Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) - Kritika

Itt volt már az ideje annak, hogy a szuperhősfilmek ne a maszkulin egymásnak feszülésről meg a koedukált hősök közötti romantikázásról szóljon! Legalábbis a DC/Warner szerint, amely a Ragadozó madarak képében csatasorba állította a modern képregényfilmes történelem első csajcsapatát. Legalábbis úgy hittük nagy naivan, hogy ezek a hölgyek majd jól összeállnak, de leginkább csak összeverődnek, azt is csak tessék-lássék.

Persze, a fókusz Harley Quinnen, meg az ő nagy emancipációján van, a gond csupán az, hogy a karakternek nem igazán van szüksége a függetlenedésre, hisz jóformán már az Öngyilkos Osztagban a saját útját járta – hiába próbálta őt Amanda Waller mindenféle nyakba szerelt bombákkal, Joker meg kellemetlenül bevágott cameozgatások képében terelgetni: Harley már akkor is öntörvényűnek tűnt, erre a káoszra a Ragadozó madarak maximum csak rátehet egy lapáttal.

De haj, mennyire rá is tesz: még a film mesélőjének is őt teszi meg, aminek köszönhetően a történet össze-vissza ugrál az idősíkok között, hősnőnk meg Deadpool-szerűen cukkolja a közönséget azzal, hogy ez az ő sztorija, úgy meséli, ahogy akarja. Mondanunk sem kell, a kavarásra leginkább azért van szükség, hogy ne tűnjön ki azonnal, mennyire csupasz, mennyire egybites is a Ragadozó madarak sztorija. Van egy nagyértékű gyémánt, ami önmagában nem túl érdekes MacGuffin, ezért „köré csomagolnak” egy kislányt, Cassandra Caint, aki történetesen ellopja és lenyeli azt. Na most, rá hajt fél Gotham, köztük Roman Sionis-szal, a piperkőc gengszterrel, ám végül Harley Quinn találja meg előbb, rá viszont meg Gotham másik fele vadászik, mióta kiderült, hogy már nem élvezi Joker védelmét.

Tulajdonképpen a vadászat jelenti a film valamennyi mozgatórugóját: Vadásznő – nomen est omen – is célpontokat keres múltbéli sérelmei miatt, Renee Montoya nyomozónő meg bűnözőket kíván lefülelni, csupán az énekesnőből gengszterek sofőrjévé vedlett Fekete Kanári az, akit a körülmények meg a nagy szíve sodornak az események útjába. Végül aztán összeverődnek ők négyen (plusz Cassandra), de csak a nagy fináléra, amely úgy néz ki, mintha a Batman és Robin cirkuszi akciójeleneteit látnánk újra megelevenedni.

Nem is igazán az összeverődéssel van a gond, hisz a legnagyobb haveri társaságokat is gyakorta a véletlenek szülik, még csak nem is a kaotikus történetmeséléssel, hisz az jól illeszkedik Harley Quinn zűrös világképébe, hanem azzal, hogy a történéseknek nincs alja, nincs teteje, de még súlya se: mintha csak egy audiovizuálisan felturbózott, egészestés kaszkadőrshow-t látnánk, melyben dublőrök tucatjai vetik magukat hölgyeink (többnyire persze Harley) karmaiba, és hullanak szanaszét, mint a rongyzsákok.

A harckoreográfiához hasonlóan a forgatókönyv sem próbál meg súlyt kölcsönözni a figuráknak: Vadásznő egész családját kiirtották, de ez teljesen mellékes ahhoz képest, hogy nem tud normálisan bemutatkozni (ez a motívum amúgy vicces, jegyezzük meg). Nem tudjuk meg, honnan jött Fekete Kanári, és hogy szerezte azt a bizonyos tulajdonságát. Roman Sionis-ról sem derül ki több annál, hogy minimum két kapura játszik, szélsőségesen kommunikál és néha szeret maszkot ölteni. Rettenetesen sovány a figura, szerencsére az excentrikusságában fürdőző Ewan McGregor azért kihozza belőle, amit lehet. A film Victor Zasz figurájával szemben is hálátlan, de a kriminálisan alulértékelt Chris Messina még őt is már-már emlékezetessé varázsolja Sionis életveszélyes, egyben főnökébe szemlátomást fülig szerelmes segédjeként.

És tulajdonképpen magáról Harley Quinnről sem derül ki sokkal több minden azon kívül, hogy igazából csak barátokat szeretne magának: még az intróban látható rövid animációs flashback is többet árul el a karakterről, mint maga a film. Belenézhetünk kaotikus kis életébe, megcsodálhatjuk a manírjait, de mindez csak a felszín, aminek a film nem tud vagy nem akar a mélyére ásni. Nagy kár ezért, ugyanis a maga őrült módján a Ragadozó madarak is lehetett volna egy olyan karaktertanulmány, mint amilyen a Joker volt – mindezt úgy, hogy a körítésből sem kellett volna visszavennie.

Persze, a filmnek így is megvan a maga célja és célközönsége: biztosak vagyunk abban, hogyha 12 éves (lelkű) kislányok lennénk, akkor a Ragadozó madarak lenne a világ legjobb filmje, és talán ezért is lett volna menő, ha az egész filmet a kis Cassandra szemszögéből mesélik el: neki biztosan jobban elhittük volna ezt a sok harsány és túldimenzionált figurát, akik rajzfilmszerűen béna akciójelenetek közepette csépelik a szembejövő gengszterkarikatúrákat. Így viszont a film nem több egy könnyed gyorséttermi menünél, aminek elfogyasztása után maximum csak az a glitter marad emlékezetes, amit még hetekig köpködünk magunkból.