A Normal Lost Phone - Kritika

Nem kenyerem a panaszkodás, de be kell valljam: rendkívül nehéz tesztet írni az Accidental Queens különös, felejthetetlen, húsba vágó alkotásáról. Tulajdonképpen videojátéknak is nehezen nevezhető ez a nyúlfarknyi, alig másfél óra alatt kipörgethető, cserébe megismételhetetlen, rendkívül intim alkotás, amely a játékok mellett az edutainment és az interaktív fikció határvonalán egyensúlyoz - hol több, hol kevesebb sikerrel. Amiről azonban mindenféle spoiler veszélye nélkül írni lehet, az a túlzás nélkül briliáns, egyedülálló alapkoncepció.

A játék, illetve egészen pontosan a kezelőfelület nem más, mint egy fiktív, a fotókat és a menüpontokat akvarell-szerű, elnagyolt, képekre cserélő, teljes mértékben funkcionáló okostelefon. Egy okostelefon, amit hősünk, jelen esetben - ismét egy páratlan húzással - maga a játékos (igen, te) megtalálsz az utcán. A SIM kártya benne van, de wifikapcsolat nincs, így az egyszeri gamer természetes kíváncsisága által hajtva első körben tetszőleges sorrendben választ egy számot a telefonon található médiatárból, és némi lelkiismeret-furdalástól mardosva böngészni kezdi Sam, a telefon tinédzser tulajának SMS-eit.

Mert a játékos igenis lelkiismeret-furdalást fog érezni, ahogy belekukkant Sam korántsem nagy nyilvánosságnak szánt üzeneteiben, szüleivel, barátaival, barátnőjével folytatott, legtitkosabb párbeszédeibe, majd óhatatlanul teljesen elmerül bennük. Ennek az oka pedig rendkívül egyszerű: minden, a pár pixeles karaktereket felvonultató, rövid üzenetek során át megismert szereplő hús-vér figura, akiknek jellemét, stílusát, Sammel való viszonyát hiperreálisan ábrázolják a tökéletesen életszagú üzenetváltások. A háttérben pedig a Sam által válogatott, klassz dalok szólnak, amelyek egytől egyig beszédesek a fiú jellemét, érdeklődési körét, és a magánéletét fokozatosan megismerve kirajzolódó kálváriát illetően.

A szó szerinti értelemben vett narratívával nem rendelkező játék, azaz a telefon - és így Sam - titkainak felderítése során egy szenvedő fiatalember magára találásának, identitásválságának, titkainak története rajzolódik ki előttünk, és ahogy egyre többet tudunk meg róla (és egyre inkább a barátunknak érezzük), úgy fokozódik szégyenérzetünk: legszívesebben visszaadnánk nemlétező tulajának a nemlétező telefont, ám a bennünk rejtőző voyeur, a kíváncsiság, és a képzelt karakter iránt folyamatosan erősödő kötődésünk felülír minden morális kérdőjelet, így hozva skizofrén, kényelmetlen, önreflexióra tökéletesen alkalmas helyzetbe a játékost, aki tehát folyamatos önvizsgálatra kényszerül.

Mert Sam problémái, habár a szociológia palettájának jól körülhatároló halmazára korlátozódnak, valójában univerzálisak, és a sok esetben sodródó, mások elvárásainak megfelelni vágyó, valódi énjüket és vágyaikat titkoló tiniknek és felnőtteknek egyaránt, így mindnyájunk számára jól ismertek. Ahogy az SMS-ek közti összefüggéseket böngésszük, vissza-visszakeresünk más üzenetfolyamokban egy-egy utalás kapcsán, szembe kell nézzünk a kérdéssel: rendben vagyunk önmagunkkal? Nincsenek önbecsapásaink? Minden helyzetben annak mutatjuk magunkat, akik vagyunk, vagy sem? A válasz pedig az utóbbi lesz, hiszen a megfelelni vágyás oltárán mindnyájan hozunk kisebb-nagyobb áldozatokat, kompromisszumokat, így aki belekezd a játékba, az garantáltan magára ismer Sam önkeresése labirintusának egyik-másik járatában.

Az SMS-ek átolvasása során a mikrouniverzumon keresztül egy valódi kapcsolatrendszer, valódi élet rajzolódik ki előttünk, ahogy a teljes mértékben a játékos találékonyságára és kíváncsiságára hagyatkozó program, azaz a fiktív telefon fokozatosan tárja fel titkait. Egy-egy utalás kapcsán előbb-utóbb sikerül kiismernünk az eszköz alkalmazásait - hatalmas elégtétel, amikor a játékos rájön a WIFI-jelszóra, és ezzel megnyílik az A Normal Lost Phone betűkből és képekből épült univerzumának második rétege: a fiktív, Sam által is használt internet, és az általa is látogatott fórumok.

Csakhogy nem sokkal később, bő egy órával a kezdés után a játék egyszerűen elfogy. A további, játékelemeknek nevezhető aspektusok kimerülnek pár fájl le- és feltöltésében, és három további jelszó felkutatásában, amelyek közül némi jó indulattal is legalább kettőhöz inkább találgatásra és intuícióra (vagy online végigjátszásra) lesz szükségünk, mint nyomozómunkára - az egyik pedig túlzás nélkül is ad-hocnak érződik - nem következik szervesen Sam a telefon segítségével általunk megismert utóbbi két évéből.

Amikor pedig áttörünk az utolsó akadályon is, és megnyílik előttünk egy, a Sam titkos életében sokat látogatott netes fórum, az addig az információkat remek érzékkel, érzékenyen adagoló játék alól teljesen kicsúszik a talaj. A karakterek megismerését száraz, a játék által boncolgatott központi, szociális érzékenységünket próbára tévő téma enciklopédikus kifejtése váltja - ami valljuk be, nem egy játékálom. Megismerkedünk a Samet érintő szubkultúra főbb fogalmaival, és az addigi finom utalásokat, a pontokat, amelyeket eleddig olyan jóleső érzéssel kötöttünk össze, vaskos feliratú, arcunkba tolt tüntetési táblákra váltják a fejlesztők. A varázs elmúlik, mert akik idáig eljutottak, azok az üzenetet eleddig is értették, és a játék befejezése után minden bizonnyal szívesen utána jártak volna a témának a fiktív helyett az igazi fórumokon is. Így azonban azt érezzük, hogy az addigra barátunkká vált játék az utolsó pillanatban úgy dönt, mégsem bízik meg bennünk, és a biztonság kedvéért egy ötlettelen, száraz, fórumbejegyzések olvasgatásában kimerülő végjátékban jó alaposan szánkba rágja, majd felböfögi, hogy még egyszer lenyomja torkunkon a félig már megemésztett tanmesét.

A keserű csalódástól csak az utolsó utáni fordulat, a játék befejezése menti meg a felhasználókat, amely épp oly elegánsan, jelentőségteljesen zárja le a kalandot, amilyen légiesen és magabiztosan elkezdte, hogy aztán végül az üzenet mégis célba érjen, és mi a stáblistát bámulva gondolkodjunk el saját életünkön, előítéleteinken és hazugságainkon. Titkainkon, amiket telefonunkba, vagy a szívünkbe rejtve őrzünk arról, hogy kik is vagyunk valójában. Ha pedig csak ennyit sikerül nálad elérnie a játéknak, már megérte. És ha te is így vagy vele, gondolatban nyugodtan adj két és fél plusz pontot az értékeléshez.

Az A Normal Lost Phone PC-re, iOS-re, és Androidra jelent meg.