A hó társadalma - Kritika
Együtt szenvedünk, hiszünk és reménykedünk a szereplőkkel
Spanyolország Oscar-nevezettje azt az 50 évvel ezelőtti repülőgép-szerencsétlenséget dolgozza fel, ahol a túlélőknek halott társaik elfogyasztása jelentette az egyetlen esélyt a megmenekülésre. A végeredmény lehetett volna erősebb is, amikor az emberi természetről és a mindent felborító szükségszerűségről mesél, de így sem fogjuk megbánni, ha megnézzük.
A spanyol J.A. Bayona A lehetetlen című filmjéhez végzett kutatások során találkozott azzal a könyvvel, mely az Andokban történt 1972-es repülőkatasztrófát dolgozta fel. A jogokat megvásárolva 100 órányi interjút rögzítettek a túlélőkkel, majd zömében újonc argentin és uruguayi színészekkel forgattak több helyszínen, beleértve a baleset eredeti helyszínét is. A filmet tavaly év végén több országban is bemutatták moziban, ezt követően kerül(hetet)t fel a Netflixre. A hó társadalma sokak szerint a forgatókönyvíró-rendező eddigi legjobb munkája, ami a Velencei Filmfesztiválon történt bemutatkozása óta rengeteg elismerést gyűjtött be, nem mellesleg Spanyolország idei Oscar-nevezettje és további három kategóriában indul az aranyszoborért.
Erről van szó
1972. október 13-án az uruguayi légierő 571-es, Chilébe tartó járata 40 utassal és 5 fős személyzettel a fedélzetén egy sziklafalnak csapódott és lezuhant az Andokban. A katasztrófát csodával határos módon 27-en túlélték, de végül csak 16-an menekültek meg, akiknek megfelelő ruházat és élelem híján súlyos döntéseket kell meghozniuk az életbenmaradásért. A remény, hogy valaki rájuk talál, hamar szertefoszlott, ugyanis a roncsokban talált rádióból megtudták, hogy a hatóságok a protokoll szerint eljárva néhány nap után felhagytak a keresésükkel. Egyetlen esélyük az maradt, hogy maguk indulnak segítségért. A montevideói rögbicsapat, valamint a velük tartó rokonaik és barátaik túlélésért folytatott küzdelme több, mint két hónapig tartott, amikoris 12 napos kemény gyaloglás után ketten közülük átkeltek az Andokon és találkoztak egy chilei lakossal. A túlélőknek életük hátralévő részében együtt kellett, kell élniük a történtek okozta traumával.
Ezért jó
A produkció atmoszférateremtésből mindenképpen jelest érdemel. Rengeteg interjú készült a túlélőkkel, leveleket, fotókat használtak fel a történések felidézéséhez, mely egyaránt vonatkozik az emberre és a környezetre. A hó, a fagy és a jég birodalma, a lezuhant repülőgép roncsait a keresők számára láthatatlanná tévő időjárási és domborzati viszonyok rátelepszenek a szereplők elméjére, akik a halál tényének feldolgozása során végigmennek az ismert stációkon, és amitől az egész nagyon erőssé válik, hogy ebbe beleértendő a saját haláluk lehetősége is. A színészi játék mindezt nagyon meggyőzően és hitelesen követi. Az elején napokban haladunk, és csak később nagyobb léptékkel, amikor látszólag már mindegy, hogy 30 vagy 35 nap telt el.
Fokozatosan foszlik szerte a remény, hogy aztán a végletekig elcsigázott maroknyi túlélő súlyos döntéseket hozzon, egyben közös elhatározásra jusson: sosem adják fel. Akárcsak a hasonló esetekben, a túlélők részéről itt is megfogalmazódik a 'miért pont én maradtam életben, nekem kellett volna meghalnom' gondolata. A film ezt egészen különlegesen oldja meg, ugyanis olyan ember narrálja az eseményeket, aki nem tartozik a túlélők közé. Az ő szemével láttatva a csoda, az emberi akarat és elszántság diadala némileg másképpen értékelődik, mint ahogyan az is, hogy a halál tulajdonképpen véletlenszerűen csap le újra és újra.
Ezért nem jó
Meglehetősen óvatos A hó társadalma, amikor az annak idején nagy vihart kavart kannibalizmust csak a szükséges rosszként kezeli, és nem megy bele mélyebben a témába; talán kegyeleti okokból, talán mert ez a vihar látszólag már elült. A film elején egyfajta felvezetésként láthatjuk a fiúkat meccs közben, misén a templomban és a repülőtérre megérkezve, ki-ki a pénztárcájának megfelelő módon. Ezek a képsorok nem jutnak fontosabb szerephez a későbbiek során, pedig valamivel izgalmasabb és összetettebb lenne a cselekmény, ha a csapatban elfoglalt hely, a kivívott pozíció, a társadalmi rang és úgy általában a fontosabb személyiségjegyek a túlélésért folytatott küzdelem alkalmával is megmutatkoznának az egyes karakterek viselkedésében és hozzáállásában.
Ebből a szempontból a magyar címadás is csalóka, mert amit látunk, az nem is igazán társadalom, nincs különösebb hierarchia vagy a klasszikus értelemben vett társadalmi funkcionalitás és interakciók, egyszerűen csak a túlélésért küzdő emberek egy csoportjáról, társaságáról, közösségéről van szó. A film akarva-akaratlanul egy ziccert is kihagy, ugyanis kevésbé erőteljesen üzen a mának. A globális felmelegedés, a világjárványok, háborúk és mindenféle válságok idején a hit, a személyes meggyőződés, az élethez, embertársainkhoz és a világhoz való viszony olyan, érdeklődésre számot tartó dolgok, melyeket egy fél évszázada történt eseményt újra elmesélve az alkotói szándéknak megfelelő megvilágításba lehetett volna helyezni. Talán a puszta elmesélésben is megérezték a kellő erőt az alkotók.
Megéri a pénzét?
Mindenképpen. Egy sokak által ismert és hallott, nem túl távoli eseményt dolgoz fel A hó társadalma, melynek során végig a szereplőkkel vagyunk, együtt szenvedünk, hiszünk és reménykedünk. Egyik csapás követi a másikat, el kell fogadnunk bizonyos tényeket és döntéseket, de senki nem ígért olyat, hogy könnyű utazásban lesz részünk. A túlélőknek embertelen körülmények között kell embertelen döntéseket meghozniuk, de a kreativitás, az akarat, az elszántság és az összefogás meghozza a gyümölcsét. A korábban hiányolt üzenet talán mégis megvan, amikor egy reményvesztett, széthúzó és ellenségeskedő világban újra és újra elmesélik nekünk ezeket a történeteket.
A hó társadalma (Society of the Snow, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!) 2024. január 4-től érhető el a Netflix kínálatában. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.
