1899 - 1. évad - Kritika

A kritika az 1899-et tekintve spoilermentes, de a Sötétséget ismertnek veszi!

---

Néhány évvel ezelőtt a Netflix egy igen különleges német sorozattal rukkolt elő, ez volt a Sötétség, amit sok kritikus és néző a mai napig ajnároz, sőt van, ahol minden idők egyik legjobb szériájának nevezték nem kis részben azért, mert alkotói, Jantje Friese és Baran bo Odar tudták, hol és hogyan (Nena Irgendwie, irgendwo, irgendwann című számával) kell kielégítő módon lezárni három évad után a sztorit. A Sötétséget sokan hibásan hasonlították a Netflix üdvöskéjéhez, a Stranger Thingshez fiatal hősei miatt, akik egy hasonlóan durva, párhuzamos dimenziót is érintő rejtéllyel szembesülnek. Ám a hasonlóság itt ki is fújt, mert a Sötétség – mint arra címe is egyértelműen utal – sokkal komorabb, érzelmileg felkavaróbb széria sokkal fifikásabb, időcsavaros, illetve időutazós történettel. A sorozat kritikusai, így szerzőink szerint is túlságosan is csavaros, már-már követhetetlen a sztori. Elismerve ezeket a problémákat ennek a cikknek az írója viszont minden hibája ellenére a Sötétség hatalmas rajongójává vált, a harmadik évad befejeztével azonnal újrakezdte az elsőt, hogy a sztori és a karakterek új dimenziói táruljanak fel előtte. Újranézni a Sötétséget olyan, mintha magunk is bekerülnénk a felvázolt időhurokba, illetve olyan, mintha ez bele lenne kalkulálva, hogy az újranézés ilyen újszerű élmény legyen. Ezért is fogadtuk örömmel, hogy Friese és Odar új szérián dolgoznak, az 1899-en, ami szellemileg és megvalósítását tekintve is a Sötétség méltó folytatása. A kérdés már csak az, hogy ki tudta-e küszöbölni az előző sorozat súlyosabb hibáit.

Jantje Friese és Baran bo Odar (aki az epizódokat rendezte is) le sem tagadhatnák és nem is akarják, hogy ők készítették a Sötétséget is. A hangulat, a nézők figyelmét a legapróbb részletekre (például a számokra vagy a jellegzetes, a plakáton is látható háromszög szimbólumokra) irányító beállítások, karakterek, felmerülő tematikák, de még Ben Frost, a Sötétség zeneszerzőjének újfent egyszerre hátborzongató és gyönyörű zenéi is az előző sorozatot idézik. Sőt, az említett mottón kívül (ami a Sötétségben a "Sic mundus creatus est"-nek felel meg) konkrét motívumok és dialógusok emlékeztetnek a Sötétségre, avagy például egy rejtett gyerekszoba itt is feltűnik, valamint ebben a szériában is kulcsfontosságú az "Ismét megtörténik" kijelentés, amit ugye a Sötétségben az egyik bekattant főszereplő kántált. Ezek persze nem pusztán kikacsintások a rajongók felé, hanem azt tükrözik, hogy az 1899-et két nagyon markáns stílusú szerző készítette, akiket határozottan hasonló tematikák és emberi problémák érdekelnek, így ezeket más kontextusban, más történet keretei között, kicsit más eszközökkel, de tovább szeretnének vizsgálni, ennek eredménye lett ez a széria. Ilyen módon persze a Sötétség rajongói már rögtön az első részben elkezdhetnek gyanakodni egy–két ismerős jelenet vagy hasonlóan furcsa karakter – például a Trónok harcában és az Andorban is ravasz, veszélyes figurákat megformáló, újfent zseniális Anton Lesser – feltűnésekor. Ezért az 1899 nagy fordulatai kevésbé katartikusak, nem feltétlenül okoznak akkora sokkot, mint annak idején a Sötétségéi, amikor tudatlanul leültünk megnézni az első évadot.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének agyerőszakoló meglepetések az 1899-ben. A néző jó néhány olyan, kiváló hozott zenével – például a Deep Purple Child in Time-ja – megtámogatott leleplezésben részesül, amelyektől mi dobtunk egy hátast még úgy is, hogy a Sötétség ismeretében számítottunk rá. Ezúttal is érheti az a vád az alkotókat, hogy túlbonyolították, hatásvadász módon túlcsavarták a sztorit, ám mi nem bántuk, hogy megint sokkoltak minket néhány őrült leleplezéssel, amelyeket reméljük, a második évadban tovább tudnak fokozni, illetve lesz a készítőknek lehetősége arra, hogy alaposabban megmagyarázzák őket. A mitológiát ezúttal is szépen kidolgozták, újfent az ördög a részletekben rejlik, a különböző jelekből és nyomokból kikerekedik az agyborzoló végkifejlet, amelyben persze nehéz hinni, mivel jó értelemben alaposan elbizonytalanítanak minket, nézőket is, nem csak a főhősöket. Így bár azt nem kérdőjelezzük meg, mint Maura, hogy ép-e még az elménk, de jobban tesszük, ha mindent erős kétkedéssel fogadunk, főleg, hogy már a Sötétségnek is minden évada felülírta az előző alapnak vett téziseit (lásd az időutazásra alkalmas barlang természetét vagy az úgynevezett apokalipszist).

Ugyanakkor megértjük, ha jó néhány néző számára az 1899 is zavarosnak hat, mivel az utolsó három részben már olyan dolgok történnek gyors ütemben egymás után, amelyeket nehéz lekövetni, valószínűleg egy másik újranézés alkalmával (vagy még akkor sem) tudná teljes mértékben befogadni az agyunk. Ezzel összefüggésben pedig joggal merülnek fel kérdések a cselekménylogikával kapcsolatban, azaz egyelőre nehéz megindokolni, mi, miért történik a fináléban és az azt felvezető részekben. A Sötétség nagyon személyes sztori, hiszen az egész tulajdonképpen arról szólt, hogy Jonas mint maga az anomália saját variánsaival összefogva, illetve megküzdve próbálja rendbe rakni az idővonalat, hogy végül rájöjjön, szerettei és barátai pont azért nem lehetnek boldogok, mert ő létezik. Ezért volt a nagy felhajtás. Az 1899-ben viszont még nem látjuk, mire föl az egész hajcihő. A széria és különösen a végkifejlete egy sokkal grandiózusabb sztorit sejtet, de tény, hogy annak érdekében, hogy ez értelmet nyerjen, elengedhetetlen a folytatás.

A Sötétséggel az volt a gondja sokaknak, kritikusainknak is, hogy főleg az első évadban túl sok ismeretlen szereplővel, túl gyors cselekménnyel, illetve inkább túl sok rejtéllyel bombáztak meg minket, így a szezon végére olyan érzésünk lehetett, mintha egy kemény egyetemi vizsgán estünk volna túl. Persze a kitartásnak meglett a gyümölcse, hiszen szépen összeálltak a dolgok a harmadik etapra, de érthető, ha valaki az első évad után feladta. Az 1899-nek részben sikerült kiküszöbölnie ezt a hibát, legalábbis a már említett utolsó három részig az alkotók takarékosabban, nyugisabban építgetik a sztorit és a karaktereket. Így szerencsére kellő idő jut a karaktereknek is, akik közül a kiemeltek, Maura és Eyk kifejezetten összetett figurák. Az Eyket megint csak kiválóan eljátszó Pietschmann középkorú Jonasa a Sötétségben valójában csak a komorsága és a megszállottsága miatt volt emlékezetes, egyébként inkább egyszerű, kétdimenziós antihősre sikeredett, ahogy sajnos Louis Hofmann fiatalabb változata, a tulajdonképpeni főhős sem lett sokkal mélyebb karakter a végére. A Sötétség hőseivel inkább azért mentünk együtt érzelmileg, mert nagyon személyes, emberi vágyaik voltak (szerelem és családi szeretet), amelyekkel könnyű volt azonosulni. Az a sorozat inkább történet- és rejtélyközpontú volt.

Az 1899 viszont erős rejtélyei és rejtélyes figurái mellett is inkább karakterközpontú, Baran bo Odar és Jantje Friese végre kellőképp kidolgozták a főhősöket. Maura és Eyck is határozott traumákkal rendelkeznek, és a hajó minden kiemelt utasának van valami sötét múltbeli titka, amit a cselekmény során rejtegetni próbál, de rémálmok formájában előtör belőlük, azaz láthatjuk is ezeket mintegy flashbackek formájában. Ennyiben a Lostra is emlékeztet a széria, de szerencsére nem viszi annyira túlzásba a visszatekintéseket, minden epizódban egy-egy karakter traumája kerül a centrumba. Ezeknek a traumáknak ráadásul társadalmi vetülete is van, azaz van, aki elnyomott osztályhelyzete miatt kerül olyan szituációba, hogy megerőszakolják vagy a teste mások kiszolgáltatottjává válik, és van olyan is, aki azért követett el bűnt, illetve bűncselekményt, mert előrébb akart jutni a társadalmi ranglétrán. Ezért is remek ötlet a 19. század vége, hiszen akkor még erősen egymásnak feszült a régi, feudális rend és a modern, felvilágosult eszmerendszer. Szóval ez a sorozat rendkívül sokrétű: ha kell, horror, ha kell, sic-fi vagy kosztümös történelmi dráma lélektani mélységekkel.

Az 1899 "politikailag korrektebb", "sokszínűbb" sorozat a Sötétség után, ami rasszkérdésekkel egyáltalán nem, a homoszexualitással vagy a nők társadalmi helyzetével pedig csak érintőlegesen foglalkozott. Az 1899 kitér ezekre a témákra is, de nem kell aggódni, jellemzően nem agresszív és didaktikus módon (bár amikor az egyik nőkarakter a szoknyát nadrágra cseréli és kihangsúlyozza, hogy ezt az egyenjogúság miatt teszi, elég szájbarágós) pártolja a diverzitást. A 19. század végén, amikor az utazás lehetőségei kibővültek, a Nyugat és a Kelet között a távolságok kezdtek drasztikusan lecsökkeni, egészen természetesnek hat, hogy szinte minden nagyobb nemzet képviselteti magát a Kerberoson. Egyébiránt viszont annyit elárulhatunk, hogy az 1899 központi kérdése az elme, a képzelet és a realitás közötti kapcsolat, az identitás problémáját ezekkel összefüggésben taglalja, az identitáspolitikai témakörök a margóra szorulnak, főleg az utolsó pár részben.

Sajnos nem mindegyik karakter sikerült kellőképp érdekesre, akármennyire is nagy gondot fordítottak az alkotók a kidolgozásukra. Míg a dán parasztcsalád, élen a lelkileg sérült, gyermekét a szíve alatt hordó Tovéval és szigorú, fanatizálódásra hajlamos édesanyjával, Ibennel, valamint a japán "gésával", Ling Yivel kellőképp izgalmasak, osztályhelyzetükből, megalázottságukból fakadóan is ellentmondásos cselekedetekre képesek, addig az érdekesnek induló francia potyautas, Jérôme és a lengyel kazános, Olek fájdalmasan leegyszerűsödnek, sablonos karakterekké züllenek, azaz elsikkadnak az évad második felére. Esetükben arra sem látjuk az esélyt, hogy egy potenciális következő évadban javuljon a helyzetük. Igaz, a Sötétségnél is voltak figurák, akik csak a második szezonra váltak érdekesebbekké – mint maga Jonas vagy az édesapja –, szóval lehet, balgaság leírni őket már most.

---

Az 1899 1. évadának mind a nyolc epizódja 2022. november 17-től elérhető a Netflix kínálatában.