincs szabály. A képarányok a teljes játékidő alatt a saját életüket élik, a film színesből fekete-fehérbe, fekete-fehérből színesbe olyan természetességgel és rendszerességgel vált át, hogy egy idő után már fel sem kapjuk rá a fejünket.

Legalább ilyen fontos eleme a filmnek a hang és a zene. Nick Cave és Warren Ellis összeszokott párosa ezúttal sem okoz csalódást, legyen szó finom zörejekről vagy bőr alá kúszó, nyugtalanító taktusokról, melyek az egészen egyedi hangtechnikai megoldásokkal karöltve fokozzák a film lázálomszerűségét. Egy csörgő telefon, egy kopogás az ajtón - a leghétköznapibb zajokból és zörejekből válik egy-egy merész megoldásnak köszönhetően meglepően nyugtalanító élmény, ami - különösen az elkerülhetetlen tragédiához közeledve - egyre személyesebbé, ezzel együtt pedig egyre szürreálisabbá teszi a filmélményt.

Legyenek bármilyen izgalmasak is azonban a technikai megoldások, hiteles színészi alakítások nélkül aligha érnének el bármilyen eredményt. A Szöszi pedig ezen a fronton is kiválóan teljesít - a már említett Lily Fisher mellett parádés alakítást nyújt az Arthur Miller bőrébe bújó Adrien Brody és a Joe DiMaggio karakterét alakító Bobby Cannavale is. Valahol sajnálatos, hogy róluk nem sok szó esik majd a premiert követően, mert amit Ana de Armas művel a címszerepben, arra nincsenek szavak.

Az életrajzi filmek esetében az alakításokat általában ugyanazon mércével ítéljük meg - mennyire hasonlít a külső, a hang, az akcentus, a testtartás… Ana de Armas - és természetesen az őt instruáló Andrew Dominik - zsenialitása pedig éppen abban rejlik, hogy mindezzel csak a felszínen foglalkozik. A színésznő kiválóan hozza Marilyn Monroe karakterét, néhány jelenetnél szó szerint rá sem lehet ismerni, világosan látszik, hogy rendkívül komolyan készült a szerepre. Alakítása azonban akkor válik letaglózóvá, amikor Norma Jaene-ként néz ránk vissza a vászonról - ekkor válik világossá, hogy a már jó előre kritizált kubai akcentus nem más, mint eszköz ahhoz, hogy még világosabb legyen: Marilyn Monroe nem létezik, Norma Jeane-ről pedig jó formán semmit nem tudunk. Ana de Armas ezt a fehér foltot teszi sajátjává, ezt a feltérképezetlen, ismeretlen területet lakja be egy olyan erőteljes, egyszerre érzékien finom és elsöprően nyers alakítással, amire évtizedek múlva is emlékezni fogunk, és aminek köszönhetően a kubai színésznőt a jövőben remélhetőleg megtalálják majd a mélyebb, komoly kihívást jelentő, drámai szerepek is.

---

A Szöszi (Blonde) 2022. szeptember 28-tól érhető el a Netflix műsorán. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.