Avatár: Az utolsó léghajlító - 1. évad - Kritika

Hiába készült gyerekeknek a három évadig futott Avatár – Aang legendája (eredeti címén Avatar: The Last Airbender), igen komoly témákat boncolgat az animációs sorozat, amiben van háború, népírtás, spiritualitás és temérdek tragikus múltú, mélyen kidolgozott karakter is. A széria két atyja, Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko ráadásul nagy sikerrel vegyítette ezt az egészet hol jópofa, hol bugyuta humorral, ennek a végeredménye pedig minden idők egyik legjobb animációs rajzfilmsorozata lett, amit közel sem csak a fiatal korosztály élvezhet.

Hová tűnt Aang?

A sorozat viszonylag jól ellátja információkkal azokat az újoncokat, akik most találkoznak először ezzel az izgalmas, valódi kultúrák és mondák által inspirált világgal, ami részben a négy természeti elem felett uralkodó idomárok játszótere. Közülük is kiemelkedik az avatár, aki képes mind a négyet irányítani, azonban legújabb inkarnációja, a levegő nomádjai között élő, 12 éves Aang eltűnik. A világ legnagyobb pechére pedig elő sem kerül 100 évig, ami bőven elegendő idő ahhoz, hogy a Tűz népe generációkon átívelő háborút vívhasson a világ többi lakójával, szóval mire ifjú hősünk ismét felbukkan, egy nagyon megváltozott világban kell boldogulnia hatalmas felelősségével.

A nyolc epizódból álló évad cselekménye javarészt az eredeti rajzfilm első szezonjából építkezik, így nagyjából szépen lefedi annak történéseit. A történetszálakat ugyanakkor sok helyen megbolygatták a Netflix írói. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a már ismert események nem mindig pont az eredeti formában és sorrendben jelennek meg a kaland során, másrészt bekerültek vadonatúj, a rajzfilmben nem látott jelenetek, amik sokszor remekül kitöltik a sztori kisebb réseit. Ilyen például Zuko és a legénysége közti kapcsolat, és az, hogy Sozin miként volt képes egyszerre leszámolni a légidomárokkal. Egy kivételével, persze.

Nyomasztó sűrűség

Nem mindig működik ennyire jól az ismert történetszálak szétszedése, majd újbóli összefonása, mert sajnos a sztori túl gyors ütemben halad, kevés idő jut szusszanni, így a filleradagot leginkább a főtörténetbe építve kapjuk meg. Ez papíron jó ötletnek tűnhet, egyébként javarészt működik is, de előfordul, hogy annyi sztorivonal nyílik meg egyetlen részben, hogy könnyen elveszik köztük a lényeg. Az Omashuba áttelepült mérnök és repülőszékes fia még nem lógnak ki annyira a sorból, de amikor ugyanitt kapjuk meg Jet szabadságharcosainak történetét, kiegészülve a szerelmesek barlangjával, akkor az még a veterán rajongókat is meglepheti.

Sokkal jobb lett volna, ha nem rohan ennyire a történet, mert akkor jut elég idő a fenti érdekes sztorik kibontására, illetve a kihagyott szálak beépítésére, na meg persze jóval kevesebbszer érezhettük volna úgy, mintha a karakterek zsebében ott lapulna a forgatókönyv, és az alapján mondják, amit kell. Nincs hiány ugyanis szájbarágott expozícióból, és legalább ennyire kínos, amikor egy finom utalás vagy a sztorihoz passzoló magyarázat helyett erőltetett módon megmondja nekünk a sorozat, mit láttunk. A gyatrább szövegeken pedig tényleg nem segít a cselekmény már említett, erőltetett menetre hasonlító tempója, szintén ennek a rovására írhatjuk, hogy egész egyszerűen nem alakul ki organikusan a megfelelő kötődés bizonyos főszereplők között. Az avatár csapata például ritkán érződik igazi családnak, nincs idejük azzá válni.

Kiváló szereposztás - két kivétellel

Persze nem teljesen borús a helyzet, akadnak bőséggel frappáns megszólalások, illetve egészen kitűnő színészi alakítások is. A főgonosz Ozai karakterének például határozottan jót tesz Daniel Dae Kim játéka, aki a rajzfilmekben vállalt kisebb szerepei után egy, az eredetinél jóval karizmatikusabb tűz urát varázsol elénk a képernyőn. A Zukót játszó Dallas Liu szintén ügyesen hozza a dühös koronaherceget, még ha nem is mindig fogjuk komolyan venni a dühkitöréseit.

Nagy pozitívum Ian Ousley, vagyis Sokka, aki habár közel sem annyira bugyután vicces, mint a rajzfilmben, a többi sajátos tulajdonsága jól bemutatásra kerül, és a karakter még az érezhető finomítások ellenére sem veszíti el az esszenciáját. Jobban belegondolva sok mindenkit ki lehet emelni hasonló módon, mert a casting alapvetően remek, majdnem az összes fontos arcot sikerült autentikusan átültetni a sorozatba, sőt még a nagyon mellékszereplők között is találni kiemelkedő alakításokat.

Ezért különösen szomorú, hogy a címszereplőt játszó Gordon Cormier nyolc rész alatt leginkább csak a CGI-jeleneteinél lopja el a show-t. Nyilván máshogy kell megítélni a gyerekszínészeket, mint a veteránokat, de ezen az Aangon nem igazán lehet érezni a karakterre jellemző életvidámságot, és korát meghazudtoló bölcsességei is sokszor inkább erőltetettnek hatnak. A másik mélypont sajnos pont egy másik főszereplő, Katara, mert habár Kiawentiio passzol a szerephez, az unott felolvasásra hasonlító színészi játéka elég illúzióromboló. Néha mindketten megmutatják, hogy bizony tudnak ők, ha akarnak, szóval legalább jó jel, hogy van esélyük sokkal jobbá válni a szerepükben.

A látványvilág hol pompás, hol mintha AI generálta volna

A cselekmény hiányosságait ugyan nem fedik el, viszont jók a harci koreográfiák, és bizonyos jelenetekben a CGI szintén kiemelkedően látványos. Furcsa módon máskor meg olyanok a digitális környezetek, mintha mesterséges intelligenciával generálták volna őket. Rengeteg a statikus jelenet, amikor a beszélők alig mozognak, cserébe legalább jó közelről láthatjuk a fizimiskájukat, hogy még véletlenül se kelljen túl sokat megmutatni az Avatár világának szürreálisabb helyszíneiből. Közben amikor távolról, teljes terjedelmükben látjuk ezeket a helyeket, pazar a látvány, vagyis rejtély, mire ez a titkolózás.

Készülhetett volna sokkal több valódi díszlet, mert amúgy a jelmezek és egyéb alkatrészek kiválóak, csak kevés van belőlük, és a digitális környezet jelen esetben túl gyakran üt el a valóságtól. Sokszor tényleg az az érzésünk támadhat, hogy ha valaki elhagyná a mozgásterét, azonnal pixelekké hullana szét az egybefolyó háttérben. Bizarr. Ráadásul itt is előkerül a már említett kettősség, mert közben van egy csomó realisztikus helyszín, ahol sokkal szabadabb a mozgás. Nagy előrelépés volna, ha a készítők a második évadban jobban rámennének a praktikus effektusokra, mert így csak magukat szorítják korlátok közé. Szerencsére akció közben kevesebbet érzékelünk a fenti problémákból, az idomárok közti párbajok látványosak, a néhol picit döcögős CGI ellenére is, az évadzáró nagy csatája pedig különösen hangulatos.

Van fan service is meg jóval kevesebb infantilizmus

Ez utóbbi javarészt annak köszönhető, hogy a készítők egy érdekes képi megoldással szemléltették a téteket, amikről nehéz spoilerezés nélkül írni, szóval maradjunk annyiban, hogy tudni fogjuk, ki kivel van. Az viszont nem titok, hogy a sorozathoz felhasználták az eredeti rajzfilm több zenei motívumát, így ha a látottak alapján nem volna egyértelmű, a fülünkkel is érzékelni fogjuk, amikor Aang odateszi magát, vagy bepillantást kapunk a Tűz népének fondorlataiba. Remek fan service-ek ezek a kikacsintások, de szerencsére nem szükségesek ezek ahhoz, hogy az Avatár: Az utolsó léghajlító megállja a helyét.

A Netflix adaptációja jóval felnőttesebben tálalja a rajzfilm cselekményét, láthatunk benne például tűzidomár által összeégetett embert, és a gyerekes humorból is jócskán visszavetett. Mondjuk, ez utóbbi pont negatívum egy picit, de ettől függetlenül, alapjaiban véve ez még mindig ugyanaz a varázslatos utazás, amire közel 20 évvel ezelőtt annyian elindultak. Kétségtelen, hogy nagyon sok apró területen lehet és kell is fejlődni az esetleges második évadra, de ha sikerül finomítani pár színészi játékon, és nem lesznek ennyire sterilek a környezetek, na meg az írók sem akarják minden egyes filler történetét egy részbe beletuszkolni, akkor a biztató kezdet után Aang meséjének folytatása egyaránt élvezhető lesz.

---

Az Avatár: Az utolsó léghajlító 1. évadának valamennyi epizódja elérhető a Netflixen.