A következő napok - Kritika

A világ nagy része hosszú ideig jól megvolt anélkül, hogy ismerte volna a cunami szót és annak jelentését. 2004 karácsonya azonban mindent megváltoztatott és mára ez a szó olyan mértékben beépült a köznyelvbe, hogy gondolkodás nélkül használjuk olyankor, amikor valami megállíthatatlanul tör ránk, legyen az bármi.

Az ötvenes években Japán egészen elképesztő fejlődésnek indult, amihez rengeteg energiára volt szükség. A sors furcsa fintora, hogy a megoldást éppen az atomenergiában látták, de tény, egy gramm nukleáris fűtőanyagból annyi energia nyerhető, mint három tonna szénből. A szigetországot az olcsó és biztonságos energia zálogaként rövid időn belül elárasztották az atomerőművek még olyan áron is, hogy ehhez hegyeket kellett megmozgatni, a tengert kellett megszelídíteni vagy az érintetlen természetet kellett visszavonhatatlanul megbolygatni. A töretlen fejlődés túlzottan magabiztossá tette őket, amire a csernobili katasztrófa is csak ideig-óráig volt hatással.

Mindezért hatalmas árat kellett fizetniük.

2011-ben egy, az óceánon történt földrengés hatalmas szökőárat indított útjára, mely gyakorlatilag akadálytalanul rohanta le a fukusimai atomerőművet helyrehozhatatlan károkat okozva. A parti létesítmény védelmi rendszere elégtelennek bizonyult a természet ily módon elszabadult erőinek féken tartására. Az árhullám visszahúzódását követően megkezdődött a károk felmérése és az erőműben tartózkodó szakemberek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a legrosszabb forgatókönyv elkerülése a cél, mely azt jelentené, hogy Japán területének egyharmada - beleértve Tokiót is – hosszú évtizedekre lakhatatlanná válna, és 50 millió embert kéne máshová költöztetni (valamint a teljes infrastruktúrát, miközben az ország északi és déli része gyakorlatilag elszakadna egymástól a középen lévő „senkiföldje” miatt). A csernobili károk többszörösével kellett számolni, hogy ez végül mégsem következett be, az néhány száz ember hősies küzdelmének köszönhető.

Rájuk való tekintettel a Netflix 8 részes sorozatának alkotói igyekeztek mindent a legpontosabban és leghűségesebben visszaadni, az egyes jelenetek és párbeszédek csak a legszükségesebb mértékben vannak átírva, kiszínezve.

Ma már az interneten gyakorlatilag bárminek utána lehet nézni, a valós események rekonstruálása során ezért talán az a legfontosabb kérdés, hogy egy filmben vagy sorozatban mindezt hogyan mutatják be, mire helyezik a hangsúlyt. A sorozat elején a Fukusima Daiicsi erőmű vezetője, Yoshida Masao (a 2020-as Fukushima 50 című, kevésbé acélos filmben Ken Watanabe alakította őt) készül beszámolni a balesetvizsgáló bizottságnak és tulajdonképpen ő meséli el, hogy mit élt át "a következő napokban”. Az események rekonstruálásához a beszámolón kívül felhasználtak továbbá egyéb vizsgálati anyagokat és jegyzőkönyveket, valamint a katasztrófaelhárításban részvevőkkel készített interjúk alapján készült könyvet is.

Tudni kell, hogy bár a sorozat cselekménye csak néhány napot ölel fel, akit nem evakuáltak a helyszínről, az a katasztrófa elhárításán még legalább egy hónapot dolgozott megállás nélkül (majd évekig, mind a mai napig). Az eset kapcsán keletkezett mendemondákat és megfogalmazott kritikákat is igyekszik helyre tenni a sorozat és nem is próbálja meg titkolni azt, hogy a katasztrófát emberi mulasztás okozta, a vízbe és a levegőbe is került radioaktív szennyeződés, a közvélemény és a sajtó nem kapott megfelelő tájékoztatást, de ami talán a legfontosabb: az erőmű helyzete továbbra is megoldatlan problémát okoz a szakembereknek.

Sokan egyetlen legyintéssel elintéznék a dolgot, minek egy újabb Csernobil-sorozat, de ez egyáltalán nem olyan. Sajnos ezzel az is együtt jár, hogy aki viszont ugyanazt várja, az valószínűleg nagyot fog csalódni. Nincsenek frappáns megjegyzések, amiket majd évek múlva is emlegetni fogunk, nincsenek igazán látványos jelenetek, semmi hatásvadászat vagy túltolt drámaiság. Persze, dobálóznak számokkal és értékekkel, amikről addigra már tudjuk, hogy borzasztóan magasak és nem jelentenek semmi jót, meg időnként lassítva látjuk a dolgokat, miközben sejtelmes zene szól vagy éppen néma csend van, de tényleg ez a legtöbb.

Japán nagyon sokat tett a második világháború után a renoméjának helyreállítása érdekében és az emberek szeme előtt a csúcstechnológia, a robotizálás, valamint egy hihetetlenül jól szervezett és fegyelmezett társadalom képe jelenik meg, ha róluk van szó. A fukusimai katasztrófa kapcsán ez az általános - rendkívül pozitív - megítélés jelentős mértékben sérült, amit a történések tényszerű bemutatásával a sorozat megpróbál némileg orvosolni. Az emberei oldalt helyezi előtérbe és abból indul ki, hogy a jelenlévők Csernobiltól eltérően nem előidézték a katasztrófát, hanem maguk is szenvedő alanyai annak.

Megérteni Japánt, talán ez a legfontosabb üzenet. Maga a katasztrófa mintha csak ürügy lenne arra, hogy bemutassák, miként viselkednek és gondolkodnak arrafelé az emberek, hogyan viszonyulnak az élethez, a halálhoz, a felelősségvállaláshoz, az önfeláldozáshoz, a hasznossághoz stb. Többször is elhangzik, hogy elsősorban nem a haláltól félnek, hanem attól, hogy nem tettek meg minden tőlük telhetőt. Felnőtt férfiakat látunk sírni, amiért el kell hagyniuk a létesítményt, de ahhoz sem vagyunk hozzászokva, hogy valaki sűrűn elnézést kér, amiért hullafáradt vagy megsérült, és emiatt nem tudja a maximumot nyújtani. Az atomerőmű dolgozói csapatként működnek, együtt osztoznak a sikerben és a kudarcban. Mindenki támogat mindenkit, elismeri és megköszöni a másik munkáját. Fontos hitbéli és felfogásbéli sajátosságok ezek. Aztán persze ott vannak azok, akik távolról szemlélik az eseményeket, a média, a politikusok, a különböző hatóságok és szervezetek, az erőmű dolgozói felett álló döntéshozók, akik egyáltalán nincsenek jó színben feltüntetve. Mindenki védi a seggét, a számonkéréstől, a megaláztatástól való félelem miatt pedig késik és pontatlan az információ. Nincsenek közvetlen életveszélyben, persze, hogy másként látják a dolgokat. Erősen jelen van a hierarchia, a feltétlen engedelmesség a vezető felé, hogy soha, semmilyen körülmények között nem kérdőjelezzük meg annak döntéseit. Valahol ez is nagyon Japán.

Hol tartunk most? A környék teljesen elnéptelenedett, 117 ezer embernek kellett végleg elhagynia szülőhelyét és otthonát. Az erőmű lebontása akár 30-40 évig is eltarthat, miközben a halálos folyamatok legbelül még mindig zajlanak, a sugárzás mértéke 70-szerese annak, amit egykoron Hirosimában mértek. A több száz tonnányi nukleáris törmelék mozgatása és tárolása még mindig egy hatalmas kérdőjelet jelent a szakemberek számára. A vadvilág ugyanakkor visszafoglalta azt a területet, amit 1966-ban az ember elvett tőle és a szinte nulla forgalomnak köszönhetően az éjszakai égbolton újra láthatóak a gyönyörűen fénylő csillagok. Ez is valami.

---

A következő napok (The Days, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!) 2023. június 1-jétől megtekinthető a Netflixen.