Ad Astra - Út a csillagokba - Kritika

Roy McBride (Brad Pitt) asztronauta azt a feladatot kapja, hogy a mély űrt megcélozva derítse ki az igazságot három évtizede eltűnt apjával kapcsolatban, kinek küldetése most az egész emberiség létét fenyegeti.

Ezeket a sorokat olvashatjuk a film rövid szinopszisában, de mint oly sok esetben, a marketing ezúttal sem mond teljesen igazat, a film ugyanis már az első pillanatában nyilvánvalóvá teszi, hogy az emberiséget nem egy távoli küldetés fenyegeti, hanem saját maga. Tulajdonképpen azért is indították el a Roy apja, Clifford McBride (Tommy Lee Jones) által irányított akciót 30 éve, hogy a naprendszer széléről kémlelve keressen lakható világokat, értelmes lényeket, akiktől aztán segítséget kérhetünk hosszú haldoklásunk megakadályozásában.

Roy-nak is segítségre lenne szüksége. Kifelé hideg profizmust mutat, de szenvtelen hangon előadott belső narrációja arról számol be, hogy neurózissal küszködik, és teljesen elszakadt a világtól. Roy nem őrült, tudja, hogy baj van vele - még a felesége (Liv Tyler) is elhagyta -, és elsősorban azért indul erre a küldetésre, hogy magyarázatot találjon arra, miért lett ő is olyan, mint amilyen az apja volt, akit nem is ismert igazán, de mégis vele van minden lélegzetvételnél.

Vakarhatták a fejüket a Fox-nál, mikor Brad Pitt producer és James Gray rendező előálltak ezzel a filmükkel, vagy talán már a forgatás közben jöttek rá arra, hogy egy izgalmas űrkaland helyett egy egzisztencialista utazást vettek a nyakukba, amely leginkább Terrence Malick gondolatiságát idézi. Azt pedig nehéz eladni. Ezzel a felismeréssel lehet leginkább megmagyarázni azokat az akciójeleneteket, melyek ugyan alaposan feldobják az előzeteseket és minden kétséget kizáróan remekül vannak kivitelezve, de a film cselekménye szempontjából teljesen másodlagosak. Mind a holdjárós támadást, mind pedig egy, a küldetés során beiktatott mentőakciót ki lehetett volna hagyni a filmből. Gyanítható az is, hogy a fenti szcénák és a film jellegének csinosítgatása miatt csúsztatták el kétszer is a bemutatót, de igazából nem baj, hogy vannak ezek a jelenetek, mint ahogy az sem baj, hogy az Ad Astra esetenként kissé szájbarágósan adja át üzenetét, az apától elszakadt, befelé forduló fiú magára találását, mivel így többekhez eljuthat ez az üzenet, meg úgy általában a fim is.

Már pedig az Ad Astrát mindenképp érdemes nagy vásznon látni: Gray magabiztos rendezői vízióval bír, ami olyan stabil, hogy még a (feltehetően) stúdiói ráhatással bekerült akciójelenetek sem lógnak ki belőle. Hoyte van Hoytema bámulatosan bánik McBride útját kísérő fényekkel és színekkel, Max Richter érzékeny zenéje pedig többet mond minden szónál, ami a gyakorta csak dramaturgiai eszközt szolgáló mellékszereplők száját elhagyja. De végső soron minden szál Brad Pitt kezében fut össze, aki már Gray előző munkája, a szintén egyszerre külső és belső utazásról szóló Z, az elveszett város mögé is beállt producerként. Jól kiegészíti egymást ez a két mű, mert míg a Z főhősének örökségének továbbadásáról szólt, addig az Ad Astra inkább a gyökerek meglelésének szenteli magát, hogy végül azzal a gondolattal gyere ki róla, hogyha teheted és ha még nem késő, akkor beszélj a szüleiddel, és tedd fel nekik azokat a kérdéseket, amiket talán soha nem mertél.

Mivel a karaktere ezt kívánja tőle, Pitt játéka már-már idegőrlően visszafogott, eszköztelennek mégsem lehet mondani, hisz a tekintetében ott van minden, amit szavak formájában csak kimérten közöl. Talán jobb is ezeket kizárni magunkból, mondhatni használni a Malick-módszert. A legendás rendező a szintén Brad Pitt főszereplésével készült Az élet fáját több alkalommal megnézte elnémítva, és a végső vágásba is csak azokat a párbeszédeket tette be, melyeknél úgy érezte, hogy fel akarja hangosítani a tévét. Néhány esetben nem ártott volna, ha Gray is inkább a némaságra hagyatkozik, de ha úgy vesszük, hogy a film főhőse egy olyan lélek, aki évtizedeken át elnyomta magában az érzéseit, akkor ám legyen: hadd beszéljen.

A film nyelvezetén, üzenetén érezhető a személyes indíttatás, így nagyívűsége és precizitása ellenére (mivel a készítők az űrutazás lehető legrealisztikusabb ábrázolására törekedtek) az Ad Astra mégis inkább egy introvertált utazásként fog lecsapódni. Egy olyan zarándoklatként, amit a hollywoodi elemeknek köszönhetően ugyan nem nehéz bejárni, de annál nehezebb befogadni. De nagyon érdemes.

---

Az Ad Astra - Út a csillagokba (Ad Astra) szeptember 19-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.