A kis hableány (2023) - Kritika

A következőképp szól a mese. Valahol a tenger mélyén él a vízikirály legkisebb unokája, a kis hableány, aki alig várja, hogy betöltse a 15-öt, mert akkor végre felmehet a felszínre, ahol olyan dolgok várnak rá, melyekről eddig csak a nővéreitől hallott. A nagy napon aztán megpillantja a felszínen a délceg királyfit, aki ugyancsak a születésnapját ünnepli és akibe azonnal beleszeret, így amikor az hajótörést szenved, megmenti őt. Ez a kitörölhetetlen élmény aztán arra készteti, hogy lemondjon sellő mivoltjáról de ezért hatalmas árat kell fizetnie: éles fájdalmat okozó lábakkal, ráadásul a hangja nélkül kell belopnia magát a királyfi szívébe és ha nem jár sikerrel, akkor az számára a véget jelenti. A királyfival megkedvelik egymást, ő azonban mégis mást választ, a kis hableány pedig képtelen megölni őt, hogy visszatérhessen a sajátjai közé. Mikor lejár a határidő, az égbe kerül, mert jót cselekedett.

A történet már a múlt század harmincas éveiben felkeltette Walt Disney figyelmét, ám ki tudja, miért, akkor Andersen egy másik meséjére, a rút kiskacsára esett a választása, hogy abból forgasson rövidfilmet. A nyolcvanas években aztán felerősödött az a szándék, hogy a nagysikerű Csipkerózsika példáját követve ismét elővegyék a „Disney-hercegnőket”, akikkel a lányok új generációja is azonosulni tud. Az 1989-es animációs film elhozta a stúdió újabb aranykorát és hasonló alkotások egész sorozatát indította el. A kis hableány történetét nem csak egyszerűen leporolták, hanem jelentősen át is dolgozták, nem véletlen, hogy Dániában a bemutatása előtt egy „felejtsd el Andersent és csak élvezd a rajzfilmet” kampányt kellett indítaniuk. A férfiak uralta világban erős női karaktereket akartak bemutatni a nagyközönségnek, természetesen a Disney stílusában, amiért már akkor sok kritika érte őket. Míg egyesek Walt Disney alakjában, illetve örökségében a nagy tanítót látták, mások úgy vélték, hogy a régi történetek modern tanmesévé transzformálása inkább káros, ráadásul elveszik az eredeti mondanivaló. Az 1989-es rajzfilm köszönőviszonyban sincs az eredeti sztorival, amiről a többség valahogy mégis hajlandó volt megfeledkezni.

Ugorjunk előre néhány évtizedet! Mikor a Disney elkezdte ontani magából animációs klasszikusainak élőszereplős változatait, Ariel történetének megrendezésére többen is bejelentkeztek, majd mikor Rob Marshall lett a befutó, a munkálatokba a Covid járvány rondított bele. A legnagyobb visszhangot mégis az váltotta ki, hogy a főszerepet az afroamerikai énekes-dalszerző, Halle Bailey kapta. Ekkora felzúdulás talán még soha nem volt egy mesefigura miatt, a „hashtagnemazénarielem” kirohanásokra az 1989-es rajzfilmben Ariel hangját kölcsönző Jodi Benson és a sellő témában ugyancsak jártas Daryl Hannah is reagáltak, megvédve a döntést és vele együtt a tehetséges, ifjú színésznőt.

Mindezzel együtt az élőszereplős változat sokban hasonlít a rajzfilmhez, a sztori lényegében ugyanaz, akárcsak a karakterek, de még a sokak által ismert zene és dalok is. A főszereplő bőrszínére a megoldást a helyszín jelenti, a cselekmény valahol a karibi térségben játszódik, ahol a földrajzi felfedezéseknek és az élénk kereskedelemnek köszönhetően hihetetlenül sokféle ember fordul meg, mely trendet ezek szerint a vízalatti világ is követ. Triton király lányai a hét tengerről érkeznek a korallhold idejére, így akárcsak mindenki más, ők is nagyon sokfélék.

A lányok anyját az emberek megölték, így a király megtiltja nekik, hogy a felszínen úszkáljanak és kapcsolatba lépjenek a szárazföldi világgal. A tenger mélyére alámerülő tárgyakat szemlélve Arielt megbabonázza azok szépsége és sokfélesége, így képtelen elfogadni, hogy minden ember egyformán gonosz. Triton király azonban hajthatatlan és nem győzi felhívni lázadó kamaszlánya figyelmét arra a mértéktelen pusztításra és károkozásra, amit az ember a vizek élővilágával művel.

Nos igen, a sztorit sikerült igencsak aktuálissá tenni, a szigorú apa monológját hallva még Greta Thunberg is elégedetten csettintene. Az ember, vagyis Erik egy herceg, akit a közeli királyság uralkodónője fogadott örökbe, és bár anyja megpróbálja felkészíteni őt az uralkodásra, a legénység tagjai között, a tengeren hajókázva érzi igazán jól magát. A hullámokkal dacolva és a halált nem félve akar újabb és újabb tájakat felfedezni és az ott élők kultúráját megismerni. Abszolút haladó szellemű uralkodójelölt, akit lenyűgöznek a technikai vívmányok, az újdonságok, a sokféleség. A lázadó szellemű ifjúban Ariel azonnal meglátja a jót és bár a gonosz nagynéni ezúttal is elveszi a hangját a formás lábakért cserébe, némán is egymásra tudnak hangolódni a fiatalok.

Az élőszereplős változatokkal nem az a legnagyobb baj, hogy vannak, hiszen alkalmanként valóban jól sül el a dolog, hanem az, hogy ami lerajzolva működik, az valóságossá téve nem mindig. Az animáció rengeteg mindenre ad lehetőséget és mivel teljesen más eszköztárral dolgozik, alkalmas arra, hogy bizonyos dolgok hatását eltúlozza vagy éppen mérsékelje, így varázsolva családivá egy filmet. A beszélő rák és hal még oké, ám a hatalmasra nőtt, a vizet haragossá változtató Melissa McCarthy láttán a néző inkább kínjában nevet fel hangosan, és nem azért, mert McCarthy olyan vicces.

A másik problémás dolog az aktualizálás, egy régi mese sokadik újraértelmezése az eredeti mondanivaló elvesztésével. Ami a nyolcvanas-kilencvenes években még működött, az mostanra egyre kevésbé, mert a mai tinédzsereket nem köti le, ha egy, az apjával perlekedő sellőlányt látnak, aki szerelmes lesz egy örökbefogadott, országa jövőjéről határozott elképzelésekkel bíró, ám a szerelemben kissé ügyetlen királyfiba. Mennyivel menőbbek az eredeti, jól megcsinált, sokakat megszólító, egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató sztorik!

A Disney ezúttal még a saját korábbi újragondolásait is újragondolta, meglehetősen szerencsétlenül felvezetve ezt az egészet. Halle Bailey nem tehet a népharagról és a közutálatról, ő aztán tényleg odateszi magát és bár látványát valóban szokni kell, igazából egy kedves és szerethető Arielt hoz ki a karakterből. A másfél órásnál is rövidebb rajzfilmváltozathoz képest a játékidő bő két óra, amit nem sok minden indokol, leginkább a rajzfilm ismert jelenetei vannak elnyújtva, megtoldva. Ma már nem ritkák a három órás filmek, szokott lenni erre a válasz, de ez nem jelenti azt, hogy amit el lehet mondani egy-másfél órában, azt feltétlenül agyon kell bonyolítani. A látvány egyébként gyönyörű, bármelyik Attenborough-filmnek a becsületére válna, az atmoszféra megvan, a sztori magával visz, a zene kellemes, a dalok szépen szólnak, valószínűleg a kíváncsiság és a nosztalgia faktor fog dönteni a jegypénztáraknál. Mi csak remélni merjük, hogy nem az előítéletek.

---

A kis hableány (The Little Mermaid, 12 éven aluliaknak nem ajánlott!) 2023. május 25-től megtekinthető a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.