Fekete tükör - 6. évad - Kritika

A kritika spoilermentes.

---

Charlie Brooker 2011-ben indult sorozata, a Fekete tükör nem találta fel a spanyolviaszt, sőt Brookert bevallottan az 1960-as évek végén indult, hasonló, több műfajt ötvöző antológia, az Alkonyzóna inspirálta. A Fekete tükör is változatos műfajú, olykor kvázi egész estés játékfilmként működő szatirikus, társadalomkritikus epizódokat vonultat fel. Ebben viszont a sci-fi zsánere a domináns: a sztorik alapja általában valamilyen furcsa technológia, ami akár meg is valósulhatna, sőt bizonyos esetekben már meg is valósult (az első évadban megjelenő kiterjesztett valóság ma már nem tudományos fantasztikum, lásd az Apple Vision Proját). Hosszú vajúdás után végre megérkezett a hatodik évad, ami részben követi a sorozat hagyományait, részben viszont merészen újít, sőt elcsábul a horror irányába. Ám ezek a reformok nem minden esetben tesznek jót a Fekete tükörnek.

A hatodik évad vagy széria, hiszen ezúttal is egymástól élesen elkülönülő, önálló történetek füzéréről van szó, öt epizódból áll. Ezek természetesen fordulatos, ötletes, frappáns csattanókkal ellátott kvázi játékfilmek, úgyhogy kár lenne mélyebben beleásni a cselekményükbe, mivel a meglepetés és a sokkhatás fontos eleme a sorozatnak. Azért nagyvonalakban lássuk, mikről van szó! Az első rész egy fekete komédia, a Joan szörnyű, amelyben egy teljesen átlagos nő az erősen a Netflixre emlékeztető, Streamberry nevű szolgáltató kínálatában felfedez egy olyan karaktergyilkos szériát, amelyben Salma Hayek játssza el őt a lehető legundorítóbb módon. Szóval azt kell kiderítenie Joannak, hogyan lehetséges ez, mielőtt tényleg az egész élete tönkremegy a műsor miatt. A Loch Henryben egy fiatal férfi és nő térnek vissza a férfi gyerekkori otthonába, hogy dokumentumfilmet forgassanak, közben viszont fény derül egy helyi rémtörténetre, úgyhogy azzal kezdenek inkább foglalkozni, de bár ne tennék!

A Beyond the Sea az alternatív 1969-be repít vissza minket, amikor nem is a Holdra-szállás a nagy lépés az emberiségnek, hanem az, hogy két asztronauta több hónapon keresztül képes egy műholdon dolgozni az űrben úgy, hogy közben családjukat sem hanyagolják el egy-egy replikájuknak köszönhetően. A replikák felett át is vehetik a (táv)irányítást mentálisan, a dögcédulájuk mint belépőkártya segítségével, a műholdon található kabinokon keresztül. Egy családi tragédiát követően azonban egyikőjük arra kényszerül, hogy átadja saját replikáját a másiknak, azaz beengedi privát életébe, ami több konfliktust is eredményez. A Mazey Dayben egy balesetet okozó hollywoodi sztárpalántát üldöznek a lesifotósok, ám nem várt felfedezésre tesznek szert, amikor célba érnek. A 79-es démon pedig az 1979-es Észak-Angliába, az újkonzervatív, olykor rasszista Thatcher-korszakba repít vissza minket, amikor is egy ruhaboltban dolgozó, teljesen átlagos ázsiai bevándorló lány megkapja a nagy feladatot: ő akadályozhatja meg a világvégét elhozó atomháborút. Ezért viszont olyan dolgokat kell tennie, amiket soha nem akart.

A leírásokból is érzékelhető, hogy az első három epizód klasszikus Fekete tükör-epizód, az utolsó kettő elkalandozik más irányokba, rendhagyóbb darabok. De ezekről később! Az első három történet szinte tökéletes, pont azért szerethetők, ami miatt az eddigi Fekete tükör-évadok is kedvelhetők voltak. Remekül egyensúlyoznak a komoly, megható, felkavaró témák, a komédia és más műfajok, esetenként a horror határmezsgyéjén úgy, hogy a technológia felől teszik fel társadalmi-lélektani kérdéseiket. A Joan szörnyű olyan, akár egy kafkai lázálom, amelyben egészen kellemetlen persze a főhősnő kálváriája, hiszen gondoljunk bele, milyen lenne a saját, legintimebb titkainkat viszontlátni egy Netflix-sorozatban, amit mások, ismerősök és idegenek egyaránt nézhetnek! Ennek az burjánzása mégis rendkívül vicces, jó értelemben véve kínunkban nevetünk mindazon, ami Joannal és Salma Hayekkel történik. A Joan szörnyű tehát a groteszk eszközeivel él, a Loch Henry pedig még inkább gyilkos fekete humorral sokkol, ami az idilli, konzervatív skót vidék és a borzalmas helyi rémtörténet kontrasztjából fakad. Az űrhajós drámában kevesebb a poén, ez inkább melankolikus-romantikus sztori, de a lezárása annyira abszurd, hogy bár nem nevettünk rajta, de az agyunkat eldobtuk.

A technológia és a társadalomkritika között ebben a három részben a legjobb az összhang. A Fekete tükörtől pont ezt várjuk el, habár a sorozat eddig jellemzően a közeljövőben játszódott, a retro sci-fi nem volt jellemző rá. A Loch Henry és a Beyond the Sea is "retro" sztorik: utóbbi ugye az 1969-es év, előbbi a VHS, a videokazetta és a videólejátszó miatt, ugyanis ez kap központi szerepet a cselekmény során. A lényege persze ugyanaz a retro-technológiáknak, mint a Joan szörnyű futurisztikus streamingjének: Charlie Brooker görbe tükröt tart általuk nemcsak a brit társadalomnak, hanem nekünk is. A Joan szörnyűben és a Loch Henryben is előkerül a Streamberry, ami mondhatni merész Netflix-fricska annak tükrében, hogy ezt a sorozatot a Netflixen láthatjuk. Hiába a fekete humor és az olykor hasfalszaggató poénok, a Streamberry és vezetősége elég undorítóak, az üzletpolitika pedig ismerős, végtelenül dühítő és embertelen.

Ugyanis a fiktív streamingszolgáltató bármit, de tényleg bármit megtesz azért, hogy olyan tartalmakat gyártson vagy forgalmazzon, amelyek hatalmas nézőszámokat produkálnak. A nézőszám és a profitszerzés fontosabb minden értéknél, sőt az egyetlen érték, így semmi és senki sem szent. Joan története egyértelmű, ez az egyre gátlástalanabb reality show-kra és az egyre elterjedtebb, egyre etikátlanabb deepfake eljárásokra reflektál. A Loch Henry pedig a Jeffrey Dahmer-sorozatot juttathatja eszünkbe, mivel annál is felmerült a kérdés, hogy etikus-e felidézni ilyen formában a borzalmas gyilkosságokat. Ráadásul a széria olyan népszerűvé vált, hogy halloweenkor egyesek Dahmer-jelmezt akartak ölteni. Hol a határ? Ezt a kérdést teszi fel mindkét epizód, és be is mutatják, milyen következményei vannak a kizsákmányolók és kizsákmányoltak életére nézve a szenzációhajhász tartalmak elkészülésének és bemutatásának. Az ezektől eltérő Beyond the Sea pedig miközben az eltemetett családi konfliktusokot előkotorja a kialakult bizarr helyzetben, azt is fricskázza, hogy a munkával túlterhelt modern ember tulajdonképpen akkor sincs már igazán otthon, amikor otthon tartózkodik.

A hatodik évad első három része tehát mind nagyon erős, komoly gondolatoktól feszül, lebilincselnek humorukkal, fordulataikkal, karakterdrámáikkal és nem utolsósorban remek színészi alakításaikkal, élen az önmagát is kifigurázó Salma Hayekkel és az űrhajós epizódban brillírozó, érzékenyen játszó trióval, Aaron Paullal, Josh Hartnettel és Kate Marával. Ezeknek csak egy dolog róható fel: amennyire gondosan felépített a cselekményük, annyira hirtelen és helyenként hatásvadász a lezárásuk. A Joan szörnyű egyszerűen túlcsavart, Brooker túlzásba vitte az önreflexiót és a történet "metajellegét". Hiányérzetünk lehet a Beyond the Sea végén is, mert a két karakter konfliktusát ha frappánsan is, de nem elégségesen oldja fel az epizód. A Loch Henrynél is ugyanígy lehet hiányérzetünk, bár még talán ennek a konklúziója sikerült a legjobban. Persze azzal semmiképp nem vádolható Charlie Brooker, hogy ne lett volna merész, számára tényleg semmi sem szent, még a család sem, érződik alkotásain, hogy nagyon távol állnak a hollywoodi cukorszirupos álvalóságtól, ami hatalmas pozitívum.

És akkor beszéljünk az utolsó két részről! Nem kertelünk, a negyediket tartjuk a leggyengébb eresztésnek. Ez a legrövidebb is: míg a többi négy rész 60–80 perc között mozog, addig a negyedik alig 40 perces. A rövidség egyáltalán nem lenne baj, hiszen a feszesség minden sztorinál előny, a korábbi évadokban néhány Fekete tükör-epizódnak is csak a javára vált. A Mazey Day viszont bár sodró lendületű, de felületes és a Fekete tükör-színvonalhoz képest kifejezetten buta és szimpla. A technológia itt nem sok szerepet játszik, már amennyiben a paparazzi által kattogtatott kamerákat nem vesszük ide. Ne vegyük ide, mert ezekben semmi különleges nincs! Ellenben a tudományos fantasztikumot ebben a részben egyértelműen elvitték az alkotók a fantasztikum irányába, ami egy Guillermo del Toro-féle Rémségek tárában, a hasonló, antológia jellegű sorozatban működne, a Fekete tükörtől viszont idegen. Társadalomkritika van, hiszen a lesifotósok tőlük megszokott módon etikátlanul agresszíven nyomulnak, hogy meglegyen a szenzációhajhász cikkük. Ám ez meg nem eredeti téma, nagyjából az 1930-as évek óta ezt taglalják az újságírófilmek, a Mazey Day nem tud újat mutatni azokhoz képest.

A 79-es démon végül megvédi a mundér becsületét, ez visszatér valamelyest a Fekete tükör szintjére és eredetibb módon fogalmaz meg társadalomkritikát, de a technológiának ebben sincs túl sok szerepe azt leszámítva, hogy az atomháború a központi kérdése. Emellett ez az epizód is inkább egy horror-antológiába illene, nem ebbe a sci-fi sorozatba. A 79-es démon viszont már sokkal jobban megrendezett és kidolgozott, ami nem meglepő, mivel közel olyan hosszú, mint egy mozifilm. Így van idő kifejteni a szingapúri színésznő, Anjana Vasan által zseniálisan eljátszott bevándorló eladólány drámáját, karakterét. Az előzetesekben is láthattuk, hogyan jeleníti meg a sorozat a főhősnő frusztrációját amiatt, hogy mindenki lesajnálja, lenézi és pattogtatja csak azért, mert csendes és rendes ember, na meg elüt az átlag britekétől a bőrszíne. Vannak szubjektív bevágások arról, hogyan fojtaná meg vagy verné szét a neki beszólogató embereket. Ezek és a lány jelleme és későbbi tettei közötti kontraszt szolgáltatják a groteszk, fekete (tükrös) humort. A Thatcher-korszak mára is vonatkoztatható társadalomkritikája (lenézzük a keleti bevándorlót, aki a munka javarészét végzi) összeáll, működik, viszont a lezárás itt is problémás, nincs kellő összhangban a társadalmi vetülettel. Azaz Brooker itt átterelte egy személyes, lélektani síkra a társadalmi tematikát, ami némileg csorbítja az epizód szatirikus élét.

---

A Fekete tükör 6. évada 2023. június 15-től megtekinthető a Netflixen. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.