Az ember, akit Ottónak hívnak - Kritika
Halj meg máskor!
2015-ben mutatták be a mozik az Ember, akit Ovénak hívnak című svéd filmet, mely a korábban teherautó-sofőrként dolgozó Fredrik Backman első, nagy sikert aratott regényéből készült. A fekete komédiát, mint Svédország hivatalos nevezettjét a legjobb idegen nyelvű film és a legjobb smink és maszk kategóriákban Oscar-díjra jelölték, valamint elnyerte a legjobb európai vígjátéknak járó Európai Filmdíjat. Már 2017-ben felröppent a hír, hogy Tom Hanks alakítaná a morcos öregurat az angol nyelvű változatban a felesége és saját maga producerkedése mellett, azonban csak 2022 elején nevezték meg Marc Forstert, mint a film rendezőjét. A forgatás 2022. tavaszán zajlott Pittsburgben, a filmet tavaly december 30-án kezdték vetíteni az Egyesült Államok néhány mozijában, és most hozzánk is megérkezett.
Erről van szó
Otto Anderson egy egész háztömb rendjéért, nyugalmáért és tisztaságáért felel, a tulajdonosoktól, bérlőktől és idelátogatóktól vastagon meg is követeli a szabályok betartását az őrületbe kergetve mindenkit. Szűkebb környezetét elhagyva sem jobb a helyzet, senki nincs biztonságban, bármikor konfliktusba kerülhetnek vele, ha túlságosan lazán kezelik az előírásokat vagy éppen érzelmileg reagálnak túl egy számára egyszerű és semleges helyzetet.
Előbb felesége halála, majd nyugdíjba vonulása viseli meg nagyon, és mivel mindenét elvesztette, ami valaha értelmet adott az életének, úgy dönt, végez magával. A mindig precízen és szakszerűen eljáró emberünk számításait azonban keresztül húzza a szomszédba beköltöző lármás család, akik miatt újra és újra el kell halasztania az öngyilkosságot, hogy aztán szép lassan az élete is megváltozzon.
Ezért jó
Főként Tom Hanks miatt, akit ugyan képtelenség elképzelni kiállhatatlan alakként, de legalább megpróbálja, és amikor genya, akkor azért valamennyire tényleg genya. Ottó és generációjának még élő képviselői egy régi korból maradtak itt, akik mellett elrohant a világ. Értetlenül áll az emberek nemtörődömsége és önzése előtt, ezek számára elfogadhatatlan jellemvonások. Mindent az ő szemével látunk, és valahol legbelül igazat kell adnunk neki.
A film másik erénye, hogy a gyászról, az elmúlásról, az öregedésről és a mások terhére való válásról mesél nekünk, melyek univerzális dolgok, akárhol is éljünk a világon. Akárcsak a magány érzése, a haszontalanság érzése, amikor a munkahelyen a fiatalok veszik át a helyünk, minket pedig nyugdíjba küldenek, és úgy érezzük, csak útban vagyunk, mindenkinek a terhére. A szomszédba költöző család életet hoz az utcába, mindez Ottót kiragadja a múltból és ebbe pedig mi is bele tudjuk élni és érezni magunkat. Együtt utazunk vele, ez pedig jó érzés.
Ezért nem jó
Egy picit mindenki Tom Hanks szeretne lenni, a legtöbb ember ilyen apát, férjet, fiút, vőt, szomszédot szeretne magának, ő az amerikai mintapolgár, akinek soha nem hagyja el csúnya szó a száját, ha mégis, abban a pillanatban meghal egy tündér Sohaországban. Az általa alakított karakterek egytől-egyig esendőek és szerethetőek, nem csoda, ha keresi azokat a szerepeket, ahol több-kevésbé genya lehet. A női baseballcsapat menedzsereként vagy Elvis menedzsereként ez lényegében sikerült is neki, ám Otto Anderson esetében az alkotók mintha két perc után feladták volna, és inkább egy olyan embernek mutatják be, aki – igaz, mániákusan – szabálykövető, ragaszkodik a rendhez és a fegyelemhez és aki korántsem érzelmi analfabéta, csak rühelli a csacsogást és a túlzásba vitt smúzolást. Minden zsörtölődésére három jócselekedet jut, ráadásul a múltat illetően egyik tragédiát a másik után pakolják a nyakába, amivel gyakorlatilag a saját összeférhetetlen természete alól mentik fel. Igazából semmi lehetetlent nem vár el az emberektől, csak azt, hogy viselkedjenek – végre valahára – felnőtt módra.
Ottó egy félszeg, kedves srác volt, akit megedzett az élet és aki nagyon, de nagyon szerette a feleségét. Bár ezt azonnal levesszük, a biztonság kedvéért a kétórás játékidő alatt jó sokszor elmondják nekünk, mindehhez olyan zenét választva, ami a legkérgesebb szívű embert is megríkatja. Az egész kicsit olyan, mintha a produceri kredittel is rendelkező Tom Hanks - Rita Wilson házaspár megajándékozta volna egymást valamilyen jeles alkalomból egy közös filmmel, melyben a kötődés és a másik elvesztése felett érzett aggodalom kapnak főszerepet egy sokak által nem is látott svéd alkotás alapötletét kölcsönvéve. Úgy képzeljük el, mint amikor kész rajzokkal érkezik valaki a bútoráruházba és az álomkonyha megtervezéséért felelős munkatárs eret vág magán. Vajon mit érezhetett a forgatókönyvíró és a rendező?
Megéri a pénzét?
Mindenképpen, bár aki az eredetihez hasonló skandináv fekete komédiát vár, az valószínűleg csalódni fog. A hollywoodi feldolgozások az eredeti országra jellemző témaválasztási és filmkészítési szokásokat, színészi játékot, rendezői látásmódot és felvázolt társadalmi, gazdasági, egzisztenciális stb. problémákat „öli ki” a filmből, hogy az alapötletet újraértelmezve sokszor valami teljesen mást hozzon ki belőle. Skandináv fekete komédia helyett tehát egy drámai hangot megütő abszurd vígjátékot látunk romantikus töltetű visszatekintésekkel, jellegzetes hollywoodi csomagolásban. A giccsbe fordulás sok ilyen film vesztét okozta már, a zenét és néhány – sikertelen – próbálkozást leszámítva Az ember, akit Ottónak hívnak azonban a határokon belül tud tartózkodni, és megmarad egy kedves, szerethető és szórakoztató mozinak. Nem csak az ijesztően sovány Tom Hanks nyújt nagyszerű alakítást, hanem mindenki, külön kiemelve a Kedvencek temetőjét idéző cirmost.
Az ember, akit Ottónak hívnak (A Man Called Otto, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2023. január 12-től látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
